Vb

Francia-argentin: kínlódás vagy örömfoci jön?

2018. június 30. 15:50

Trombitás Kristóf
Mandiner

Zidane miatt jó ideig szorítottam a franciáknak – most már nincs ilyen játékos a keretükben. Ellenben most szép focit játszanak, szemben az argentinok szenvedésével. Mire mennek egymás ellen a vb nyolcaddöntőjében?

Amióta csak figyelemmel követem a vb-ket – gyakorlatilag ez 1998 óta mondható el -, a magyarok híján mindig az olaszoknak drukkoltam. (Igen, idén ez a lehetőség sem adott.) 2006-ban viszont, dacára annak, hogy a döntőben az olaszok is ott voltak, nehéz helyzetbe kerültem. Történt ugyanis, hogy a csoportkörön csak döcögősen túljutó franciák a negyeddöntőben a brazilokkal játszottak és a természetesen általam addig is nagyra tartott Zidane valami olyan egyéni teljesítményt mutatott azon, amit se azelőtt, se azóta nem láttam.

Persze, addig is elismertem a képességeit, a világ egyik legjobbjának tartottam, de a brazilok ellen valami revelációszerűvel ért fel játékának látványa. Az, hogy ilyet élő ember tényleg meg tud tenni, létezik ilyen mértékű kontrollja a pályán történteknek, ami egyszersmind lebilincselően gyönyörű. Emlékszem, egy szalagcím csak így számolt be a meccsről: Isten lejött közénk és focizott egy kicsit.

Úgyhogy onnantól fogva

a szívem mélyén egy kicsit szorítottam a franciáknak, csak Zidane miatt.

Epikus lett, ugye, a lezárása is.

Ilyen képességű játékos nyilvánvalóan nincs most a francia keretben – az egész tornán sem, és nehogy valaki Neymart hozza fel –, viszont az is igaz, hogy talán 2006 óta nem volt ilyen erős a válogatottjuk. Más kérdés, hogy akkor nem is vártak tőlük valami sokat, így surranópályán, elvárások és különösebb súlyok nélkül játszhatták a meccseket, most viszont simán kinéznek belőlük egy elődöntőt.

Köszönhető ez annak is, hogy sokkal látványosabb a játékuk, mint a 1998-as világbajnok vagy a 2006-os döntős csapatnak. Akkoriban a stabil védekezés és a labdatartás, a fizikális fölény volt a siker kulcsa, most viszont az igazi kocaszurkolók kedvencei lehetnek, annyira élvezetes focit tudnak hozni. Csakhogy az ilyen tinci-tánci taktikának mindig az a hátulütője: mi van akkor, ha velünk szemben tudnak alkalmazni olyan játékelfojtást, amit 10-20 éve ugyanők alkalmaztak?

Didier Deschamps keretében – bár szörnyen elkoptatták ezt a szót – vagy féltucatnyi világklasszis vagy ahhoz majdnem felérő játékos van, és különösen kiváló a merítési lehetősége, ha a pálya széleitől eltekintünk. Mert a szélsőjátékkal már akadhatnak gondok, ott nincs akkora minőség, mint az Umtiti-Varane-Pogba-Kanté-Mbappé-Giroud halmazban.

Az argentinokról és főleg a problémáikról éppen pár napja írtam, és bár az irgalmatlan nekidurálásnak hála csak bedarálták Nigériát – amely válogatott, érdemei elismerése mellett, azért messze áll a világszínvonaltól –, a helyzetük nem sokat javult. Abból a szempontból lehetett ez erőt adó meccs, hogy miközben mi a pályán kívülről láttuk, ők pedig azon belül érezték, mennyire nem megy a játék, mekkorát kell kínlódniuk, mégis képesek voltak elérni a győzelmet.

Néha az ilyen keserves továbbjutások kamatoznak csak igazán.

És akkor megint visszautalhatnék a 2006-os francia válogatottra.

Bár amint leírtam a fentieket, máris eszembe jutott, ahogy Sampaoli az oldalvonal mellett, mint egy lelkes és gazdája szeretetében soha nem teljesen biztos kiskutya kérdezgeti Messit, hogy behozza-e Agüerót, egyáltalán, mondjon már valamit az igazi főnök, mire Messi éppen csak odavakkant valamit és tova is száll az a minimális optimizmus, amit megelőlegeztem. A maga nemében ez durvább jelenet volt, mint annak a szerencsétlen junkie-nak a szánalmas magánszáma, akit egykor Maradonaként ismertek.

Bizonyos szempontból a vb eddigi legizgalmasabb meccse következik, hiszen egymástól homlokegyenest különböző válogatottak találkoznak. A laza, körömpasszos örömjáték kontra görcsös, válságoktól sújtott, kilátástalan, orrsúlyos téblábolás. Egyáltalán nem kizárt, hogy az argentinoknak egyszer kijön a lépés, ahogy a franciák is brillírozhatnak.

Csak ne valami kínlódást lássunk.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131860