Tézisek és antitézisek

2018. szeptember 20. 14:25

Benderik
Mandiner

Minél hosszabb távú hatást akarunk elérni, annál inkább kell valódi minőséget felmutatnunk.

A tudományos/művészeti világ képviselőit szokták azzal gyanúsítani, hogy nemzetközi gittegyletekbe tömörülnek, ezek nevében konferenciákat, filmfesztiválokat szerveznek a világ szép tájain, ahol aztán a tudósok kimondatlan közmegegyezéssel hivatkozzák lelkesen egymás cikkeit, a művészek díjazzák egymás műveit. E sikerekkel aztán elkápráztatják otthon kenyéradóikat, akik látják a nemzetközi sikereket és tovább nyitják a pénzcsapot. 

E vélekedésekben persze van rosszmájú túlzás – na ja, tudnak ezek élni. De ha működik is ilyen mechanizmus, általában nem előre kitervelt módon, csak magától működteti egy közös érdek, ahol mindenki jól jár azzal, ha a másikat dicséri, meg ha kéz kezet mos, így aztán összebeszélés nélkül is dicsér és kezet mos. 

Nekem amúgy az összeesküvés-elméletek világáról is az a véleményem, hogy még amelyik tényleg működik is, legtöbbször az se egy tudatos terv és összebeszélés alapján, hanem olyan spontán létrejött helyzetként, ahol egy csapat ember külön-külön ráérzett, hogy

érdemes támogatniuk egymást, mert jobban járnak ezzel, mintha egymás ellen dolgoznának.

Ezen érdekszövetségek lehetnek aztán olyanok, amelyek egybeesnek a társadalom érdekeivel, meg olyanok is, amelyek a társadalom rovására védik a résztvevők érdekeit. Utóbbi eseteket észlelik aztán a kívülállók ellenük szőtt összeesküvésként. Nem, mondom, hogy ne létezne ténylegesen megbeszélt összeesküvés, csak azt, hogy sok „összeesküvés” sose lett az „összeesküvők” közt megbeszélve, csupán azon alapul, hogy a résztvevők maguktól ráéreztek, hogyan érdemes cselekedniük, hogy mindegyiküknek jó buli legyen. 

*

Olyan esettel viszont csak ritka elszólásokban találkozni, ahol valaki nyilvánosan fejti ki, milyen „összeesküvést” talált ki, hogyan csatlakozhat hozzá, aki céljaival egyetért, és milyen taktikával fogják képmásukra alakítani a világot. 

Békés Márton Tihanyi téziseiről eddig nem hallottam, ám a választások óta a kormánypárti sajtót olvasva ugyanúgy éreztem, hogy léteznie kell valami nagy közös elhatározásnak a világ újramagyarázására, ahogy a csillagászok a Plútót már az előtt megjósolták a többi bolygó mozgásából, mielőtt feltételezett helyén távcsövük elé bukkant. Most leltem rá egy Hetek-beli interjú nyomán, ahol a szerzővel beszélgetnek a mű indítékairól és eddigi utóéletéről.

Amikor az interjúban azt olvastam, hogy „tessék idézni egymást, tessék díjakat alapítani”, elsőre csak a bevezetőben leírt konferenciamechanizmus jutott eszembe. Ami aztán fokozódott, mikor odáig jutottam, hogy „Arra biztatom a velem egy oldalon állókat, hogy legyenek díjaink, értelmezzük, honoráljuk egymást, ha tetszik: szeressük egymás műveit, promotáljuk, reklámozzuk őket. Ma vannak a jobboldali értékrendhez köthető könyvkiadók, amelyeknek a termékei a kommentálás vagy recenzálás folyamata nélkül tulajdonképpen a semmibe hullnak. Éppen ezért a legfontosabb az, hogy hivatkozzunk egymásra” .

S amikor aztán az alapművet – magukat a Téziseket – is elolvastam, megállapítottam, hogy egyrészt igen, ez lehet a „Plútó”, másrészt

ez egy tökéletes, tudományos szintre emelt, közösségi tudatváltoztatási terv.

Szerzője érti a lassú tűzön meggyőzést, annak minden fortélyával – ám legfontosabb összetevőjét nem ismeri (erre később kitérek)

Ez az egész ugyanis arról szól, hogy most, amikor a konzervatív világnézetű erők végre stabilizálták politikai helyzetüket az országban, neki lehet és kell állni annak, hogy a kultúra is átalakuljon ezen eszmék befogadására – ahol a kultúra tágan értelmezendő, ide értve a társadalmi közfelfogást, viselkedést, szokásokat, kiindulási pontokat, nyelvhasználatot, hitet, művészetet, de még azt is, ahogyan eszünk vagy előtte jó étvágyat kívánunk egymásnak. Tehát mindent, teljes szellemi világunkat, ami alapján gondolkodunk, cselekszünk – élünk. 

