21. századi utópiák

„Erich Fromm 1976-ban írta meg To Have or To Be? című könyvét. Ebben többek között arról értekezik, hogy hatott az emberiségre az ipari forradalom után kialakult világrend, és az, amikor kezdett kiderülni, hogy az általános jólét (az egyenlőség, az ingyenes közoktatás, egészségügy és az állandó fejlődésbe vetett hit ígéretei) nem valósítható meg, illetve nem tartható fenn. Számomra az érdekes ebben az, hogy milyen mély szakadék van (volt akkor?) a feltámadt igény és a realitások diktálta feltételek között. És mintha korunkban ez az igény egyre inkább elbújna, eltűnne a mainstreamből, és átvenné a helyét a közöny és a túlélésért folytatott harc. Azokra az emberekre gondolok például, akik kivívták a nyolcórás munkaidőt - hol vannak ezek az emberek most? Céljuk lényegében meghiúsult; a fejlett világban eltűnt az igény a nyolcórás munkaidőre: beletörődtünk, hogy ez sem tartható. Ezzel egyidejűleg hat egy másik tendencia, amiről, azt hiszem, a munka világának egyáltalán nincs tudomása. Az inga kileng a másik oldalon, mondjuk a látszólag lényegtelen, mert távoli, oldalon: a gyereknevelésben. Pszichológusok hosszú évek óta írnak arról, milyen torzulással jár, hogy a gyerekek kiskoruktól kezdve a napjaik jó részét nem számukra fontos felnőttek körében töltik, hanem intézményekbe terelik őket. Az ehhez hasonló eszmefuttatások korábban a többség számára ábrándos elképzelések voltak, míg ma ez kezd lenni az ideál. Egyre népszerűbbek a Waldorf-iskolák és - óvodák, de miközben a pszichológusok flow-ról és a kreativitásunk kibontakoztatásáról beszélnek, addig mi, felnőttek a munkahelyünkön napi 10-12 órát dolgozunk ilyen-olyan körülmények között, flow-t és kreativitást (ide értem pl. az újítás minden formáját és a kezdeményezőkészséget is) teljességgel nélkülöző munkakörökben.

Izgatottan figyelem, hova fog ez vezetni. Ez a két irányzat egyszer csak egymásnak csapódik-e és lesz-e égzengés, földindulás, vagy az ellenkező, egyelőre búvópatakként jelen levő tendencia csendesen erodálja-e a kapitalizmus jelenlegi formáját. Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, milyen munkaerő lesz egy Waldorf-iskolából kikerült fiatalból. Mit fog szólni a főnök őrjöngéseihez? Nézi majd, mint valami állatkerti majmot? Már most érzékelem, hogy a nálam 6-8-10 évvel fiatalabb munkatársaim nem értik, hogy a főnök nem aranyos. Hogy mindenben keres és talál hibát. Hogy semmi se jó neki. Hogy üvöltözik. A nálam idősebbek meg elfogadják, mert hát ő a kenyéradónk. Megmagyarázzák, hogy ilyennek kell lenni a mai világban, hogy legyen pénzünk. Hálásak a főnöknek, rámutatnak erényeire.”