Mennyien leszünk a század végére? – Demográfiai kitekintés 2085-ig

2018. július 12. 13:57
Fehér Tibor
Vendégszerző

A jelentős lakosságcsökkenés elkerülhetetlennek tűnik, de egy alacsonyabb népességi egyensúly még megvalósítható lenne.

A rendszerváltás óta folyamatosan napirenden van Magyarországon és Európában a népességfogyással, a társadalom elöregedésével kapcsolatos aggodalom. Eleinte a téma elsősorban a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával függött össze, az utóbbi időben azonban különös aktualitást ad neki a migrációs válság, valamint az arra adandó nyugat-európai és kelet-európai válaszok különbözősége.

A népességfogyás kapcsán azonban viszonylag kevés konkrét szám hangzik el a közbeszédben, különösen hosszabb távú kitekintéssel, hiszen a ciklikus parlamenti választásoktól függő demokratikus

politikai elitek nem gyakran tekintenek 5-10 évnél távolabbi időszakra,

és különösen ritkán a demográfiai szempontból értékelhető 50-80 éves időszakokra. A témával nem foglalkozók számára például meglepő lehet az a tény, hogy a 200 millió lakosú Pakisztánban születő gyermekek éves száma 2015-ben átlépte az 5 milliós határt, miközben a hasonló adat a 325 millió lakosú Egyesült Államokban 2010 óta évi 4 millió gyermek alá csökkent.

Nem nehéz megjósolni tehát, hogy 60 év múlva Pakisztán lakossága már jócskán meg fogja haladni az Egyesült Államokét – és ez nem a valóságtól elrugaszkodott előrejelzés, hanem fizikailag már megszületett gyermekszám alapján számolt valós adat (amely persze azt feltételezi, hogy a köztes 60 évben Pakisztánban nem lesz tömeges népirtás/elvándorlás, illetve az USA-ba történő bevándorlás üteme nem haladja meg a jelenlegi trendeket).

*

Magyarországi helyzet

A magyarországi születésszám 1954-ben tetőzött 223.347 fővel a Ratkó-korszak abortuszellenes intézkedéseinek köszönhetően, ettől kezdve viszont többé-kevésbé folyamatos csökkenésnek indult. 1979-ben még 160 ezer gyermek született, 1989-ben már csak 123 ezer, tehát a Ratkó-korszak gyermekei (akik ekkor 25-35 évesek voltak, tehát a szülések szempontjából a releváns korban) már messze nem reprodukálták magukat kellő számban, átlagban másfél gyermeket világra hozva. A rendszerváltást követően a gyermeklétszám tovább csökkent, 1998-ban 100 ezer fő alá, majd 2011-ben 90 ezer fő alá, amit a kormány aktív családpolitikai intézkedései is csak 91.690 főre tudtak visszahozni 2015-ben.

Ha a 25-35 éves korosztályt vesszük alapul a születésszámra, akkor a 2015-ös 91 ezer főt az 1980-1990 közötti generáció produkálja, akik 125-150 ezer közötti létszámban születtek évente, a gyermekvállalási kedv tehát nem romlott jelentősen az 50-es években születettekhez képest (1,5-ről 1,3 gyermek/nő környékére), csak a születendő gyermekek számát eleve csökkenti a szülési korban lévő nők alacsonyabb létszáma. Érdemes kiszámolni, hogy mennyi lenne Magyarország lakossága 70 év múlva (a 74 éves jelenleg átlagos várható élettartammal felszorzva), ha a jelenlegi éves születésszám tartósul: 2085-ben 6,8 millió fő a mai közel 10 millióhoz képest (a bevándorlási egyenleget nullának tételezve fel). Bár ez nem jelentene „nemzethalált” (a finnek, dánok, norvégok jól megvannak 5 milliós lakossággal is),

a magyarországi lakosság az 1900-as szint alá csökkenne.

(Megjegyzés: az ENSZ népesedési előrejelzése 2085-re 6,873 milliónak becsüli Magyarország lakosságát közepes, 1,8-hoz konvergáló termékenységi rátával).

