Ha már egy hajóban ülünk, evezhetnénk is egy irányba!

2018. november 16. 17:46

Szűcs Zoltán Gábor
Mérce

Alig tudnék felidézni olyan pillanatokat az ellenzéki tüntetésekről, amikor úgy éreztem, hogy egy elhangzott beszéd nem írott szöveg volt és nem is ügyetlen rögtönzés.

„Az egyik ilyen a tüntetés és az ott elhangzó szónoklat. Kevés ennél lehangolóbb dolog létezik a 2010 utáni ellenzéki politizálás történetében: alig tudnék felidézni olyan pillanatokat az ellenzéki tüntetésekről (pedig voltam jó néhányon), amikor úgy éreztem, hogy egy elhangzott beszéd nem írott szöveg volt és nem is ügyetlen rögtönzés.

Hogy a szónok valóban fel próbálja velem venni a kapcsolatot ott és akkor. Hogy szeretne velem valamit közölni, amit nem tudnék bármikor máskor elolvasni vagy magamtól kitalálni. Miért van ez így? Nem tudom. A Kádár-rendszer végére a műfaj hagyományos, ‘45 előtti formái fölött végleg eljárt az idő, a rendszerkonform formákat pedig maga a rezsim üresítette ki. S azóta három évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy egy új szónoki hagyomány alakuljon ki, amiért hajlamos vagyok az iskolákat hibáztatni, ahol egyszerűen nincs helye a nyilvános meggyőzésnek.

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a Momentum október 26-án tüntetést tartott a CEU mellett. Egyik beszéd sem volt vállalhatatlan, de kettő tűnt igazán figyelemreméltónak számomra. Fekete-Győr András hangos volt, ő maga haragosnak tűnt és feltűnt, hogy alaposan megírt szöveget mondott el. A beszédnek volt szerkezete, voltak visszatérő kulcskifejezései (nekem elég mesterkéltek), voltak benne szép számmal gondosan megválogatott szóképek és alakzatok is.

Míg hallgattam ezt a maga nemében figyelemreméltó szónoklatot, nem tudtam nem arra gondolni, hogy Fekete-Győr alighanem hosszabb távra tervez, ami le is hangolt kissé: íme egy ember, aki talán még akkor is politikus lesz, amikor én már nem is leszek. Butaság talán ilyenekre gondolni közben, de valamit elmond a beszédről is szerintem.

Sokat gondolkodtam rajta, miért nem éreztem, hogy ez a beszéd megszólít engem, és hogy felel a problémáimra, de még most sem tudom. A beszélő személye tette? A stílusa? Vagy a hangulatommal volt baj?

Viszont az est vitán felüli fénypontja számomra retorikai szempontból Luis Cano, a CEU korábbi hallgatójának beszéde volt. Személyes volt, okos, szenvedélyes és lelkesítő. Teljesen világosan, érthetően beszélt a CEU-ügyről és a hozzá való viszonyáról, állást foglalt, meghatott és azonosulásra sarkallt.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/138778