Az állatoknak márpedig nincsenek jogaik

2018. július 21. 12:12

Az állatoknak nincsenek jogaik, megehetjük őket, tenyészthetjük őket, vadászhatunk rájuk, öltözködhetünk a bőrükbe, ugyanakkor vannak irántuk kötelességeink, és szerethetjük is őket. Felelősségünk van a teremtés iránt.

„Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra,
hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain,
az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón,
amely mozog a földön.”
(Ter 1, 26)

„Remélem, rá tudok mutatni, hogy szerethetjük úgy az állatokat, hogy közben morálisan nem helyteleníthető megenni őket, vadászni rájuk,  háziállatként tartani őket, ruhát csinálni a bőrükből, és akár még kísérletekre is felhasználni őket. Az igazi kérdés nem az, hogy megtehetjük-e mindezt, hanem hogy mikor és hogyan” – írja Roger Scruton Animal Rights and Wrongs című kötetében. 

Cikkeink a témában:
Máthé Áron: Mi ez a terjedő állatkultusz?
Filemon Norbert: Miért jó a vadaknak a vadászat?

Az angol reakcionárius gondolkodó figyelmeztetései különösen is figyelemre méltóak lehetnek a szurikáta-ügy apropóján. Scruton ugyebár nagy rókavadász, ugyanakkor mint sokáig tanyán élő ember, természetbarát is – a kettő csak a modern természetvédők és radikális állatvédők agyában zárja ki egymást. Hagyományosan a vadászok az erdő és a természet legjobb ismerői, háborítatlanságának védelmezői voltak az illetéktelen behatolókkal szemben, akik lehet, hogy nem vadásztak állatokra, de ettől még megették őket, és esetleg valóban, véglegesen meg akarták zavarni az erdő rendjét. Scrutonnak épp idén jelent meg 2012-es, Zöld filozófia című kötete magyarul, amelyben mind a baloldali zöldekkel, mind a természetvédelem-ellenes technokratákkal vitatkozik. Ott sem azt vitatja, hogy szükség van-e természetvédelemre, hanem a módszerekről értekezik, s leginkább a globális helyett a lokális megközelítést alkalmazza. 

Az emberek felsőbbrendűek az állatoknál

„Mint mindenki, aki vizsgálta a területet, hálás vagyok azoknak a teremtményeknek, akik ezzel nincsenek tisztában – Pucknak, aki a bejáratot védelmezi, George-nak, Samnek és Rollonak, akik az istállóban laknak, a tavacskában élő, névtelen pontynak, a teheneknek a szomszédban és Herbie-nek, akit már megettünk.” 

Scruton szerint már az maga érdekes, hogy az állatok jóléte téma lett, s ez a szekularizációval, a vallások hanyatlásával magyarázható, mivel számos morális problémát a felvilágosodás teremtett nekünk azzal, hogy kizárólag az észből próbálta levezetni az erkölcsöt. 

Az állati élet magasabb rendű megtestesítőinek túlélése ugyanis rajtunk múlik, mi etetjük, tenyésztjük őket. Akár még emberi tulajdonságokkal is felruházzuk őket, szemben az élet alacsonyabbrendű formáival: a férgek sosem lesznek számunkra olyan antropomorfok, mint a kutyák és a lovak.

Az állatoknak ugyanakkor nincs emberi értelemben vett lelke – mutat rá Scruton –, habár élő gépeknek sem mondhatók,

