Az eltűnt idők nyomában

2018. július 21. 12:24

Gábor György
168 Óra

A Nagy Magyar Nemzeti Kultúrkampf persze nem is a kultúráról szól, inkább a kulturálatlanságról.

„S lám, a napokban Esterházyt és Spirót kiáltotta ki ásatagnak egy bizonyítástól hevülő, túlfűtött hatalmi kultúrkülönítményes. Vajon milyen esztétikai, hermeneutikai vagy művészetszociológiai megfontolások mentén lett a két fenti író ásatag, azaz molyrágta, ósdi, elavult, avítt, porlepte, korszerűtlen, divatjamúlt, ódivatú és ócska?

Nem hinném, hogy a mai korszaktervezők ne tudnák, hogy a kultúrpolitika a diktatúrákban válik különösen becsessé. A hatalmon lévők a kultúrpolitikára támaszkodva teszik egyértelművé saját ideológiai, kulturális, ízlésbeli és személyes preferenciáikat s ebből következően azt, hogy mely kulcspozícióba szánják kegyeltjeiket. A diktatúrák kultúrpolitikája csatateret lát, el- vagy visszahódítandó, dekolonizálandó terepet, amely végül romhalmaz lesz, semmi egyéb.

A kultúra azonban más. Nincs az a hatalmi pozíció, amely átírhatná vagy semlegesíthetné az egyértelmű minőséget, amely a dilettantizmusból parancsszóra kvalitásérzéket csalogathatna elő, s amely esztétikailag minősíthetetlen fércműveket remekművekké kormányutasíthatná.

Az érvek nélküli Nagy Magyar Nemzeti Kultúrkampf (NaMaNemKult) persze nem is a kultúráról szól, sokkal inkább a kulturálatlanságról. Ahol a nyugati kultúrát keresetlen egyszerűséggel szemétnek, fekáliának és kulturális szennynek nevezik, ahol a »ballib bagázs« »áhítattal lesi, mi történik a berlini kultúrkörökben, és ha azok lenyisszantják a himbilimbijüket«, azt akarják, hogy »azonnal vágjuk le mi is«, ahol egy Frida Kahlo-kiállítás okként és morális kötelességként szolgál a lelkes munkáslevelezőnek, hogy rögvest mindenkit följelentsen mint leninistát, marxistát, sztálinistát, de legfőképp mint trockistát, s ahol Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Dante, Shakespeare, Goethe »halott fehér csávókként« kerülnek szóba, ott hogyan is lenne szó kultúráról?

Valójában pénzről van szó, semmi egyébről. Mert ürül a kassza, s ha fogynak a fókák, az eszkimókat ritkítani kell. Ráadásul remek panorámájú az igazgatói szoba, eddig ő ült ott, most viszont én jövök, én is szeretek kibámulni az ablakon. Itt nem esztétikai, művészetszociológiai, hermeneutikai, elit- és tömegkultúrára vonatkozó felvetések kapnak hangot, hanem a jó- és jobb lét utáni vágyódás agyakat végképp elhomályosító, maradék morált légbuborékként a semmibe eresztő jellegzetes tünetei. Egy kis ország kevés pénzecskéjének és pozíciócskáinak a történelemből jól ismert, tradicionális újraelosztásáról van szó.

– Tud hegedülni?

– Nem tudok.

– És ha megfizetem?

Szóval hegedülni akkor sem tudnak majd, legfeljebb lesz egy pompás vonójuk. Meg panorámájuk.

A kultúrharcok kimenetele persze változó. Az áldozat azonban mindig a kultúra.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133019