Homo Deus

Jövőképek: jönnek az emberi félistenek?

2018. szeptember 24. 09:06

A történelem nem ér véget, a jövőt nem lehet megfékezni, az egyetlen megoldás a folyamatos és egyre gyorsabb technológiai verseny lesz – állítja Yuval Noah Harari Homo Deus c. könyvében. Az izraeli történész szerint a technológia az emberi létezés számos problémáját meg fogja oldani – olyannyira, hogy a végén a szabad akaratunktól és a demokráciától is megfoszthatnak minket.

A minap portrécikkben mutattuk be Yuval Noah Harari izraeli történészt, majd Sapiens című, nagy hatású könyvét is recenzáltuk. Most Harari könyvsorozatának folytatását mutatjuk be, ami egy lehetséges jövőkép felvázolására tesz kísérletet.

Tűzoltók leszünk egy tűz nélküli világban – röviden ez lehetne az összefoglalása Yuval Noah Harari Homo Deus: a holnap rövid története című könyvének. (Budapest: Animus, 2017).

A könyv radikálisnak ható, ám voltaképpen igen logikus kiindulópontja a következő:

az emberi történelem a legkevésbé sem ért véget,

és a 3. évezred hajnalán, a véres huszadik századot magunk mögött hagyva új kihívások, új feladatok elé néz az emberiség. A jövőt Harari szerint a robotizáció, a mesterséges intelligencia, az életünket irányító algoritmusok és a gépekkel való biológiai egyesülés határozza majd meg – s a végeredmény egy olyan világ lehet, ahol nem egyszerűen új korszak, vagy új fejezet kezdődik történetírásunkban, de véleménye szerint egy új faj, az egyelőre isteni képességeknek vélt attribútumokkal rendelkező Homo Deus jön majd létre.

A szerző meggyőződése, hogy a jövőben nem számíthatunk éhezésekre, járványokra és háborúkra. Az „Új Béke nem csak afféle hippifantázia”, mert „nincsen olyan forgatókönyv, amely szerint jövőre háború tör ki Németország és Lengyelország között”. S ugyan tisztában van azzal, hogy a kiberháború immár „kis országokat és nem állami szerveket is képessé tesz a nagyhatalmak elleni harcra”, de mivel az államok háborúzó és nemzeti projekteket teljesítő szerepe meg fog szűnni, ezért az állam új feladatok után fog nézni. S nem hinni az új, erőszakmentes világban „defetizmus”. Miért? Mert „ha az éhezés, a járvány és a háború hanyatlóban van, akkor az emberiség teendőinek listájára szükségképpen fel kell kerülnie valami másnak”. Ez pedig Harari szerint egyetlen célként az egyének boldogságának elérése lesz; ezt pedig többek között az agy és az érzelmek manipulálásával,

mesterséges örömérzéssel és az élet drasztikus meghosszabbításával fogják elérni.

Harari szerint ugyan megtörténhet, hogy a pusztító, világletaroló járványok még visszatérnek, ám az emberiség rövidesen hatalmas előnyre tehet szert: már léteznek egyes kutatólaboratóriumokban nanorobotok, melyek majd a véráramunkban úszva azonosítják majd be a betegségeket és ölik meg a kórokozókat és a rákos sejteket. „A mikroorganizmusok ugyan 4 milliárd éves harci tapasztalattal rendelkeznek szerves ellenfelekkel szemben, szervetlen ragadozók ellen azonban semennyivel, ezért különösen nehéz lesz hatékony védelmet kifejleszteniük” – írja Harari.

Ez azonban még csak a kezdet. A jövő lehetséges forgatókönyvei közé tartoznak a kiborgok, azaz a szerves testet szervetlen eszközökkel összekapcsoló emberek is. Ilyenek voltaképpen már most is vannak, gyerekcipőben járva: mozgásképtelen betegek is képesek bionikus végtagokat mozgatni pusztán a gondolataik segítségével (azaz a fejbőrünkön átható elektromos jelzéseket olvasva). A határ a szerző szerint a csillagos ég: a jövőben majd egy marsi űrállomáson tartózkodó orvos is végezhet operációt Tokióban bionikus kezek és két (vagy akár négy, de miért nem mindjárt nyolc?) binoikus szem segítségével. „Az élet kitör a szerves összetevők országából, és olyan formákat ölt, amelyeket legvadabb álmainkban sem képzelnénk. Elvégre a legvadabb álmaink is a szerves kémia termékei”. 

Yuval Noah Harari

Harari szerint a jövő nagy változásai közé tartozik az emberiség jellegének megváltozása. Ugyan a múltban is történtek nagy technológiai újítások, de ma a Facebook előtt ugyanolyan emberek ülnek, mint akik például Konfuciusz írásaiban is szerepeltek. Az emberiség megváltozásával a szerző szerint megkezdődik a teremtő és pusztító, létének eddigi korlátait és szabályait kitágító és átíró Homo deus története. A szerző szerint az sem gond, ha bizonyos, eddig járhatónak látott utak zsákutcának bizonyulnak. Juthatunk arra, hogy az emberi genom túl összetett ahhoz, hogy jelenleg manipulálni tudjuk; ez azonban nem szab gátat a nanorobotok és a mesterséges intelligencia további fejlődésének.