ahogy Descartes, a felvilágosodás egyik non plus ultrája gondolta. Az állatoknak van étvágyuk, vannak ösztöneik, de szigorú értelemben vett öntudatuk és vágyaik, hiteik nincsenek.  Az állatok esze azonnali szükségletekre válaszol, nem fontolgatják a múltat és a jövőt, nincsenek hosszú távú terveik. Emlékeznek, de csak a jelennel összefüggésben.  És nincs fantáziájuk, nem elmélkednek a lehetségesről, pláne nem a lehetetlenről, valamint nincs esztétikai érzékük és humoruk sem. Az állatok nem alkotnak morális közösséget, nincs elképzelésük jogról, igazságról, személyiségről, felelősségről és hasonlókról, nincs beleérzőképességük. Nem erkölcsi lények. Tudatosak, de nem ön-tudatosak. Ettől persze mi még leírhatjuk őket az emberi viselkedés jellemzőivel, és lehetnek az emberiség tiszteletbeli tagjai, lehet személyiségük is, azaz lehetnek a többi fajtárstól őket megkülönböztető jellemvonásaik. 

Nem hasonlatosak-e ehhez az emberi újszülöttek, a szellemi fogyatékosok, a kómába esett öntudatlanok? Ők pre- vagy posztmorális emberek, akikben megvan a potenciális lehetőség a moralitásra, és az „abnormalitás nem törli el a tagságot”, ahogy Scruton mondja. A kutyák és medvék nem pusztán nem tagjai az emberi morális közösségnek, hanem lehetőségük sincs arra, hogy felvételt nyerjenek abba. Egyszerűen nem azok a fajta teremtmények. 

Azokkal a kortársakkal szemben, akik (mint Peter Singer, az állatjogok filozófusa) csak mennyiségi különbségek látnak állati és emberi tudatosság, lélek, moralitás között, Scruton leszögezi: a kettő közt minőségi különbség van, mégpedig áthatolhatatlan minőségi különbség.

És mi van az állati szenvedéssel? 

Egy öntudatos emberi személy nem csak érezni tudja a szenvedést, hanem elképzelni is tudja, tud tőle tartani. Az ugyanakkor a modern idők torzítása, hogy a szenvedés csakis rossz lehet; az igazságos büntetés fájdalmas ugyan, de jogos és helyreállító jellegű, tehát: jó. A büntetés márpedig minden szabad és felelősségteljes közösség életének elkerülhetetlen része – mutat rá Scrutonunk. Hozzátéve: karikatúraszerű az, ahogy a kortárs gondolkodás kizárólag a szenvedést állítja a középpontba. 

Scruton számos morális megközelítés mérlegel az állatok tekintetében, szétosztja az utilitarizmust, és arra jut, hogy igazából

a régimódi, erényközpontú megközelítés jelenti a kulcsot az állatokkal való helyes bánásmódhoz,

az erényekre alapozó gondolkodás ugyanis megkülönbözteti a más teremtményekkel való helyes és helytelen bánásmódot, függetlenül attól, hogy azok velünk azonos módon morális lénye-e vagy sem. 

A más személyek tisztelete, a természetes szimpátia és az erények gyakorlása azonban nagyban függ a pietas, a kegyesség római gyökerű elképzelésétől, ami mindannak elismerését és tiszteletét jelenti, ami körülvesz minket, aminek köszönhetjük létünket: az ősök, a rend és a jog, a társadalom, szüleink, a család, a civilizáció és kultúra, a természet és környezet elismerését. Annak elismerését, hogy mi mindezeknél kisebbek vagyunk és ezektől függünk.

A kegyesség hódolat a világ misztériuma előtt. A kozmosz előtt, aminek porából lettünk és aminek porává leszünk.

 Ezt a kegyességet a felvilágosodás alaposan aláásta. „Az iparosodásnak, a szennyezésnek, a túltermelésnek és a környezetrombolásnak mind ugyanaz a forrása, a kegyesség kiveszése – szögezi le Scruton. – Az állatok és jólétük iránti aggódás nem csak elveszett, édeni ártatlanságunkat idézi meg, hanem egy szentebb rendre emlékeztet minket, egy kifinomultabb, szebb rendre, mint amit azóta létrehoztunk hideg racionalitásunkkal.” Nem a racionalitás, hanem a kegyesség tanít meg a világ, és benne az állatok tiszteletére. 

