Eljött az ökoszisztéma-tervezés korszaka

2018. október 18. 10:45

Pál Gyula
Mandiner

Az új technológiák széles körű átalakulást fognak eredményezni a társadalom minden szegletében, beleértve minden iparágat, a kormányzást, de még a kultúrát is.

Újratervezés: a társadalmaktól az ökoszisztémákig, a piacoktól a platformokig

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) írása

 

Az új eszmei szintézis megteremtésével párhuzamosan a modern világot működtető rendszerek megreformálására is szükség van.

A mai szoftverekkel együtt ugyanis egy új szervezettervezési paradigma is „megeszi a világot”, amit ökoszisztéma-tervezésnek hívhatunk. Ez a paradigma a világ legsikeresebb szervezeteinek az operációs rendszereit hasznosítja, ami jelzi az ipariból az ökoszisztémák korszakába való átmenetet.

Ennek a témának szenteli október 18-20 között az idén Budapesten megrendezett éves konferenciáját a European Organization Design Forum (EODF).

Ahogy a korábbi digitális alaptechnológia (a TCP/IP, aminek az Internetet köszönhetjük), a megosztott főkönyv technológiák is (a DLT-k, melyeknek egyik típusa a „blokklánc”, a blockchain) széles körű átalakulást fognak eredményezni a társadalom minden szegletében,

beleértve minden iparágat, a kormányzást, de még a kultúrát is.

A kérdés nem az, hogy ezek az átalakulások végbe fognak-e menni, hanem inkább az, hogy pontosan mi és hogyan.

Az átalakulás a piacgazdaság működési modelljének (benne különálló résztvevőkkel, iparágakkal és piacokkal) fokozatos kiváltását jelenti egy olyan inkluzív ökoszisztéma modellel, amiben nincsenek éles határok sem az iparágak között, sem a kreatív üzleti tevékenység és az üzleti szabályozás között, mivel mindannyian ugyanannak a fizikai-digitális ökoszisztémának a részei lesznek.

Amint a gazdaság átáll a különálló iparágakról (amik alapvetően a tevékenységük tárgya – mint energia, szállítmányozás vagy pénzügyi szolgáltatások – szerint szerveződnek) az ökoszisztéma-modellre (ami az egymást között bármikor helyet cserélő termelők és fogyasztók közös dinamikáján alapul), a gazdasági szereplők közötti határok is lassan eltűnnek.

Az átalakulás három lépésben történik: legelőször azok a platformok jelentek meg, amelyek holisztikusan közelítik meg a fogyasztókat (pl. Amazon, Alibaba); majd megjelentek azok, ahol a fogyasztók bármikor lehetnek termék- és szolgáltatás-előállítók is (ezt ismerjük ma „megosztási gazdaságként” olyan cégekkel mint Uber, AirBnb, Taxify, stb.).

Most a meglévő szereplőkön a sor, akik egy platformon összefogva közösen állítanak elő értéket a fogyasztóknak. Az az általános tendencia, hogy azok a termékek és szolgáltatások, amelyek közvetlenül állítanak elő értéket a fogyasztók számára, más, kevésbé látható termékeket és szolgáltatásokat is tartalmaznak. Ezek az üzleti platformok és infrastruktúrák – például a Tradelens, az IBM és Maersk konténer szállító világcég közös vállalkozása; a Batavia, ami egy globális kereskedelmi finanszírozási hálózat; vagy a Food Trust nemzetközi élelmiszerbiztonsági infrastruktúra – ugyanúgy a háttérben maradnak, mint a szabadkereskedelmi megállapodások, amik a világkereskedelemi értékláncok láthatatlan elemei.

Mostanáig a piacok aktív „láthatatlan kezét” (miszerint az önös érdekeket követő piaci szereplők a társadalom számára a lehető legjobb eredményt generálják) kiegészítette a kormányzás-szabályozás reaktív „látható keze”, amely gyakran képtelen volt kijavítani azt, ami nem működött jól.

Ezzel szemben

az ökoszisztéma-modell visszatérés ahhoz, ahogyan a természet létrehozza és fenntartja a rendet,

ahol – amint azt Norbert Wiener kibernetikai elmélete sugallja – a kreatív-innovatív és a szabályozó funkciók ugyanannak az organikus (zárt) egésznek a működésének a részei.

