Csáktornyától Fiuméig – Kárpát körút IV.

2018. augusztus 8. 08:58

Agent Ungur
Mandiner

Az út, a táj, amit szinte minden magyar ismer, amikor engedelmeskedünk a magyarság tengerérzésének. Kárpát körutunk újabb fejezetében elindulunk a tenger felé: útközben megnézzük Csáktornyát, a barokk Varasdot és a kisvárosból lett nagyvárosi Zágrábot.

A Kárpát körút egy túra az 1920-ban, illetve 1947-ben elvesztett hazában, akár magyar többségű még a vidék (vagy volt valaha), akár nem. Erős-e a haza szó használata olyan régiókra, melyek hetven vagy lassan száz éve nem tartoznak Magyarországhoz? Nos, a kövekben, történetekben, tájakban így is, úgy is ott van a magyar történelem, sőt sok helyen mélyebben és látványosabban, mint a maradék Magyarországon. Persze nem csak a magyar múlt van ott, hanem azoké a nemzeteké is, akikkel végigéltünk sok száz, sőt némelyikkel több, mint ezer évet. A túra során nem akarom kímélni senki érzékenységét, saját berögzött, sokszor hamis toposzainkat sem. Ami számít, az a valóság, csak a valóság.

Az első út Aradra, a második Kelet-Szlavóniába vezetett, a harmadik Dél-Baranyába. Most pedig a tengernek vesszük az irányt.

***

Szent István Csáktornyán

Ez az az út, ez az a táj, amit szinte minden magyar ismer. Az Adriára menet elsuhanunk először Csáktornya, majd Varasd, végül a hegyeken átkelve Zágráb mellett. Ha a cél az Isztria, akkor Fiumét/Rijekát is megkerüljük. De hányan állnak meg, hogy megnézzék ezeket a városokat? Amelyek horvátok, persze, senki sem vitatja, de azért

történelmük, kötődéseik miatt valamennyire – hol többé, hol kevésbé magyarok is.

És szépek, vagy legalábbis érdekes helyek.

A mai Horvátország keleti felével ellentétben ezen a vidéken sohasem volt többségi nép vagy jelentős kisebbség a magyar. Az etnikai határ nagyjából a Dráva volt ezer vagy éppen ötszáz évvel ezelőtt, akárcsak ma. Persze voltak kisebb nyúlványok magyar és horvát részről is. Sokáig őrizte például Légrád ősi, honfoglalás kori magyar gyökereit, 1715-ben 80%-ban még magyarok lakták. Ritka kivételként, mert míg a dualizmus alatt dinamikusan nőtt a magyarok száma az egész országban, Légrádon 1910-re 32%-ra csökkent a magyarság aránya. 1945-ben felszámolták a magyar oktatást, 1960-ban megszűnt a magyar nyelvű hitélet. Mára az egykori gyepűvédő, jórészt evangélikus magyarság beolvadt, aránya 1% alatt van. Nem kétséges természetesen, hogy a Drávától északra hasonló asszimiláció ment-megy végbe a horvátokkal, ott a magyarság javára, de ettől még szomorú egy ilyen ősi közösség eltűnése.

Maga a Muraköz Trianon előtt is túlnyomóan, 90%-ban horvát volt. Nem kizárt, hogy a honfoglalás előtti szláv lakosság maradt meg itt, és az 1867 utáni magyarosodás-magyarosítás nem hagyott mély nyomot. Ma a harmincezres Csáktornya utcáin nem hallani magyar szót, a papíron egykor 50%-ot elérő magyar lakosságból szinte semmi sem maradt. A nagy részük 1910-ben valójában friss asszimiláns lehetett, akik gyorsan ismét horváttá lettek 1919-ben, vagy tisztviselők voltak, akiknek menekülniük kellett. Meg persze a helyi zsidóság, amely 1944-ben a deportálás áldozata lett.

