Nem kár a Jobbikért, nagyon nem kár

2018. október 10. 08:24

Trombitás Kristóf
Mandiner

A Fidesz mára mindent önmagába olvasztott, amit egy bizonyos hatalmi logikával mérve a jobboldalról érdemes volt.

Nem kár a Jobbikért, nagyon nem kár. Lassanként végleg elveszíti minden komolyan vehetőségét az a párt, amelyik nem is olyan sokkal ezelőtt úgy határozta meg magát, mint fő kormányváltó erő. És bár a beteg még mozog, látszólag vannak saját döntései, a gyakorlatban ez olyan, mint egy rég halott égitestnek a képe az égbolton. Még úgy látjuk, mintha létezne, fénye a szemünkbe jut, de valójában már semmi sem maradt belőle. Pusztán annak köszönhető az illúzió, hogy a fény rettentő távolságról érkezik felénk, és egykor volt információt szállít, de már csak mi látjuk a de facto optikai csalódást.

A Jobbik nevezetű jelenség utolsó fényfoszlányai is kezdenek elenyészni.

Érdekes dolog, hogy miközben Vona és mások szerepeltek eleget a kormánypárti sajtóban, addig azokat, akik igazán mozgatták a pártban a szálakat és valóban eldöntötték, hogy merre halad a szekér, nem nagyon kínálták meg a figyelemmel. E tekintetben talán a leginkább bevédett személy Szabó Gábor. A pártigazgató, aki az első ciklus után már nem is vállalt közéleti szerepet, hanem mindinkább a háttérbe húzódva irányította a sereget. A kampány hevében ugyan róla is láthattunk egy-egy támadóbb hangvételű cikket, de takaréklángon maradt mindenki és aztán el is halt az egész.

Pedig őszintén ki kell mondani, hogy

Vona Gábor mindvégig csak az arc volt a pártban,

látszólag a hátán vitte a balhét, de valójában másodhegedűsként funkcionált Szabó mögött, aki minden szervezeti és pénzügyi kérdésről döntött. Szabó ötlete volt a cukisági kampány is, amihez Vona tulajdonképpen ellenkezés nélkül asszisztált.

Hogy Szabó Gábornak milyen elvei vannak, kérdéses, ám hatalma a választási kudarcot követően sem lett kisebb. Sokat elmond az a tény, hogy Sneider Tamás, aki azért személyes kvalitásainak nem túl sokat köszönhetett volna, a Parlamentben alelnökségig, majd pártelnökségig vitte. Aki egészen véletlenül Szabó Editnek a férje, aki jogászként egy sor ügyet intézett a Jobbik frakciója körül – egyébként párszor ezt fel is hozták a kormányoldali sajtóban –, és bizonyos hangok szerint Szabó Gábor egyik legkomolyabb bizalmasa a pártban.

Furcsa véletlenek, igaz?

Vona Gábor talán legkomolyabb egyéni döntése abban állt, hogy képes volt kidobni a Jobbikból Novák Elődöt, Szabó régi harcostársát, a pártigazgató teljes megkerülésével. És itt jutunk el a párt szétesésének másik okozójához, a teljes világnézeti katyvaszhoz, ami 2010-től kezdődően mind jobban eluralta a párt belső köreit és teljesen máig sem csillapodtak. Ugyanis a Szabó-Vona tandem mellett ott állt a Hegedűsné-Gaudi-Morvai-Novák galeri, akik aztán igazán a lovak közé dobják a gyeplőt, ha nagyhangú hőbörgésről van szó.

Ha a hazai szélsőjobboldalon meg kéne testesíteni a vulgárnacionalizmust, a szellemi igénytelenséget és renyheséget, a szakralitás iránti teljes értetlenséget, ellenérzést, valamint a fensőbbségesebb ideák totális ignorálását, akkor az ebből a négyesből kiválóan összerakható lenne.

Régi probléma az, hogy radikálisnak nevezünk egy cselekvést, ami tulajdonképpen semennyire sem radikális.

A rendszerváltoztatást követően ez lett a jelzője az olyan akcionalitásnak, amitől egy baloldali elzárkózik, idegenkedik és főleg Európától idegennek tartja. Szépen besoroltak mindenfajta, egymástól is kirívóan eltérő magatartásformát a radikalizmus fogalma alá. Így lehetett radikális és a baloldal szemében kerülhetett egy platformra Csurka, Novák vagy Bácsfi Diána.

