Az orbánizmus tömegdemokratikus díszletek mögött létrehozott királyság

2018. szeptember 16. 12:38

Török Gábor
HVG

Szerintem több, elsősorban belső hatalmi ellenerő volt a Horthy-rendszerben és talán még a Kádár-rendszerben is.

„Ha egy-egy mondatban kellene, akkor talán bajban lennénk, de tízbe már beleférhet: csupa klassz dologról beszélnek, például demokráciáról, a korrupció megfékezéséről, a pluralizmusról, jobb oktatást, egészségügyet ígérnek. Milyen más narratívát várjunk tőlünk?

A Fideszt nem ők fogják leváltani, bár az legalább vigasztalhatja őket, hogy az idő végül is nekik dolgozik. Ma már ők is arra játszanak, hogy ha egyszer Orbán Viktor elvarázstalanodik, akkor ott legyenek a hatalom újraosztásánál. Ám Orbán pozícióit a harmadik kétharmad után a mai tudásunk szerint jó darabig nem kérdőjelezi meg semmilyen választás. Olyan ez, mint amikor súlyos harcok után a király megszilárdítja a hatalmát, s a haláláig érdemben nem kerül szóba az utódlás kérdése. Ez nem azt jelenti, hogy nem történhet valami váratlan, de azt látni kell, hogy 2018-ban minden eszköz a kormányfő rendelkezésére áll a hosszú távú berendezkedéshez.

Ha elfogadjuk, hogy Orbán rendszere a diktatúra és a demokrácia közötti hibrid szisztéma, kérdés marad, hol áll ezen az úton?

Szerintem is ezzel a fogalommal írható le leginkább az orbánizmus, de nem sok értelme van azzal bíbelődni, hogy pontosan hol áll ezen a képzeletbeli egyenesen, mert ez inkább politikai, mint szakmai vita. Legfeljebb a különböző, hibridnek nevezett rendszerekhez képest tudjuk elhelyezni a mostani magyart, de ezek – nem csak földrajzi értelemben – távoli példák, nincs sok tanulságuk. Az orbánizmusnak nincs sajátos intézményi rendszere, ezért is nehéz jól megragadni a lényegét. Nem tudok jobb nevet mondani rá, mint tömegdemokratikus díszletek mögött létrehozott királyság. Ahol egyetlen személy irányítja a tág értelemben vett politikai folyamatokat, nem elsősorban a jog, hanem a karizma, a belé vetett hit és a tőle való félelem segítségével. Körülötte nem önálló hivatalok állnak, hanem az udvar, ahol kizárólag ő osztja a helyeket. Az számít, ki jut a király közelébe, így lehet szerezni egy-egy uradalmat, vármegyét, jószágokat. Orbán képes volt arra, hogy az ellenakaratokat ne csak a saját pártjában, hanem jóformán az egész országban, így például a gazdaságban is lebontsa, legyengítse. Holott 2010 előtt a gazdasági élet legfőbb szereplői erősebbek voltak a mindenkori miniszterelnöknél. Orbán nem számolta fel a demokratikus intézményeket, csak hozzá hű embereket helyezett az élükre, akiknek legfontosabb feladatuk a király akaratának és érdekének az érvényesítése.

A Kádár-rendszer is ilyen volt, minden döntés az »Öreg« kezében volt, a vadásztársaságban dőltek el a dolgok, nem a Minisztertanácsban...

Szerintem több, elsősorban belső hatalmi ellenerő volt a Horthy-rendszerben és talán még a Kádár-rendszerben is. Illetve mindkettő folytatható lett volna a névadójuk halála után is, ha az a rendszereiknek véget vető nagy nemzetközi történések előtt következik be. Az orbánizmus más: erősebb, de törékenyebb. Szabadabb kezet ad most a vezetőjének, de abban a pillanatban véget ér, amikor a király kikerül a képletből.

Az ellenakaratok végleges legyőzéséről szól a harc a kultúra és a tudomány területén is, vagy belső hatalmi küzdelmekről?

A harcot életben kell tartani, és a harcosoknak is munkát kell adni. A Fidesz azt a következtetést vonta le eddigi sikereiből, hogy mindig a radikális válasz a jó, ezt tanulták meg a szocialisták kudarcából is, akik az ellenkező módon cselekedtek. Tehát részben felsőbb politikai érdek vezérelte folyamatról van szó, de azt hiszem, hogy azok, akik csinálják, nem elsősorban személyes számításból teszik, amit tesznek. Egyszerűen elhitték, hogy itt most kifordították a sarkaiból a világot, és őszintén csodálkoznak, hogy ez a gyakorlatban a harmadik kétharmad után sem történt meg minden területen.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135702