Zrínyi emlékoszlopa Csáktornyán

Szent István és Szent László

 

Ha valaki nem siet, azért érdemes megállni egy órára, mert a Zrínyiek városa ez. Itt írta az ifjabb Miklós a Szigeti veszedelmet – magyarul és nem horvátul –, amit egyes horvát nacionalisták máig nem bocsátanak meg neki. A tatárjárás után épült egykori vár mára nagyon átalakult, de azért felismerhető benne az ősi Zrínyi-erőd. A Belváros apró, nem túl látványos, de szépen felújított 19. századi házakkal. A volt kaszinó épülete csinos, magyar szecessziós stílusú, ha nem jönnénk rá, el is olvashatjuk horvátul, angolul vagy németül. A templom bejáratát Szent István és Szent László szobra őrzi.

De belül Zrínyi Miklós már csak és kizárólag Nikola Zrinski

az egyik modern üvegablakon. Sőt, 1904-ben emelt emlékoszlopán is, ami erős szűkkeblűség. Mármint az, hogy az eredeti magyar szöveget törölték. Zrínyi Miklós emlékoszlopának kétnyelvűnek kellene lennie, ahogy ő is az volt, egyszerre magyar és horvát.

Varasd vára

 

Pár kilométerrel odébb, már a Dráván túl, az „igazi” Horvátországban Varasd nagyobb élményt kínál. II. András alatt lett szabad királyi várossá, a török időkben Zágráb helyett bánsági székhelyként funkcionált. Mivel közvetlenül Ausztriát védte, komolyan megerősítették. Soha nem foglalták el a törökök, így sok történelmi emlék épen megmaradt a településen. Gótikus, reneszánsz épületeket is találunk, de a nagyobb része az 1700-as évek végén egy tűzvész miatt barokk stílusban épült újjá. Jelentősebb magyar lakossága sohasem volt, urai, a Cilleiek, majd az Erdődyek azonban a magyar (és horvát) történelem nagy alakítói.

A vár, amely 1925-ig az utóbbi család kezében maradt, egész egyszerűen csodálatos. Hosszasan lehetne írni Varasd látnivalóiról, mert Horvátország egyik legszebb városa, igazi gyöngyszem, és ha a dalmát vagy isztriai városokra gondolunk, ez nagy szó. De a jelen írás kereteibe ez nem fér bele, és nem messze, a hegyeken túl már vár a horvát főváros.

*

Kapitol, Zágráb

Zágráb

egy nagyváros bőrébe bújt kisváros.

Budapesthez képest picit „magyar narancs”, mindene megvan, folyó, várhegy, Monarchia-korabeli belváros, mint Budapestnek, csak kisebb és szerényebb. Két kivétel van, ahol viszont Zágráb a nyerő. Az első a Medvednica, a Medve-hegy, amely 1035 méteres magasságával a János-hegy kétszerese. Gyakorlatilag a város szövetéből nő ki, sípályák, túrautak olyan bőségét kínálja, amivel a Budai-hegység nem tud versenyezni. Hatalmas TV-tornyával a Kékesre emlékeztet, de az infrastruktúrája sokkal komolyabb. A hegy oldalában van a Medvevár, egy rommá lett, de részben helyreállított középkori erődítmény, ahol a horvát apától és magyar anyától született Janus Pannonius 1474-ben meghalt. A kilátás lenyűgöző innen a városra!

A másik „erősebb” pont Újzágráb. A modern negyedeken látszik az egykori Jugoszlávia monumentalitásra törekvése. A méret és mennyiség itt átmegy minőségbe, a lakótelepek hatalmas épületei nem olyan végtelenül unalmasak, mint a magyar tízemeletesek tömegei. Itt található az Antall József utca, a magyar-horvát kapcsolatok felívelő szakaszának emléke a kilencvenes évekből.

Még a külvárosban, de a városképi szempontból szinte teljesen kihasználatlan Száva északi partján található a Jarun, egy holtág. Alapvetően folyóág-szerű kajak-kenu paradicsom, de a „Kis tóban” lehet fürödni is. A Malo Jezero víze gyönyörű, és az egész nagyon jól be van kötve a város szövetébe. Olyan, mintha a Lupa-tó mondjuk a Népligetnél lenne.

