Van értelme az Oroszország és a Nyugat közötti szembenállásnak?

2018. július 18. 19:33

Bálint Botond
Pesti Srácok

Dehogy van, az égegyadta világon semmi. De tényleg semmi.

„Dehogy van, az égegyadta világon semmi. De tényleg semmi. Jelenleg mindkét fél abban a helyzetben van, hogy erőforrásainak jelentős részét pazarolja egy olyan konfliktusra, amelyben a helyzet megváltozása csak egy megegyezéstől remélhető. Számtalan érdekkonfliktusukhoz képest is nagyon jelentős érdekazonosságok vannak a felek között, olyan közös problémákkal kell megküzdeniük, amelyek már közép távon az ő létüket is fenyegetik. Amerikának, Európának és Oroszországnak ugyanazokkal a globális kihívásokkal kell megküzdenie, és egyenként mindegyik esélytelen azok kezelésére.

A bolsevizmus megjelenéséig, pontosabban Oroszországba importálásáig, a cári birodalom hagyományosan a Nyugat szövetségesének és Európa részének számított. Az orosz kultúrát vitán felül az európai kultúra szerves részének tekintették, különösnek és jellegzetesnek találták ugyan, de állandóak voltak a kapcsolatok.

A bolsevizmus azonban kiszakította az orosz nemzetet és az egész birodalmat az európai vérkeringésből, hiába bukott meg a kommunizmus majdnem harminc éve, Oroszországot azóta sem fogadta vissza Európa, a nyugat még a közép-európaiakhoz képest is lenézi őket. Gorbacsov is arról panaszkodik egy nyolcvanas évek végén megjelent könyvében, hogy az orosz (szovjet) kultúra értékeitől elzárkózik a nyugat, akkor is, ha azok nem közvetlenül ideológiai jellegűek.

1991 után az amerikaiak és úgy általában mindenki mindent igyekezett kisajtolni Oroszországból, annyira meg akarták gyengíteni, hogy soha többé ne lehessen világpolitikai, sőt jelentős európai szereplő sem.

Sok millió orosz került idegen uralom alá az utódállamokban, ami akkor sem volt helyes döntés, ha például a lettek, litvánok, észtek joggal érezték úgy, hogy a hozzájuk erőszakkal betelepített oroszokkal nem akarnak közös politikai nemzetet alapítani. A legnagyobb hibának azonban Ukrajna Szovjetunión belüli határainak meghagyása bizonyult, ugyanis így egy látványosan életképtelen, agresszív »álnemzetállamba« kényszerítettek sok millió oroszt. Oroszország sok évszázados hódításait vesztette el, olyan területeket is, amelyek addig megkérdőjelezhetetlenül tartoztak az uralma alá. Gazdasági és politikai »akciórádiusza« gyakorlatilag új határai közé szorult, sőt azon belül is szeparatista kihívásokkal kellett szembenéznie. Katonai és gazdasági potenciálja, valóságos ereje azonban ennél sokkal nagyobb maradt, amelyet végül is nem sikerült teljesen megsemmisíteni. Az orosz államiság nemcsak megmaradt, hanem a nagyhatalmi szerep is újraéledt, amikor a magukra találó posztszovjet hálózatok, nemzeti köntösben visszatérve megszabadultak a nyugattal lepaktáló oligarcháktól és elkezdtek rendet csinálni. Épp az utolsó pillanatban, az ezredforduló környékén már ott tartottak ugyanis, hogy az amerikai cégek az orosz olajkincsek többségére is ráteszik a kezüket. Putyinék pacifikálták Csecsenföldet, tulajdonképpen visszatértek az erős központi hatalom gyakorlatához, amely szokásos Oroszországban. Ez érthetően nem tetszett azoknak az oligarcháknak és külföldi érdekeltségeknek, amelyek hatalmas hasznokat realizáltak a velejéig korrupt és főleg gyenge Jelcin-adminisztráció idején. Oroszország nekilátott, hogy visszaszerezze gazdasági és politikai befolyását az egykori Szovjetunió utódállamaiban és Közép-Európában is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132889