Hétköznapi diktatúra

2018. október 13. 13:33

Szerencsés Károly
Magyar Hírlap

Emlékezzünk vissza, hogyan is működött egy valódi diktatúra.

„De most nem a politikai felszínt, a pártállami berendezkedést vagy az erőszakszervezetek felhasználását vizsgálva, hanem a »munkás hétköznapokat”. Annál is inkább érdekes lehet ez, mert olyan politikai szereplő is akad ma, aki szerint az ötvenes évek »Rákosi-rendszeréhez« hasonlít a mai világunk. A Kádár-kor meg egyenesen jobb volt. Legyinthetnénk, megmosolyoghatnánk az ambiciózus elemzőket. Pedig ezzel nem szabad tréfálni. Inkább gondolkozzunk el, emlékezzünk vissza. Hogyan is működött egy valódi diktatúra.

A politikai döntéseket moszkvai mintára akkoriban Rákosi Mátyás, Kádár János és a legfelső pártvezetés hozta, de kellettek a végrehajtók is. Mindig és minden téren. A vallatószobákban, a bíróságokon, a munkahelyeken, iskolákban. Ezek az emberek általában semmihez sem értettek, vagyis »mindenhez«, de a hatalom kiszolgálásához biztosan.

Mint például Molnár Erik kommunista jolly joker, aki éppen ott ártott ahová állították. Volt népjóléti, majd tájékoztatásügyi miniszter, kétszer külügyminiszter és kétszer igazságügyi miniszter, a Legfelső Bíróság elnöke, majd a forradalom után a Magyar Történelmi Társulat elnöke. E poszton is sokat lehet ártani. S persze egyetemi tanár, akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas. A külügyminiszterséget a kivégzett Rajk Lászlótól, az igazságügyi miniszterséget az ÁVO-n meggyilkolt Ries Istvántól vette át. Igazságügyi miniszter először a joghalál szempontjából is mélypontnak számító 1950–1952 közti időszakban volt. Utódja Décsi Gyula, az ÁVH Vizsgálati Osztályának vezetője lett, majd egy bányász következett, aki szűk két év alatt egy gyorstalpaló segítségével egészen a miniszterségig vitte. A »megfelelő embert a megfelelő helyre«: a megbízható kommunista elvtársak bármilyen poszton megállják a helyüket. Ebből aztán komoly kalamajka keletkezett. Nem árt emlékezni. Több százezer ítélet a tanú rá.

A szovjet megszállással érkező mindennapi terrort nem tekintem »hétköznapinak«, mert egy rendkívüli helyzet következménye volt. Emberek tízezreinek meggyilkolása, százezreinek elhurcolása rabszolgamunkára, a napi rutinná váló fosztogatások, nemi erőszak, »vetkőztetés«, a részeg tobzódás még a háború következménye volt. Ugyancsak nem tekinthető »hétköznapinak« a leszámolás a politikai ellenfelekkel a népbíróságokon vagy »népítéleteken«, a bíróságokon a koncepciós eljárások eluralkodása. Nem számítom ide a kommunisták egymás közti leszámolásait, a kommunista eszméből fakadó hatalomgyakorlás természetes és törvényszerű megnyilvánulásait. (A Rajk-pertől, egészen Péter Gábor elítéléséig.) Szintén más lapra tartoznak az államosítások, bár ez esetben a tízezres nagyüzemektől az egy-két főt foglalkoztató mozikig, fodrászatokig, kocsmákig és családi vállalkozásokig egyetlen pillanat alatt egy élet vagy több generáció munkájának gyümölcse veszett kárba.

Milyen is volt hát ez a hétköznapi terror? Olyan, hogy börtönbüntetésre vagy javító-nevelő munkára ítélhettek – de akár halálra is – embereket, ha »közellátási bűncselekményt« varrtak a nyakukba. Például, ha a családjuknak enni akartak adni, s eltitkolták az állam elől, hogy ezért levágtak egy disznót, csirkét, bárányt, s nem »szolgáltatták azt be«. Vagy esetleg, ha városiak lévén »szereztek« valahol élelmiszert, nagyobb adagot, mint a megengedett néhány kiló zsír, kolbász vagy liszt, s azt a kamrájukban »rejtegették«. Hogy a jegyrendszerben kiszabott fejadagnál többet, jobbat tudjanak adni a gyermekeiknek. »Forintvédő bizottságok« alakultak a stréberekből és az asszonyok szatyraiban kotorásztak. Honnan van ez a káposzta? Csak 1952-ben negyvenezer embert ítéltek el közellátás elleni bűncselekményért! De négymilliót kényszerítettek az »ügyeskedésre«, csalásra a megtébolyodott állammal szemben. Márpedig az emberek nem születtek csalásra. Az emberek tisztességesen akarnak élni, s ezt tagadta meg tőlük minden hétköznap a diktatúra. Ennek aztán súlyos, máig ható lelki, erkölcsi és egészségügyi következményei lettek. S persze gazdasági következményei. A »trükközés«, a kiskapuk keresése. Kicsiben és nagyban is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/137058