Az igazságot ki kell mondani!

2018. október 23. 11:15

Wittner Mária
Képmás

Nem voltam egy Petőfi Sándor, de az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Interjú.

„Vagány, szókimondó kislány volt, ahogy azt egy forradalmárnőről képzeljük?

Nem ezen múlt, hogy beállt-e valaki a barikád mögé, de az igazság mellett mindig kiálltam és kiállok azóta is, bárkié is legyen az. Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn! Ez a szókimondás már gyerekkorom óta megvan bennem. Húztam is miatta a rövidebbet eleget, különösen a börtönévek alatt a sok fegyelmivel…

Hogy került Pestre?

Lejárt az állami gondozásom. Miután Pesten születtem, az igazgatóm írt egy papírt, hogy a fővárosi letelepedést megkaphassam, és mentem dolgozni.

Tizenkilenc éves fiatal volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Egyértelmű volt, hogy bekapcsolódik?

Nem voltam egy Petőfi Sándor, de az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Ezekről sokat olvastunk, tanultunk a nővérekkel, valahogy természetes volt, hogy ott a helyem. Éreztük, hogy meg kell végre szüntetni a félelmet, ami az országot akkoriban eluralta. Azt hiszem, forradalmárrá nem is ’56-ban lettünk, inkább az azt követő börtönévek tettek minket azzá.

Hol hajtotta álomra a fejét egy-egy forradalmi nap estéjén? 

Albérletben laktam, de nem mentem haza. A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakoztam, október 23-tól november 4-ig végig ott voltam a történelmi színhelyeken.

Mit érzett, amikor komolyra fordult a helyzet, és fegyvert kapott a kezébe? Nem félt, hogy használni is kell majd?

Amikor gimnáziumba jártam, adtak fegyvert a kezünkbe, oktattak is bennünket a 48-as mintájú kispuska és hadipuska kezelésére, sőt, megtanítottak lőni is vele. Egyébként nem gondoltunk a félelemre, nem is volt rá idő.

A szeme előtt haltak meg barátok és fegyvertársak. Felnőtté tette ez az időszak?

Talán érettebbé tett. Ugyanis tényleg mellettünk estek el a társaink, de számomra döbbenetes igazán az volt, hogy micsoda gonosz ellenséggel kellett szembenéznünk: robbanólövedékkel lőttek a túloldalról. Jóval több ember halt meg, mint ahogy egy „sima” sebesülésnél szükségszerű lett volna.

Ön is megsebesült egy repesztől.

Igen. November 4-én a Péterfy Kórházba vittek, három szilánk fúródott belém, az utolsót 1980-ban operálták ki. November 9-én, amikor kijöttem a kórházból, visszamentem az utcára, hogy találok-e még valakit a társaim közül. Akkor már nem volt senki, csak romok és halottak mindenütt…

Ekkor már volt egy kisfia, aki vidéken élt. Mikor látta őt legközelebb?

Mielőtt letartóztattak, Székesfehérváron.

Ez 1957 nyarán volt. Addig mi történt?

Elhelyezkedtem dolgozni. A Képzőművészeti Főiskolán voltam modell. Amikor befejeződött az iskola, a »Hőpalackban« (Orion) helyezkedtem el a Váci úton.

Hatodrendű vádlottból lett elsőrendű. Kiderült azóta, hogy miért?

Ezen sokat gondolkodtam azóta is, valószínűleg azért, mert nagy volt a szám, és mindig helyreigazítottam a nyomozó tévedéseit. Emlékszem, októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem, és aláírva, hogy »egykori zárdanövendék és prostituált«. Felháborodtam azon, hogy csőcseléknek vagy prostituáltnak neveztek bennünket. Közöltem is a nyomozóval, hogy azért, mert van egy gyerekem, nem vagyok prostituált!

Tutsek vérbíró volt kiírva a tárgyalására, ami egyet jelentett azzal, hogy halálos ítéletek születnek. Mi játszódott le ekkor Önben?

Tudtuk mindnyájan, hogy mi lesz az ítélet. Sticker Katival – akit aztán ugyanúgy halálra ítéltek, de ki is végeztek – megbeszéltük, hogy közömbös arcot vágunk majd az ítélet hallatán.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/137522