S még akkor sem, ha az állatoknak nincsenek jogaik – mint azt Scruton a nyugati hagyomány fényében állítja –, kezelhetjük őket kedvünk szerint, ugyanis a helyzet az, hogy az állatokkal való egyes bánásmódok helyesek, mások pedig helytelenek. Az állatok jogalanyként és személyként kezelése ugyanakkor nem a méltóságuk elismerése lenne, hanem valódi természetük ignorálása, és ezzel a velük való kapcsolat elvesztése. Máskülönben a rókának kötelessége lenne elismerni a csirke élethez való jogát, és így egész fajok halnának ki. Ha egy kutya megtámad egy bárányt, nyilvánvalóan nem a kutya, hanem a gazdája a felelős ezért. 

„Míg szimpátiáink kiterjedhetnek – és elkerülhetetlenül ki fognak terjedni – az állatokra is, nem szabad, hogy azok válogatás nélküliek legyenek. Az állatoknak ugyan nincsenek jogaik, mégis nekünk vannak feléjük kötelességeink és felelősségünk – vagy legalábbis némelyikük felé.” 

Háziállatok, haszonállatok, vadállatok és a bikaviadal

Háromféle viszonyunk lehet az állatokhoz: mint háziállatok, mint haszonállatok és mint vadállatok. És ahogy az állatok kapcsolatba kerülnek az emberrel, úgy nő feléjük a felelősségünk: a háziállatok és haszonállatok esetében ez egyértelmű, de már a vadállatok is egyre jobban függnek tőlünk, hogy megvédjük élőhelyüket. Ezek közül azonban csak a háziállatok az emberiség tiszteletbeli tagjai. A háziállatok és haszonállatok közül nagyon sokat, beleértve a kutyákat, a lovakat, a macskákat, gyakorlatilag az ember tenyésztett ki évszázadok folyamán. Az életünket nem áldozhatjuk fel állatokért, ugyanakkor a háziállatokat sem áldozhatjuk fel a vadállatokért – okoskodik Scruton. 

Számos állatot használunk sportra, amelyek ezt akár kedvelik is, és ezek a sportesemények az egyéni szórakozás és társadalmi együttlét eseményei. Az olyan eseményeket, mint a lóverseny, nem tarthatjuk eleve erkölcstelennek. Scruton ugyanakkor a kutyaharcot etikátlannak tartja, mivel az tudatosan épít az önmagáért való fájdalomra. A szenvedés és fájdalom ugyanakkor magasabb célokat is szolgálhat, például vallásiakat – ilyen a rituális vágás, amit úgyszintén nem mondhatunk immorálisnak. A spanyol bikaviadalokról Scruton nem mond egyértelmű véleményt, de megjegyzi, hogy a bikáknak a spanyoloknál hosszú életre van kilátásuk.

Egyenesen erkölcsileg jó dolog megenni az állatokat

Az állatkertekről úgy vélekedik, hogy azokban számos állat boldogabb, mint azokon kívül, és egyes fajokat meg lehet menteni bennük a kihalástól. Persze bizonyos nagyvadaknak egy állatkert nem tud megfelelő életteret biztosítani. A nagyvadak állatkerti tartásának moralitása Scruton szerint megkérdőjelezhető, főleg hogy azok nem tudnak elégtételt venni fogaikkal az őket kéretlenül nézegető látogatókon.

A haszonállatok tartása morálisan helyes Scruton szerint, ha, míg élnek, életkörülményeik megfelelőek. A régimódi állattartásban az állatok életkörülményei nagyon is jók voltak, kényelmes és relatíve hosszú életük volt.  A régi állatkarámok a komfort legnagyszerűbb győzelmeit jelentik a szenvedésen az egész állatvilágot tekintve – szögezi le az angol.

„Nem csak megengedett, hanem egyenesen pozitíve jó megenni azokat az állatokat, amelyek komfortja attól függ, hogy megesszük-e őket.”

