A mi kutyánk kölyke? Ingatag lábakon áll Orbán kijelentése

2018. július 16. 19:10

Wéber Balázs
Privátbankár

A magyar miniszterelnök szerint a horvát csapat sikere a mienk is, hiszen azonos futballkultúrába tartozunk. A valóságban azonban meglehetősen kevés a párhuzam a magyar és a horvát foci között.

„Abban kétségkívül igaza van a kormányfőnek, hogy a magyar foci ma meg sem közelíti a horvát szintet – sőt, az elmúlt évtizedekben is jóval elmaradt tőle. A horvát válogatott rendszeresen kijut a nagy tornákra: az elmúlt hét világbajnokság közül ötre kvalifikálta magát: 1998-ban harmadik lett, most pedig a döntőbe jutott.  A hat Európa-bajnokság közül ötön vett részt, kétszer negyeddöntős lett. Az ország függetlenné válása óta tehát tíz nagy tornán mérethette meg magát, míg a magyar válogatott ugyanebben az időszakban csak egyen, a tavalyelőtti franciaországi Eb-n, ahol a 16 között búcsúzott. 

Hatalmas különbséget mutat a magyar és a horvát játékosok piaci értéke is: a Transfermarkt szerint a horvát válogatott összértéke 364 millió euró, a magyaré 36. A legtöbbre tartott horvát sztár, a Barcelonában játszó Ivan Rakitic egymaga csaknem másfélszer annyit ér a piacon, mint a magyar nemzeti csapat együttvéve.

A különbségek tehát valósak, a miniszterelnök által említett párhuzamokról azonban ez már kevésbé mondható el. Az még védhető (bár szubjektív) állítás, hogy – történelmi okok miatt – »a horvátok a barátaink«. Ilyen alapon azonban azok a lengyelek is, akik már a csoportkörben kiestek. Ráadásul a nemzetek baráti – nem baráti felosztása történelmileg (és talán ideológiailag is) meghaladottnak tűnik: miért ne örülhettünk volna például a szerb csapat döntőbe jutásának? Kérdés persze, hogy azt is hasonlóan kommentálta volna-e a magyar kormányfő. 

Közös futballkultúra? 

Erőltetettnek tűnik a miniszterelnök azon állítása, miszerint a horvátok »azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk«. Míg brit, spanyol vagy dél-amerikai futballstílus valóban létezik, közép- vagy kelet-európai futballstílusról mostanában nem hallottunk. 

Igaz, természetesen ennek a régiónak is megvan a maga futballhagyománya: szakírók szerint a XIX. és a XX. század fordulóján alakult ki például a dunai iskola, amelyet a közép-európai csapatok képviseltek a nemzetközi labdarúgásban. Ez az iskola az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát jelentette: Bécset, Prágát és Budapestet.

Balkáni tempó 

A horvátok stílusa (és futballkultúrája) ugyanakkor első látásra sokkal közelebb áll a szerbhez vagy a göröghöz, mint a magyarhoz. A jelenből kiindulva az »egy futballkultúrához tartozunk« megjegyzés inkább lózungnak tűnik.

Mitől lenne tehát a horvátok sikere »a mi kutyánk kölyke?« Igaz persze, hogy a volt szocialista országokat összeköti egyfajta „egybe tartozunk” érzés, ami a földrajzi közelségből, az erős kulturális interferenciákból, a közösen megélt történelemből  adódik. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy érdemi részünk lenne a mostani sikerben, mégha persze örülhetünk is neki. A gyakorlatban Magyarország nem járult hozzá a horvát csapat meneteléséhez, sem szakmailag, sem anyagilag. 

Mészáros Lőrinc felcsúti nagyvállalkozó ugyan megvásárolta az eszéki fociklubot, és stadiont is épít a városban, a magyar kormány pedig támogatja az ottani fociakadémiát, ennek hatása Modric és Rakitic játékára aligha sugárzott ki. A befektetés közép- és hosszútávon persze erősítheti a kapcsolatokat, és akár jó hatással is lehet a horvát focira, de valószínűleg nem fogja azt érdemben befolyásolni.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132739