Hetven éve ítélték el a japán háborús bűnösöket

2018. november 10. 11:08

A 28 vádlott között volt a császár legbizalmasabb tanácsadója, miniszterek, diplomaták, a szárazföldi hadsereg vezetői és a flotta tengernagyai.

Hetven éve, 1948. november 12-én hoztak ítéletet Tokióban a második világháború japán háborús bűnöseinek perében.

A nyersanyagokban szűkölködő, de dinamikusan fejlődő Japán a múlt század harmincas éveitől a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében terjeszkedett, 1937-ben lerohanta Kínát. Stratégiai szövetségest a nemzetiszocialista Németországban talált, amellyel 1936-ban aláírta az antikomintern paktumot. Az 1940-es háromhatalmi egyezményhez már a fasiszta Olaszország is csatlakozott, Tokió 1941-ben a Szovjetunióval semlegességi megállapodást kötött.

Japán 1941. december 7-én hadüzenet nélkül megtámadta az Egyesült Államokat, és lényegében szétbombázta a Pearl Harborban állomásozó amerikai flottát. A következő hónapokban hadigépezete hatalmas területeket foglalt el, és már Ausztráliát fenyegette. Az előrenyomulást az amerikaiak csak 1942 nyarán tudták megállítani, ettől kezdve fokozatosan szorították vissza a fanatikusan harcoló japánokat. Az amerikai hadsereg 1945 júniusára hatalmas véráldozatok árán elfoglalta Okinava erődnek kiépített szigetét, és már közvetlenül a japán anyaszigeteket veszélyeztette.

A második világháború Európában 1945. május 9-én ért véget, ezután a három szövetséges antifasiszta nagyhatalom (az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia) feltétel nélküli megadásra szólította fel Japánt, amely érdemben nem válaszolt. Az amerikaiak augusztus 6-án Hirosima, majd 9-én Nagaszaki ellen is bevetették az atombombát, augusztus 8-án a Szovjetunió is hadat üzent, és a reménytelen helyzetbe került Japán augusztus 14-én beleegyezett a magadásba, az erről szóló okmányt 1945. szeptember 2-án írták alá.

A háború végére sok részlet ismert volt a japán társadalomban különleges szerepet játszó hadsereg kegyetlenkedéseiről. 1937 decemberében Nankingban rendkívül kegyetlen tömeges öldöklést hajtottak végre, az áldozatok számát a kínaiak 300 ezerre, a japánok 20 ezerre teszik. Japán aláírta ugyan az 1929-es genfi konvenciót a hadifoglyokkal való bánásmódról, de azt nem ratifikálta, és a gyakorlatban - ígéretei ellenére - nem is alkalmazta. Mivel a szamuráj etikában a megadás szégyennek számított, a hadifoglyokkal rendkívül szadista módon bántak, mintegy harmaduk pusztult el a táborokban, ahol mindennapos volt az öldöklés, éheztetés, bántalmazás, az orvosok a foglyokat érzéstelenítés nélkül használták élveboncolásra, betegségek hatásainak vizsgálatára.

Az ENSZ Háborús Bűnök Bizottsága (UNWCC), amelyet még a világszervezet formális megalakulása előtt, 1943-ban hoztak létre, 1945 elején megállapította: „a japán hadsereg tettei nem elszigetelt incidensek, hanem tudatosan megtervezett és módszeresen végrehajtott akciók” voltak, amelyekért nemcsak a helyi katonai vezetők, hanem a politikai vezetés is felelős. Az UNWCC 1945 augusztusában bejelentette, hogy a japán háborús bűnösök felelősségre vonása érdekében nemzetközi katonai törvényszéket állítanak fel, a feladatot Douglas MacArthur tábornokra, a Japánban tartózkodó szövetséges erők amerikai főparancsnokára bízták.

A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMTFE) 1946 áprilisában alakult meg, jogköre a béke elleni bűnökre, a háború bevett szabályainak megsértésére, valamint a civil lakosság kárára elkövetett embertelen cselekedetekre terjedt ki. A bírákat a fegyverszüneti egyezményt aláíró kilenc ország (Ausztrália, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Új-Zéland), valamint a később csatlakozó Fülöp-szigetek és India delegálta.

Az ázsiai „nürnbergi per” 1946. május 3-án kezdődött Tokióban. A 28 vádlott között volt a császár legbizalmasabb tanácsadója, miniszterek, diplomaták, a szárazföldi hadsereg vezetői és a flotta tengernagyai. Hiányoztak azonban a militarista-soviniszta titkos társaságok, valamint a politikai rendőrség (Kempeitai) és a japán konszernek, a zaibacuk vezetői. Hosszas megfontolás után a lakosság által élő istenként tisztelt Hirohito császárt sem vonták felelősségre, mert az akkora felzúdulást váltott volna ki, hogy MacArthur szerint a megszálló csapatok létszámát legalább egymillió fővel kellett volna megnövelni. (Arról ma is megoszlanak a vélemények, hogy Hirohitót milyen méretű felelősség terheli a második világháború alatti eseményekért.)

A két és fél évig tartó per során 419 tanút hallgattak meg, 4336 bizonyítékot használtak fel. A nemzetközi katonai ügyészség 1948. november 12-én meghozott ítélete mind a 28 vádlottat bűnösnek találta legalább egy vádpontban, ezek között szerepelt agresszív háború előkészítése és kirobbantása (béke elleni bűncselekmény), továbbá háborús és emberiség elleni bűncselekmények. Hét vádlottat ítéltek akasztás általi halálra, 16-ot életfogytiglani börtönbüntetésre, egyet húszévi, egyet hétévi fogságra, a per során ketten meghaltak, egy vádlottat pedig beszámíthatatlannak nyilvánítottak.

A halálbüntetéseket a szugamói börtönben december 23-án hajtották végre Todzsó Hideki tábornokon, volt miniszterelnökön (aki letartóztatásakor öngyilkosságot kísérelt meg), Doihara Kendzsi tábornokon, a hírszerzés vezetőjén, Hirota Kóki volt miniszterelnökön, Itagaki Szeisiró volt hadügyminiszteren, a burmai hadtest parancsnokán, Kimura Heitaró tábornokon, a nankingi mészárlást elkövető kínai expedíciós hadsereg parancsnokán, Macui Ivane tábornokon és Mutó Akira tábornokon.

Az életfogytiglanra ítélt vádlottak az ötvenes évek közepén amnesztiával szabadultak, a hét évre ítélt Sigemicu Mamoru külügyminiszter pedig büntetésének letöltése után, 1954-1956 között ismét betölthette a külügyminiszteri posztot.

(MTI)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/138414