Komoly társadalompolitikai kihívást jelentene, valamint a többségi és kisebbségi társadalom részéről is szemléletváltást tenne szükségessé, hogy a 2085-ös 6,8 millió főből valószínűleg 1,5-2 millió lenne roma nemcsak a magasabb gyermekszám, hanem a kisebb generációs távolság miatt is. (Ha egy etnikai csoportnál 25 év kell a 2 gyermek megszüléséhez, míg egy másiknál 33 év, akkor könnyen belátható, hogy 100 év alatt az egyik csoportnál négy generáció fut ki, míg a másiknál csak három, akkor is ha az egy nőre eső gyermekszám azonos). De még ennél is érdekesebb lenne a területi eloszlás, mert az urbanizációs folyamatokat figyelembe véve Budapest és Pest megye jelenleg 3 milliós lakossága valószínűleg nem csökkenne jelentősen, legfeljebb 2,5 millióra, tehát a központi régió súlya a mai 30%-ról legalább 40-45%-ra nőne. Ugyanígy vélhetően az Északnyugat-Dunántúl is tartaná a népességszámát, miközben Dél- és Kelet-Magyarország vidéki területei szinte teljesen elnéptelenednének. Meg kell jegyezni, hogy a 10 milliós magyarországi népesség akkor sem lenne tartható, ha minden határon túli magyar önként áttelepülne az anyaországba (ami eleve nem valószínű), hiszen az ő demográfiai trendjeik is hasonlóak, ráadásul folyamatos asszimilációs veszteség mellett.

A 6,8 milliós becslés egyébként még optimistának is tekinthető,

hiszen azt feltételezi, hogy a 2005-2015 között és később született nőknél az átlagos gyerekszám el fogja érni a kettőt, azaz az évi gyermekszám állandó marad. A nettó nulla migrációs egyenlegnél pedig nemcsak az egy fontos alaptétel, hogy nem lesz tömeges migránsbetelepítés Magyarországra, hanem azt is, hogy a fiatalok nem vándorolnak el az érkezőknél nagyobb számban Nyugat-Európába.

*

Európai helyzet

A meglehetősen borús magyarországi képet érdemes összevetni a többi európai ország születési adataival, a modell egyszerűsége kedvéért a 2085-ös lakosságszámot a 2015-ös gyerekszám szorozva várható átlagos élettartammal képlet alapján (2085=2015*VÁÉT ahol ABS(migráció)=0). Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 31%-os magyar csökkenés meglehetősen átlagosnak mondható, 15-40% közötti csökkenést produkálna majdnem minden térségbeli állam a Baltikumtól Görögországig. Egyedül Koszovó lakossága nőne (+19%) a térségben, 15% alatti csökkenést pedig Albánia, Montenegró és Moldova produkálna (nettó nulla migrációs egyenleggel). A nagyságrendek érzékeltetése céljából: ez 28 milliós Ukrajnát, 28 milliós Lengyelországot, 13,5 milliós Romániát, illetve 4,9-4,9 milliós Bulgáriát és Szerbiát jelentene.

A bevándorlás jótékony demográfiai hatását ecsetelő hiedelmekkel szemben a nyugat-európai államok is teljesen hasonló csökkenést produkálnának az olasz és portugál -35%-tól (40, ill. 6,8 millió fő) a német és spanyol -27%-on át (60, illetve 34 millió fő) a holland és osztrák -20%-ig (13,6, ill. 6,8 millió fő). Viszonylag szinten maradna a francia és svéd lakosság -4%-kal (62, ill. 9,5 millió fő). Egyedül Írország (+11%) és Izland (+0,6%) tudná növelni a 2015-ös lakosság szintjét. A tágabb Európában/keresztény világban ezen kívül még Belarusz (-9%), Oroszország (-4%), Örményország (+5%) és Grúzia (+18%) produkálna az átlagosnál jobb eredményt.

A nyugat-európai államok népesedési kilátásai tehát a már ott élő több milliós nem-európai bevándorló népesség ellenére sem jobbak a kelet-európai államokénál, ami cáfolja azt a tételt, miszerint a bevándorlás ösztönzése tartós megoldást jelentene Európa demográfiai problémáira.