Az izraeli történész arról is meg van győződve, hogy a jövő embere nem-halandó lesz. A kifejezés némi magyarázatra szorul: a nem-halandó ember még mindig meghalhat úgy, hogy lelövik vagy a fejére esik egy tégla. Azonban

az öregedés, a rák vagy egyéb betegségek nem fognak végezni vele,

mert ezek már megoldott „technikai problémának” számítanak majd. Logikus kérdés – és a szerző is felteszi –, hogy vajon hogyan fog élni egy nem-halandó? Ugyanúgy lesz-e bátorsága majd hegyet mászni, a tengerben úszni vagy akár kimenni az utcára, mint ahogyan mi is megtesszük az ilyesmit? Ugyanis amikor mi kimegyünk tejért a boltba, nem érezzük azt, hogy nagy vesztenivalónk van. Adatott nekünk vagy 80, esetleg 100 év, és ugyan lehet, hogy elüt az autó a sarkon, de nem nagy kockázat, hiszen egyszer úgyis meghalunk. Egy nem-halandó viszont az örökkévalóságot kockáztatja azzal, hogy kimegy a boltba. Lehetséges, hogy a nem-halandóak valóban egy örökkévalóságot fognak eltöltetni – steril, lecsupaszított lakásokban kuporogva, a külvilágtól rettegve.

A szerző következő radikális tétele, hogy a szabad akarat nem több, mint a lélek – egy bizonyíthatatlan mese. Harari szerint ugyanis az embernek génjei, hormonjai és neuronjai vannak, de nincsen szabad akarata. Véleménye, hogy minden döntést korábbi történések által meghatározott biokémiai események láncreakciója okoz. A matematikai képletben „szabad akaratnak” – vagy „egyéb mágiának” – nincs helye. „Miért a piros autót veszem meg, miért nem a feketét?... Egyik kívánságomat sem én választom. Azért érzek feltámadni az agyamban egy bizonyos vágyat, mert ezt az érzést hozzák létre az agyamban végbemenő biokémiai folyamatok. Ezek a folyamatok pedig lehetnek determinisztikusak vagy véletlenszerűek, de sohasem lehetnek szabadok”.

Amennyiben pedig a szabad akarat valóban nem létezik, annak gyakorlati, akár politikai következményei is lehetnek. Ugyanis „ha az organizmusok valóban nem rendelkeznek szabad akarattal, akkor drogok, genetikai tervezés vagy az agy közvetlen stimulálása révén manipulálni vagy akár irányítani is lehet a vágyainkat”. Ennek példájaként patkányokon végzett kísérleteket hoz fel. Ezen patkányoknak tudósok elektródákat ültettek az agyuk szenzoros és jutalmazó-központjába. Így a patkány egy gombnyomással rávehető, hogy jobbra vagy éppen balra induljon el. A patkány nem tud róla, hogy irányítják: megnyomjuk a gombot, és balra akar fordulni, hiszen ez az inger érkezett az agyából. Harari szerint ha ez a technológia kifejlődik és elterjed, akkor rövidesen

megszűnik a szabad akarat – vele együtt pedig a szerelem, a harag, a félelem és a depresszió is –,

hiszen ezek mind kontrollálható, előállítható ingersorozattá satnyulnak.

Harari forgatókönyvei – melyek nem próféciák, csupán lehetséges kibontakozási lehetőségek – azonban ennél is sötétebb lehetőségeket tartogatnak.

Vajon mi lesz, ha a nem-halandó kiborgok erősen elkülönülnek az átlagemberektől? A szerző szerint ez majd valahogy úgy néz ki, mint ahogy a konkvisztádorok kezelték az őslakosokat. Vagy mi lesz, ha észak-koreai hekkerek átveszik az irányítást a vérünkben úszkáló nanorobotok fölött? Az is egy lehetőség, hogy a minden lépésünket figyelő mesterséges intelligencia, a gondolatainkat és érzéseinket manipuláló technológia és a döntéseinket előre megjósoló algoritmusok mellett megszűnik a demokrácia és a szabad piac az eddig ismert kereteik között. Minek próbálnánk vagy akarnánk szabadon dönteni, ha úgyis megfigyelik és megjósolják nekünk minden lépésünket?

S vajon van-e fék a jövőn? Harari szerint nincs.

A rendszer egyrészt már most is túl gyors és összetett ahhoz, hogy egyetlen szereplő befolyásolhassa vagy akár átlássa. Ráadásul, ha egy szereplő – mondjuk egy ország – betiltaná a technikai fejlődés egyes elemeit, akkor véglegesen lemaradna, hiszen a többi szereplő – vagy akár egyetlen másik szereplő –, aki nem követi a tiltó szabályokat, villámgyorsan lehagyná azt.

Így az egyetlen megoldás a folyamatos és egyre gyorsabb technológiai verseny. A kérdés már csak az, amit a szerző könyve vége felé feltesz: „Vajon a demokrácia, a szabad piac és az emberi jogok túlélik ezeket a változásokat?” Harari egy futó gondolata során talán választ is ad a szabad akarat, szabad piac és demokrácia nélküli jövőről: „Ez nem lesz feltétlenül rossz világ, mindenesetre posztliberális világ lesz”.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135921