Mert ha ezt nem tesszük meg, a társadalom – és ama bizonyos szellemi elit – örök fanyalgással néz majd a politikai rendszerre, sosem azonosul vele, márpedig ez idővel minden rendszert aláás – mert a nép nem fogadja be szívébe és elméjébe, s szervezete így idővel kiveti magából. 

A Tézisek külön érdekessége, hogy a ballib gondolkodókat nem akarja meggyőzni, mert ők gyakorlatilag már nem is léteznek: a meggyőzés fő célpontja az eleddig finomkodó-fanyalgó konzervatív értelmiség, amely jelenleg még egyfajta magasabb rendű eszmékre hivatkozva nem hajlandó elfogadni a konzervatív világnézet új, korszerű változatát – de legalábbis annak szükségességét, hogy az új világ gyakorlati megvalósításában az eszméket olykor rugalmasan értelmezzük. 

*

A Tihanyi tézisek használati utasítás egy társadalom közösségi tudatának átformálására. Akár egy hosszú távon gondolkodó cég jól átgondolt, nem siető, üzenetét s létének fontosságát apró lépésekkel tudatunkba építő imázsépítésének kézikönyve is lehetne. Egyik fő üzenete, hogy

nem elég jónak – tisztességesnek – lenni, annak is kell látszani.

Hiába jött el a megváltást hozó politikai erő s építette fel a nép számára egyetlen üdvözítő rendszert, ha az rossz szemüvege miatt nem látja, hogy neki ez a jó. 

Egyetlen tényezőt hagy figyelmen kívül. 

A történelem sok nagy fordulata következett be szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek furcsa összjátékaként. Ám megtévesztő ebből tanulságként azt levonni, hogy pusztán a véletlenek miatt lennénk ott, ahol vagyunk. 

Mert az egész legközepén ott van az Ember, akinek testi/lelki igényeihez bizonyos rendszerek jobban passzolnak, mások kevésbé. Így bár a Történelem mindenféle rendszerbe bedobta az Embert, és az olyanokban is sokáig benn tudta tartani, amit az nem annyira szeretett – ám ha időnként olyanba dobta, ami neki is feküdt, az stabilabban fenn tudott maradni, mert maga az Ember is együttműködőnek bizonyult benne 

És aztán onnan megint dobálták jobbra meg balra, meg fel és le, de végül a következő stabil irány megint az lett, amelyik az Embernek is bejött. Mert ráadásul a jót könnyű is megszokni, így ha olykor neki tetsző irányba mozdult, hamar beleszokott abban szerzett jogaiba-javaiba, és már az eggyel korábbi „jó helye” is olyan volt, amit onnan nézve már visszalépésként élt volna meg. Nem is lépett kétszer ugyanabba a rendszerbe: a történelem legtöbb visszarendeződése – az átmeneti leszámolásokat leszámítva –

egy itt-ott engedményeket tevő, lágyabb formát öltött, mint előző regnálásakor. 

És persze Békés Márton is lényegében erről beszél, amikor a rendszert befogadó kultúrát említi, mert azok a bizonyos testi/lelki igények pont ezt jelentik. Azaz ha ezeket az igényeket alakítani tudjuk, akkor másmilyen rendszert fog az Ember inkább elfogadni, mint korábban. Csak azt felejti ki a számításból, hogy bár ezek az igények elég szépen manipulálhatók – lásd korunk marketingvilága, mely látszólag mindent elad –, azért nem bármilyen irányba. Csak olyanba, amit maga is valami oknál fogva pozitív irányú változásnak érez. És nem is bármivel. Csak olyan dolog (reklám, tanítás, elmélet) tud rá hatni, amit ő valamiért olyannak érez, hogy „hűha, ez igen”. 

És a „hűha, ez igen” érzés előidézésének külön tudománya van, amivel valójában értéktelen, hamis dolgok is ki tudják váltani. A minőségi manipulálás valójában külön tudomány, és minél hosszabb távú hatást akarunk elérni, annál inkább kell valódi minőséget felmutatnunk, mert az Idő mindig a hamisítványok ellen dolgozik. Mert idővel lebuknak. 