Hisz sok állat a világra se jött volna, ha ne akartuk volna őket megenni. Sőt, a modern klinikákat és gyógyászatot tekintve Scruton szerint az emberek életének vége sokkal rosszabb, mint az állatoké, hiszen sokan magányosan, hideg kórházakban halnak meg hosszas vegetálás után. A mesterséges fénynél, szűk helyen, ipari körülmények között való csirketenyésztést azonban Scruton inkább erkölcstelennek tartja, mint megengedhetőnek, bár hozzáteszi, hogy többen lamentálnak az ilyen csirkeélet szörnyűségén, mint amennyien készek lennének házitojást vásárolni. Sőt, a fiatal állatok leölését sem tartja eleve erkölcstelennek, mivel ez a gyakorlat a történelemben mindig is élt, szóval ez inkább gazdasági, mintsem morális kérdés szerinte. 

A tudományos kísérletezésről szólva a brit annyit mond: régen az isteneknek áldozták fel az állatokat az embereket, ma a tudománynak. Szerinte morálisan helyes lehet a kísérletezés az állatokon, de valahogy mégis fellázad a szívünk ez ellen. 

A vadállatok esetében annyi a felelősségünk, hogy megőrizzük élőhelyeiket, életkörülményeiket, táplálékukat. A vadállatok felé csak mint fajok felé van felelősségünk, nem az egyes példányok irányába – ha nem így lenne, nem volnának vad állatok.

 A sporthorgászatra és a rókavadászatra külön kitér szerzőnk, megértve az ezekkel szembeni ellenérzéseket, de mégis rendben valónak találva őket, minthogy mindkettő hozzájárul a természet egyensúlyának fenntartásához. Az Scruton szerint ugyanakkor semmi ellen nem kifogás, a vadászat és horgászat ellen sem, hogy rövid távú fájdalmat és szenvedést okoz az állatnak. 

Állatjogok márpedig nem léteznek

Az állatoknak nincsenek jogaik (Alasdair MacIntyre szerint egyébként az embereknek sincs), de ez nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk és ne lennének kötelességeink feléjük. A velük való bánásmódunk nem valamiféle morális  törvényből származik, hanem az erényből, a szimpátiából és a kegyességből.

A szentimentalizmus veszélyes, az állatokat mindentől féltő szentimentalista igazából csak a saját érzelmi jólétét félti.

A vidékre látogató turisták azonban az állatokat csak cuki fotókról ismerik, ezért ellenzik a vadászatot, tenyésztést és más dolgokat.  Aki vadászik, horgászik, annak valódi kapcsolata van a természettel, az állatokkal, és valóban érdeke az természet egyensúlyának fenntartása is. 

A törvénynek csak a tudatos, önmagáért való szenvedés okozását szabad tiltania, mint az állatkínzás. A túlszabályozást azonban, ami a modern társadalmak egyik problémája, el kell kerülni. A jogokkal nem rendelkező állatok törvényi védelme – teszem én hozzá – azért nem ellentmondás, mert a teremtés iránti kötelességeink részben kodifikált törvényekben fejeződhetnek ki, ez a praktikus módja a gyakorlatba való ültetésének.

Scruton nem mondja ki, de mi kimondhatjuk: ha mindannyian Isten teremtményei vagyunk, akkor bizony jogoktól függetlenül fennáll a teremtés és a teremtmények iránti kötelességünk, függetlenül attól, hogy az állatok alsóbbrendűek az embereknél. Nem az a kérdés,vadászhatunk-e rájuk, tenyészhetjük-e őket, megehetjük-e őket, viselhetjük-e a bőrüket, hanem hogy tisztelettel vagyunk-e irántuk, és minimalizáljuk-e a szenvedésüket, amikor szükséges. Állatjogok nincsenek , a teremtést viszont ránk bízta a Mindenek Ura, az Egy, Igaz Isten, benne az állatokkal, és ezért felelősségünk van velük szemben.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133003