Gaudi-Nagy és Novák folyamatosan hiszterizált cselekvései, látványos sértődései és főleg az utóbbira jellemző, kritikán aluli közéleti megnyilvánulások teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy csak a baloldal által – szokás szerint – elégtelenül létrehozott jelző szolgálhat arra, hogy őket radikálisnak nevezzük. A radikalizmusnak ugyanis se a vulgarizmushoz, se a szellemi igénytelenséghez nincs semmi köze.

Nagyjából és egészében Csurka István látta meg először – és a legjobban –, hogy tulajdonképpen micsoda is a Jobbik, milyen célt szolgál és kiknek áll érdekében a párt felfuttatása. Mintha az SZDSZ-t láttuk volna, csak más fűszerekkel. A recept a következő: tegyünk népszerűvé, keresetté egy pártot, amely egyébként sikerei első időszakában nem is lehetne antikommunistább. Ha a csúcsra juttattuk a megfelelő eszközökkel, akkor óvatosan nyithatnak a komcsik felé, ebben a szakaszban érdemes kiszórni a párt sorai közül a renitens embereket.
És ha mindez megtörtént, akkor jöhet az összeborulás a valódi alkotókkal. A trójai falovas történet sikeres volt, és eltelik még 2-3 választás, ameddig a választók többsége rájön, hogy őket tényleg rútul rászedték. Emlékezhetünk, az SZDSZ haláltusája is másfél évtizedig tartott, és a végén már nekik is csak a fényük volt meg, mint annak az égitestnek, ami az elején szóba került.

A modern, populista pártok annak is köszönhetik felfutásukat, hogy sikeresen kivették az ún. szélsőjobboldali pártok elgondolásai közül azokat a szegmenseket, amelyek iránt minden normális ember rokonszenvvel viseltethet, és valójában nem is a szélsőjobboldalon lenne a helye, de a baloldal minimum 70 éve tartó kultúrharca és a mérsékelt konzervativizmus azóta tartó önfeladása ezeket az értékeket a politikai megfontolások skálájának szélére sodorta. A ’90-es években még szinte fasizmus volt a nemzetről beszélni úgy, hogy meghaladjuk a toposzokat, szóba hozni a határon túli magyarokat; vagy egyszerűen csak kiállni, megvetni a sarkunkat és azt mondani, mi ezt így gondoljuk, és ha nektek nem tetszik, akkor tehettek egy szívességet.

A kétezres években egyre többen – köztük Orbán is – jöttek rá a jobboldalon, hogy

felesleges olyanok felé megfelelési kényszerben tipródni,

akik nem csak a teljes és feltétel nélküli megadást várják el, de lehetőleg a megsemmisülést is. Ez a marxista alapokon nyugvó, dühödt kulturális és politikai közeg eleve is forró gyűlölettel telített, de ahogy veszít befolyásából, úgy lesz egyre zavarodottabb és utálkozó.

A vita mint olyan lassan feleslegessé válik. A hisztérikus, évek óta echo chamberben élő, szobája magányában Lenin-fiúkat útnak eresztő ellenzékiekkel felesleges a párbeszéd. Akik idegrángással dobálják a fasiszta, náci és hasonló szavakat – ez egy nem is alábecsülhető számú ember prototípusa –, azokkal nem tudsz mit kezdeni, azokat nem lehet normális beszédre sarkallni.

Messzire távolodtam a kezdeti felvetésemtől, ám azt kívántam bizonyítani, hogy ma valójában nincs igény a jobboldalon más politikai pártra a Fideszen túl – ettől még bárki szabadon kísérletezhet, hajrá –, mert mindent önmagába olvasztott, amit egy bizonyos hatalmi logikával mérve – értsd, választásokat is akarok nyerni és szavazatot maximalizálni – a jobboldalról érdemes volt.

Mert létezett egy Fidesz 2010-ig – még inkább a kötcsei programhirdetésig –, és létezik egy másik azóta. Mindent összevetve jelenleg nehezebb lenne a 2010 óta működőnél sikeresebb politikai képződményt mondani a 20. és 21. századi magyar politikában, hiszen úgy képes mondjuk egy Horthy-éra vezető pártjának támogatottságához hasonlót hozni, hogy demokratikus szabályok szerint megalkotott a mai választójog.

Így a Jobbikért akkor sem lenne kár, ha valamelyest is releváns lenne, amit mondanak vagy akarnak. És ettől ma már nem is állhat távolabb az igazság.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/136870