Ennek az lehet az oka, hogy a gyermekszám az urbanizáció szintjével nagyobb korrelációt mutat, mint a vallással vagy az etnikummal, és a nem-európai bevándorlók is többnyire a városokban telepednek le. Így ha az első generációs bevándorlóknak még a helyieknél több gyermeke is születik (vagy született az óhazában), a második generációs városi nem-európai eredetű lakosság már sokkal inkább az európai városi trendekhez igazodik. A nyugat-európai multikulturalista, befogadó modell további közgazdasági hátránya, hogy az állampolgárság nagy számban történő osztogatása, valamint a meglehetősen liberális családegyesítési szabályok miatt

a bevándorlás nem csökkenti a szociális-társadalombiztosítási ellátórendszerekre nehezedő nyomást.

Az állampolgárságot szerzett bevándorlók első generációja hamarosan nyugdíjas korú lesz, unokáik pedig az egészségügyi és oktatási rendszer kiadásait növelik. A többletmunkaerő bevonása tehát csak átmenetileg csökkenti a nyugdíj, tb, oktatási rendszerek finanszírozási hiányát, míg a bevándorló nem megy nyugdíjba, illetve nem születik gyereke. Ezeket követően a rendszer fenntartása újabb gyermektelen aktívkorú bevándorlók behívását teszi szükségessé, rendszerszintű „bevándorlás-függést” okozva.

*

Megoldási javaslat

A fentiek alapján látható, hogy hosszú távon sem a nyugat-, sem a kelet-európai modell nem fenntartható. Ha túllépve az értékrendi bal-jobb tengelyen (globális felelősségvállaló vs. nemzeti identitást védő) tisztán a gazdasági haszon szemszögéből nézzük a többlet munkaerő kívülről történő bevonását, akkor az két feltétel egyidejű megléte mellett fogja csökkenteni a társadalmi ellátórendszerek hiányát, azaz hoz nettó társadalmi hasznot:

  1. A külföldi munkaerő alkalmazása időben behatárolt, csak az aktív korú egyedülállókra vonatkozik, akik tehát sem a nyugdíj-, sem a gyermekekkel kapcsolatos ellátó rendszereket nem terhelik. Állampolgárság megadásának és családdal együtt történő migráció kizárásával/erős korlátozásával.

  2. A külföldi munkaerőt olyan szakmában kell alkalmazni, amelyben a hazai piacon munkaerőhiány van és racionális időn belül nem képezhető át rá a belső munkanélküli réteg (pl. vájártöbblet és orvoshiány esetén a munkanélküli vájárok nem képezhetők át orvossá, tehát 5-6 évre szükséges vendégorvosok alkalmazása, amíg az oktatási rendszer igazodni tud a megnövekedett orvoskereslethez). Ha olyan ágazatban alkalmaznánk a külföldi munkaerőt, ahol már eleve van hazai munkanélküliség, akkor csak a munkanélküliek tömegét növelnék vele.

A gazdaságilag racionális modell tehát a „bevándorlás” helyett a „vendégmunkás”,

amely esetben a fiatal, aktív korú munkavállaló meghatározott időszakra és meghatározott munkára érkezik, de nincs joga állampolgárságra, rokonai áthozására, és kötelezően vissza kell térnie küldő államába a munkaidőszak lejárta után. Ennek egy extrém formáját alkalmazzák az Arab-öböl államai, ahol a vendégmunkások nem telepedhetnek le, időnként cserélődnek, helyi állampolgárokkal nem házasodhatnak, így a munkaerejük feleslegessé válása esetén egyszerűen hazaküldhetők. Európában értelemszerűen egy humánusabb, a munkajogi védelem magasabb szintjét biztosító rendszert kellene bevezetni.

Ezzel egyidejűleg tovább kellene ösztönözni az éves születésszám stabilizációját, azaz elérni, hogy az évi 90 ezer körüli létszám ne csökkenjen tovább. Ez komoly kihívás lenne, hiszen fokozatosan, kb. 2040-re 2-re kellene emelni az egy nőre eső átlagos gyermekszámot, hogy a 2010-es és későbbi évjáratok már teljesen reprodukálják magukat. Az 1995-2005 közötti generáció már csak 95-110 ezres létszámban született, tehát 2025-2035 közötti gyerekszámot úgy kellene produkálniuk, hogy a nők átlagban 1,8 gyermeket szülnek, majd a 2010-2015-ös generációnak (évi 90 ezer) már páronként átlag két gyereket kellene produkálnia 2040-2050 között.