Malo Jezero

A belváros már nem üti meg a Budapest-mércét, egyes részein az ember úgy érzi magát, mint mondjuk Szegeden. A 19. század csinos, de egy kaptafára készült épületei helyett ezért jobb a Gradec és a Káptalandomb, a Kaptol kis barokk utcáit megcélozni. Kétszintes házak, dombnak fel, dombnak le, macskakő: hangulatosan ismerős ez is. Egy-egy pillanatra a budai Várban érezheti magát az ember.

A Káptalandombon áll a horvát-magyar történelem egyik szimbóluma, a Szent István-katedrális. Szent László utasítására kezdték építeni és 1110 körül szentelték fel. Szent Istvánnak ajánlották és legértékesebb ereklyéje első királyunk koponyájának egy darabja lett. A látogatót ma is Szent István és Szent László szobra köszönti a fő homlokzaton, és bent a Szent László-oltáron ott az Árpád-házi szentek nagy hármasa: a két király, kiegészülve Szent Imre herceggel. A sekrestye a templom legősibb részében tele van magyar emlékekkel. Szent László palástja sötét és komor, az arany és ezüst tárgyak tömegében a magyar címer dominál.

Elméletileg tehát minden Szent István körül forog, de mégsem.

Ma a köztudatban nem így él, hanem Mária mennybemenetele székesegyházként, vagy egyszerűen zágrábi székesegyházként. Még a templomban kihelyezett magyar nyelvű – Horvátországban az ilyesmi ritkaság (!), történelmileg korrektnek nevezhető – információs táblán is így szerepel. Pedig a templom búcsúját még száz éve is Szent István napján tartották

 

Hogy is történt a névváltás, kérdezem Vladótól, horvát történész barátomtól. „Hát, nos, őő, a zágrábi püspökség a magyar egyház leányaként kezdte életét, Szent László előtt nem létezett. Tehát tényleg magyar alapítású és tényleg Szent Istvánnak ajánlották a templomot. De ahhoz, hogy a gyerek felnőtt legyen, bizonyos mértékben szakítani kell a szülővel.”

És ebben benne van a lényeg. A horvátok számára a horvát-magyar közös állam a függetlenség elvesztésnek időszaka, olyan évszázadok, melyekben csak a kisebbik partner lehettek. Írhatnak olyat könyveikben, ebben a sorrendben, hogy „horvát-magyar állam”, magyarázhatják (a szlovákokhoz hasonlóan), hogy az valójában Ugarska, ami ki tudja, milyen módon különbözik Madarskától, de ez önámítás. Pontosan tudják, hogy a főváros és az erő túlnyomó része 1526-ig, majd 1867-től 1918-ig Magyarországon volt, és hogy ez az állam már a nemzetek kora előtt is kötődött alapítójához és többségi nemzetéhez, a magyarhoz.

Kicsit olyan ez, mint a mi viszonyunk Ausztriával.

A Szent István és Szent László uralta oltártól jobbra ott van Jellasics bán sírja, és ő az, aki számít, nem a két magyar király. Vagy ami a magyar befolyás előtt volt, Tomiszlavtól Zvonimirig. Nehezen felejtik a horvátok, hogy a Gvozd-hegyi csatában az utolsó horvát királyt, Pétert Könyves Kálmán katonái ölték meg, és valahol, tudat alatt ez az egész benne lehet még olyan mai ügyekben is, mint a MOL-INA háború.

Szent László-oltár

Szent László-palást

Szent László mint lovagkirály

Zrínyi Péter sírja

 

Lehet persze találni, ami összeköt(hetne) magában a katedrálisban is. Itt nyugszik Petar Zrinski/Zrínyi Péter és Frank Krsto Frankopan/Frangepán Ferenc Kristóf, akik a Wesselényi összeesküvés részvevőiként a horvát felirattal ellentétben nem csak a horvát, hanem a magyar szabadságért is küzdöttek. Petar Zrinski-Zrínyi Péter egyben Zrínyi Mikós öccse, Zrínyi Ilona apja és II. Rákóczi Ferenc nagyapja. Kell ennél több? Itt nyugszik még Erdődy Tamás bán, Sziszek védője. A Zrínyiek horvát főurakból lettek részben magyarrá, az Erdődyek horvát ága magyar főúrból részben horváttá. Erdődy Tamás a török ellen harcolt, és a sziszeki csatában fényes győzelmet aratott, ami a horvát történelmi tudatban nagyjából olyan, mint Eger védelme a miénkben. Mit tudunk mi, magyarok erről? Még magyar Wikipédia-oldala sincs a csatának. 

