Ellentétben van-e komoly és szórakoztató irodalom?

2018. július 13. 15:37

Fritz Gesing
Kreatív írás

Shakespeare például a szó legnemesebb értelmében szórakoztató irodalmár, színjátékai és komédiái komornákat és dokkok nézőközönségét vitték a katartikus borzongásba, majd a térdcsapkodó rikoltozásba.

„Itt felvetődik a kérdés, melyik olvasóhoz, vagy olvasók mely csoportjához kívánunk szólni. Az irodalomprofesszorhoz, vagy titkárnőjéhez, a kiadó lektorához vagy alkalmazottjához? Az olvasói célcsoport kérdésével együtt felmerül az is, milyen széles ízlést akarunk kiszolgálni, és milyen irodalmi „színvonalat” tűzünk ki célul. Vagy egy rövidítéssel élve az SZ (mint szórakoztató) és I (mint igazán eredeti) kérdése. A német nyelvterületen ez a kérdés még mindig ideológiai vitákat és tárcaírói csatározásokat képes kiváltani. Itt az »igazi«, »komoly« irodalom templomával szemben a »pusztán szórakoztató« irodalom áruházi bazárként sorakozik egymás mellett. (…)

Az amerikaiak, ami az irodalmukat illeti, kevésbé érdeklődnek a szintaktikai boncolgatások és ámokutások, mint az élvezettel teli és szórakoztató olvasmányok iránt. Beállítottságuk pragmatikusabb, sikerorientáltabb és mindenekelőtt kevésbé hitbuzgó. Patricia Highsmith gondolatát vallják, aki szerényen beismerte: »Az írók szórakoztatók: élvezik, hogy vonzó és vidám formában tálaljanak dolgokat, hogy a nézők vagy olvasók meglepetten felpillantsanak, részt vegyenek és örömöt leljenek a tálalásban.«

Természetesen egy amerikai szerző sem vitatná el, hogy létezik többé-kevésbé igényes, nehéz irodalom, de egy elhamarkodott besorolás, mely szerint zsáner = SZ = nem komoly = triviális, kontra nyelvi kísérlet = I = »valódi« irodalom csak keveseknek jutna eszébe. Még kevésbé érvényes a következő besorolás: I = »jó« irodalom (az örökkévalóság számára) és SZ = »rossz« irodalom (egyszeri használatra, tetszés szerint cserélhető). Rosszul kifejezve: van nagyon jó szórakoztató irodalom és nagyon rossz nyelvi kísérlet. Nem csak szerelmi limonádék léteznek, hanem önéletrajzi izzadmányok és avantgárdra stilizált dekonstrukciók is a szenny kategóriájában. Van igényes szórakoztatás (Patrik Süskind Parfümje például) és szórakoztató kísérletek (gondoljunk csak Italio Calvino Ha egy téli éjszakán utazójára). Aztán vannak regények, amelyek bár címükben kedvet csinálnak, de olvasás közben minden mást, undort, monotóniát, unalmat inkább keltenek, mind kedvet. Nyelvi stratégiájuk csak trükk, a metaforák keresettek, vagy absztraktak és olyan érzékiek, mint egy felboncolt női hulla.

Egyébként csak körbe kell néznünk az irodalomtörténetben, hogy lássuk, milyen kevéssé érvényesek a német-régimódi világelgondolások. Shakespeare például a szó legnemesebb értelmében szórakoztató irodalmár, színjátékai és komédiái komornákat és dokkok nézőközönségét vitték a katartikus borzongásba, majd a térdcsapkodó rikoltozásba. Balzac egy epikus Démiurgosz, olyan életművet alkotott, amelyben széles teret kapott a ponyva és a melodráma. Tehát szintén szórakoztatott. Dickens, nem épp egy elfeledett szerző, tömegirodalmat alkotott tele szentimentalizmussal és triviális hatásokkal. Ezzel szemben a korábbi idők avantgárd formaművészei, például a manieristák, már csak a szakemberek számára jelentenek valamit. Vagy gondoljunk a francia klasszika I-irodalmára: Racine, Corneille – Shakespeare-rel ellentétben kimért és terméketlen, alig olvasható és ritkán játszott. 

Az irodalomtörténet, különösen a 20. századé még többet mutat meg: alapjaiban az avantgardizmus és irodalmi kísérletek formája már rég hagyománnyá = »konvencióvá« vált. Marcel Proust és James Joyce, a szürrealizmus és a dadaizmus, William Faulkner, Franz Kafka és John Dos Passos, Virginia Woolf, Samuel Beckett, a Nouveau roman, Thomas Pnychon és mások már rég átlépték és ezzel kijelölték a regény határait. Megmutatták, mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem megy. Radikális kísérleteik mögött már csak parttalan reflexiók, érthetetlen hermetika, értelmetlenség és hallgatás, érzéketlen hideg és határtalan önkény terül el. A regényforma nagy kísérletezői már kifürkészték a forma klasszikus mimézisen túli lehetőségeit, és aki ma dekonstruktivistát vagy posztmodernet játszva próbál előrejutni, utód és epigon marad. De miért ne fogódzunk továbbra is a hagyomány forrásába, amelyből alkotunk? Miért ne menjünk vissza a mesterség gyökereihez Thomas Mann, Lev Tolsztoj, Gustave Flaubert és Fjodor Dosztojevkszij oldalán? Vagy miért ne nyúljunk régebbre?”

Fritz Gesing: Kreatív írás. Mesterfogások íróknak. (1994) Z-Press, 2007. 51-54.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132605