De a globalizált ipari társadalom modelljét – az ipari-technológiai, valamint a kormányzási és kereskedelmi folyamatok korlátjai miatt – rendszerelméletileg inkább nyitott rendszerként jellemezhetjük, ami a korlátlan kereskedelmet és innovációt helyezi előtérbe a társadalmi és környezeti költségek dacára. Ez azért van így, mert amint Wiener nagy kritikusa, Gilbert Simondon francia filozófus már az ötvenes-hatvanas években (azaz jóval az ökológiai krízisek feltárása előtt!) megállapította, hogy a szabályozási funkció nem működik a nyílt rendszerekben.

„A globális nagyságrendű technológiai beavatkozások elhúzódó visszacsatolási effektusokat eredményeznek, amelyeket soha nem lehet pontosan kiszámítani és melyek a rendszer általános stabilitását veszélyeztetik” – írja Andrea Bardin Bevezetés Simondonba című cikkében.

A digitális átalakulás korai fázisai – amit ma Web 1.0 és Web 2.0-nek ismerünk – jobbára megőrizték ezeket a korlátokat, sőt tetőzték a bajt azzal, hogy az eddigiekhez egy új kiaknázandó erőforrást is találtak, az adatokat (gondolom, mindannyian emlékezünk arra, hogy az adat az új olaj”). Ettől, egyáltalán nem véletlenül, dollármilliárdosok lettek a platformokat működtető cégek alapítói. Ugyanakkor lassan az is kiderült, hogy a helyzet tarthatatlan.

De az ökoszisztéma-technológiákkal (mint a blokklánc) – amit ma már sokan hívnak Web 3.0-nak vagy az Internet harmadik generációjának – együtt élő ökoszisztéma- (posztindusztriális) társadalom modellje talán inkább az „evolúciós matrjoska babához” hasonlít, melyben a zárt rendszerek együttműködési hierarchiákba szerveződnek (mint a sejtek az organizmusban), egymáshoz láncolva mind az innovációs, mind a szabályozó funkciókat.

Amint ebben az IBM blogjára készült bejegyzésemben kifejtem, még a GDPR-t, az EU személyes adatok védelmére kidolgozott szabályozását is korlátozza a meglévő ipari szemlélet, mely korlátok lebonthatók a DLT-k által lehetővé tett „ökoszisztéma-szemlélet” által.

Míg az eredeti elképzelés szerint a publikus blokkláncrendszerek (pl. Bitcoin vagy Ethereum) a múlttól még radikálisabb elszakadást vetítenek elő – a kormányok kiiktatásában és abban reménykedve, hogy a „láthatatlan kéz” most végre elvégzi a dolgát –; a pragmatikusabb megközelítés, az ökoszisztéma-szemlélet szerint, amelyet a szabályozott blokkláncok is támogatnak, 

minden résztevő szabályozott, egységes rendszerbe szervezése a lényeg.

Ebben az új szemléletben a pénzügyi szervezetek szabályozása, a kockázatkezelés, a pénzmosás ellenőrzése – egyszóval a szabályozási funkció – pont annyira fontos részei a rendszernek, mint a fogyasztók kiszolgálása.

Az ökoszisztéma-technológiák fokozatosan kiváltják a környezetileg és társadalmilag káros piacok + a szabályozás innováció-reakció paradigmáját az egy ökoszisztémán belüli közös alkotás és proaktív szabályozás paradigmával.

De sem technológia, sem egy elmélet nem képes önmagában ezeket a társadalmilag és környezetileg hasznos változásokat  gyakorlatba ültetni. Csak olyan emberek képesek erre, akik ismerik,  hogyan kell új ökoszisztéma szervezeteket létrehozni és azt is, hogyan kell ugyanezzel a szemlélettel az meglévő szervezeteket újra tervezni. Azzal a szemlélettel, amely szakít mind a korábbi termék- és folyamatcentrikus gyakorlattal, mind a korábbi „emberközpontú design thinking”, „a fogyasztó egyén mindenek fölött” téveszméjével.

Csak az a megközelítés tud sikeres lenni, amely figyelembe veszi úgy a B2B, mind a B2C (és a C2C!) kapcsolódások valós komplexitását!

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/137315