A legszimbolikusabb hely horvát-magyar szempontból persze a Jellasics tér. Zágráb központi tere önmagában nem túl lenyűgöző. A klasszicista és szecessziós épületek közé nem idevaló modern tornyok keverednek, a történelmi üzenete viszont elgondolkoztató.

A bán nekünk a magyar szabadság Habsburg-zsoldban álló ellensége, a horvátoknak viszont a horvát szabadság védelmezője,

s a horvát lakosságú Muraköz felszabadítója, Horvátországhoz csatolója. 1868-ig legalábbis, amikor Magyarország visszavette a Muraközt, akárcsak 1941-ben. Mindkét alkalommal megterhelve a magyar-horvát viszont egy olyan térségért, aminek sohasem volt komoly magyar lakossága, és érzelmi, gazdasági értéke is csekély Magyarország számára. Csáktornya nem Kolozsvár vagy Nagyvárad, Pozsony vagy Kassa. Ahogy horvát barátom mondja, az 1868-as horvát-magyar kiegyezés, a Nagodba, számukra nem siker, hiába ismerte el a magyarság egyedül a horvátokat politikai nemzetként a Magyar Királyságban. Nem csak a Muraköz és Fiume/Rijeka miatt, hanem a későbbi magyarosító törekvések okán is. Ezek egy része persze természetes folyamat volt, mint a gazdaságilag mozgékonyabb magyar parasztság betelepülése Nyugat-Szlavóniába és a Szerémségbe (itt visszatelepülése, mert ott volt középkori magyar lakosság), de a horvátok a szaporodó, sikeres magyarokban fenyegetést láttak.

Jellasics kardja ezért ekkoriban észak felé suhintott. A lényeg annyi, hogy 1868-cal és ami utána történt, nem megnyertük a horvátokat, hanem a szerbek karjába tereltük őket.

Pedig egy erős Horvátország elsősorban magyar érdek volt a Délvidékre ácsingózó szerbek ellenében.

„Csak a magyarok túl sokat akartak”,

mondja Vlado, ezért vesztettek annyit. Ebben nehéz vitatkozni vele, bár azt nem bírom ki, hogy oda nem szúrjak: a horvátok egyáltalán nem bizonyultak bölcsebbnek sem saját szerb kisebbségükkel, sem a bosnyákokkal. Sőt, amit 1941-1945 között műveltek, ahhoz képest a magyarosítás szót sem érdemel.

Az 1947-ben lebontott Jellasics szobrot 1990-ben állították helyre, de úgy, hogy a híres kard már nem észak, hanem dél, a lázadó szerb területek irányába mutasson. Vlado szerint ez csak városképi okból történt így, de az biztos, hogy ma a szerbek és Szerbia a fő ellenség, nem Magyarország és a magyarok.

Zágráb környékén rengeteg látnivaló van. Samobor bővízű patakjával, szép kis házaival üdítő pár órás program. Nagy melegben azonban érdemes a tenger felé venni az irányt.

Medvevár

Útközben még érdekes megálló Karlovac/Károlyváros az erődjével, barokk épületeivel, parkjaival és az 1991-1995 közötti háború emlékeivel. Utána jönnek a hegyek,

a pannon után a mediterrán világ kezdődik.

Innen-onnan már feltűnik az Adria kékje, aztán kitágul a panoráma. Ez a Kvarner-öböl, szemben az Isztria hegyei és alant Rijeka. Azaz: az olaszoknak és nekünk Fiume. De magáról a városról, az egykori Magyar Tengermellékről, illetve a középkori magyar jelenlétről az Adrián majd a következő részben lesz szó.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133882