*

A stabil éves születésszámmal kisimulna a korfa, tehát nagyságrendileg átlagban az alábbi lenne az összetétel egy 7,2 milliós Magyarországon 2085-ben, ha addigra 80 éves átlagos várható élettartammal számolunk (ennél számos nyugat-európai ország már most jobb adatot produkál, így a feltételezés 10 évente számol közel 1 év átlagos élettartam növekedéssel):

0-25 évesek: 25x90.000 = 2,25 millió fő (döntően eltartott, oktatásban lévő – 300-400 ezer fő 18-25 év közötti munkavállaló, ha e korosztály fele dolgozik)

25-65 évesek: 3,6 millió fő (85-90%-ban aktív, kb. 3,2 millió munkavállaló – átlag 2 gyerekkel és 2 év gyermekgondozási időszakkal 250-300 ezer nő esik ki folyamatosan a munkaerőpiacról; 100-150 ezer fő munkát keres, ami 3-4%-os munkanélküliségi ráta)

65-80 évesek: 1,35 millió fő nyugdíjas (eltartott)

Tehát 3,6 millió fő aktív munkavállalóra jutna 3,6 millió eltartott (ami jobb a mai 4:6 aránynál döntően az idősebb nagy létszámú nyugdíjas generációk eltávozása miatt).

A modell szerint a mai 4 millió munkahelyből még 400 ezer meg is szűnhetne Magyarországon (ami egyébként is várható a robotizáció miatt), tehát nem is kellene munkahely-számot növelni,

csak a termelésen belül elmozdulni a magasabb hozzáadott érték irányába.

De a mai hozzáadott-érték szinten is 38%-os egy főre eső GDP-növekedés lenne, ha a GDP szintjét 7,2 millió fővel is tudnánk tartani. A 25-55 éves korosztályban már ma is 85% körüli a foglalkoztatottság, azt 65 éves korig kellene kiterjeszteni a nyugdíjkorhatár emelése nélkül, a 25 fölött szülő nők munkaerőpiaci kiesését kompenzálná pedig a 18-25 év között már munkába lépő alacsonyabb képzettségű férfiak száma.

A fenti modell viszonylag könnyen fenntartható nyugdíjrendszert is eredményezne – ma ugyanis az a probléma, hogy a nyugdíjas évjáratok többen vannak, mint a dolgozó korosztályok, és ez nagyjából 2065-ig mindenképp így lesz, tehát az egyensúly csak azt követően állna be.

Ez kedvezőbb lenne a nyugati bevándorlás-alapú modellnél, mert a 2015-2065 közötti átmeneti időszakot követően stabilizálná az aktívak és eltartottak arányát (1:1), és stabil, tervezhető társadalombiztosítási rendszereket eredményezne anélkül, hogy a társadalmi értékrend felborulna. Ezzel szemben a bevándorlás-alapú modellek a bevándorlók honosítása miatt nem teszik lehetővé az eltartottak-aktívak egyensúlyát, hiszen maguk a bevándorlók is terhelik az ellátórendszereket, ráadásul veszélyeztetik a társadalmi kohéziót.

A fenti „7,2 milliós Magyarország 2085-re” programja komoly kormányzati-társadalmi összefogást, stratégiaalkotást (településrendszer átalakulása, az elnéptelenedő térségek „rekultivációja”), megfelelő gyermekvállalási ösztönzést, valamint az ifjúság Nyugat-Európába történő végleges kiáramlásának megállítását tenné szükségessé. És még ebben az esetben sem lesz könnyű elérni e célokat. Mindenesetre érdemes számokkal alátámasztottan felvázolni, hogy a jelentős lakosságcsökkenés bevándorlással és anélkül is elkerülhetetlennek tűnik, azt nem elkerülni, hanem irányítani és egy alacsonyabb népességi egyensúly megteremtése irányába terelni kell, az átmeneti időszakban esetleg külföldi ideiglenes vendégmunkaerő stabil jogi keretek között történő alkalmazásával, de a nyugat-európai bevándorlásmodell elkerülésével.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132533