*

Addig kimondottan jónak tartom Békés Márton törekvését, hogy „Nekem a legfontosabb az, hogy vitatkozzunk egymással, hogy markáns, a 21. század méhében benne lévő kérdésekről merjünk vitákat folytatni. ... A jobboldali értelmiségieknek merniük kell megvitatni egymással például a melegek helyzetét, az Izraelhez fűződő viszonyunkat, a vallás szerepét”. Azok az eszközök, amikkel a Tézisekben ezt alá akarja dúcolni, meg hogy a jobboldali gondolkodók akkor is egymást idézzék, ha amúgy – pusztán a művek értéke alapján – nem tennék, rövid távon segíthetnek abban, hogy a megcélzott Ember sokszor találkozzon e művekkel, és idővel mindenhonnan az új ideológia köszönjön vissza. Ám hosszú távon csak annyiban fogadja ezeket be a megcélzott Ember, ha ezek valóban a számára a világot élhetőbbé tevő, valódi értékek. És ha maguk a művek is értékesek, nem csupán mesterségesen sokszor idézettek.

Nem hiszek a jobb- és baloldali gondolkodókban, ahogy – mely téma nemrég felvetődött itt – a jobb- és baloldali humorban sem. A gondolkodó gondolkodókban hiszek és a jó humorban. Ami – némi marketinggel megtámogatva – eladja önmagát. Azt azért vegyük észre, hogy a mai csillogó reklámvilág sok mindent a nyakunkba tud sózni, de

hosszú távon sikeres termékek csak a minőségiek tudnak lenni. 

A minőségi (s ennek részeként tisztességes) gondolkodó írása, s a humorista humora egyrészt mellékhatásként lesz jobb- vagy baloldali, ha szerzője valamelyik oldalban hisz, s így automatikusan inkább a másik oldal hibáit veszi észre s karikírozza ki, mert elméje automatikusan húz egyik irányba. Másrészt meg attól, ha valamelyik oldalon az aktuális helyzet tényleg több kifiguráznivalót vagy javítanivalót kínál. Előbbinek minden szerző áldozata kicsit – akkor is, ha amúgy nem eleve elhatározottan mutatja nevelési céllal eltorzítva az általa észlelt világot. Utóbbi pedig azon a talán meglepő állításon alapul, hogy születnek olykor művek e világban, amik szimplán csak attól olyanok, amilyenek, mert meg akarják mutatni a valóságot, ami meg akkor ott tényleg épp' olyan, amilyen. 

Ez utóbbi az oka, hogy a bölcs olykor elgondolkodik a másik oldalra húzni tűnő műveken is. Mert az igazi bölcs érteni akarja a világot és észlelni, ha hibázott: mert tudja, hogy ő is hibázik, hibáinak legérzékenyebb tükre pedig azok kritikája, akiknek szeme az ő hibáira fogékony. Aki pedig azt állítja, hogy a másik oldalra már figyelni sem érdemes, az vagy csak hallgatóságát veri át vagy saját magát is. Régi tanács: elvtársak, ne essünk abba a hibába, hogy bedőlünk a saját propagandánknak! 

Egyébként miért is kellene szűrni politikai oldal alapján, ha a másik oldal amúgy sem létezik? Vagy ennyire nem bízunk abban a szellemi elitben, akit épp' formálni akarunk, hogy nélkülünk majd azt a silányat választja? Mert ez nem egy jó alap egy hosszú távú kapcsolathoz a szellem emberei között... 

*

A Tézisek egy olyan világot javasol, ahol a lojalitás a fő vezérlőelv, minden lojális szerzőnek egy új, hivatalos irodalomjegyzékből – a kánonból – kiindulva javasol felépíteni egy világot egy sajátos nyelvezettel, hogy már a nyelvhasználat is formálja az olvasó tudatát, és minél sűrűbb szövevénnyel összevissza kereszthivatkozni egymás műveit,

hogy az olvasó úgy érezze, ez a felépített univerzum maga az egész világ,

amin kívül nem létezik – nem csak hogy igazság, de még csak alkotás, sőt valamirevaló gondolat se. Ám ez a saját kiadós, egymást idézős, egymást díjazós gittegyletesdi a tapasztalatokból kiindulva el fog szakadni az önjáró társadalmi valóságtól.

Tényleg fontos és hasznos bölcsesség: nem elég jónak (tisztességesnek) lenni, annak is kell látszani. És nem elég jónak (tisztességesnek) látszani, annak is kell lenni.

Lehetséges az is, hogy Békés Márton igazából csak azt az általa érzett gyakorlatot szeretné megszüntetni, hogy a „vele egy oldalon álló” alkotók folyamatosan egymást fúrják ahelyett, hogy összedolgoznának, és legalább olvasnák egymást. Ha ez a valódi cél, a Tézisekkel kicsit túllő a célon, mert a mechanizmusai miatt egy valóságtól majdan egyre elszakadó rendszert kíván létrehozni. A valósággal pedig előbb-utóbb minden művileg megkonstruált rendszer szembe fog nézni.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135911