Kelet-Nyugat

Román romák Rómában: hogyan élnek a koldusok?

2018. június 29. 12:01
Gacsályi Sára–Szalma György
Mandiner

A román koldusvilág nyomában jártunk Rómában: szakértőkkel, rendőrökkel – és magukkal a kéregetőkkel beszélgettünk életükről, napjaikról és körülményeikről. Riportunk.

Róma, a katolikus egyház központja, számtalan kulturális érték őrzője és bölcsője, a hírhedt gladiátorharcok egyik legismertebb színhelye – elsőre nagy valószínűséggel ez jut eszébe mindenkinek az örök városról. Amikor azonban az olasz főváros megismerésére adjuk fejünket, hamar felfedezhetjük, hogy az utcáknak – különös tekintettel a turistacélpontok környékére – nélkülözhetetlen szereplői a koldusok is.

Akár először járunk itt, akár hosszabb ideig tartózkodunk a városban, könnyedén szert tehetünk saját élményekre is a témával kapcsolatban. Egy korábbi római látogatás alkalmával láttuk, amint egy kéregető néhány románul feltett kérdésre – vélhetőleg szégyenérzetében – agresszívan reagált, később pedig megismertük egy huszonéves lány történetét, aki éppen azért keresett új lakást, mert előző helyén kirabolta őt a koldulásból élő lakótársa.

Sokak szerint Románia azzal járult hozzá Európa sokszínűségéhez, hogy számos koldussal ajándékozta meg annak nagyvárosait. Ezen közkeletű vélekedés valóságtartalmát most Rómában teszteljük: a várost végigjárva egy templomtúra keretein belül figyelmünket a kéregetőkre (is) fordítjuk. Riportunk a kupolák és kéregetők városából.

*

Elsőként Róma egyházmegye székesegyházát, a Lateráni bazilikát csodáljuk meg. Itt semmilyen téren nem ér bennünket csalódás: a templom gyönyörű, a lépcsőről lesétálva pedig rögtön egy összekuporodott kéregetetőbe ütközünk. Euró híján kemény magyar valutával igyekszünk lekenyerezni őt, aki negyven forintért cserébe ékes románsággal elárulja:

egy Brassó mellőli faluból érkezett és csak időlegesen tartózkodik Rómában.

Elmondása szerint három unokája van otthon, akiket nem tud eltartani ezer lejes (mintegy hatvanezer forintos) nyugdíjából. Ennek okán időről időre kijön az olasz fővárosba, pénzt gyűjt, majd hazaviszi azt. Néhány hónap múlva pedig ismét útnak indul. A rózsafüzérrel és néhány szent arcával színesített jelenetben a hangja három perc alatt nagyjából hatszor csuklik el, szolid aláfestő zokogása pedig végig megmarad.

A Lateráni bazilika után a Santa Maria Maggiore templom felé vesszük az irányt. Útközben egy újabb olyan koldusba botlunk, akinek nem okoz nehézséget román nyelven válaszolni kérdéseinkre. Tőle megtudjuk, hogy Nagybányáról költözött Rómába, öt hónapja tartózkodik itt, a központi pályaudvar tövében lakik az utcán. A múltjáról megosztja: nyolc gyermeke volt, akik mind elhunytak, emellett pedig Romániában nem kapott nyugdíjat, a csekély szociális támogatásból nem tudott megélni, így költözésre adta a fejét. A férfi egyébként a pénzgyűjtő pohara mögött cigarettázva és mosolyogva felel minden kérdésünkre.

Ezután egy kevésbé készséges válaszadóval hoz össze bennünket az élet. Egy fiatalabb, testi fogyatékossággal élő fiúval kezdünk beszélgetni, akinek jobb kézfeje hiányzik. Ő az egyetlen megkérdezett, aki nemigen akar kérdéseinkre felelni: tőle csak azt tudjuk meg, hogy Nagyváradról érkezett és nagyon nem szeretne velünk szóba elegyedni.

A következő templom bejáratánál egy meglepően jó kedélyű, az előző megszólalóhoz hasonlóan fiatal hölggyel kezdünk ismerkedni. Az olaszul és románul egyaránt folyékonyan beszélő nő elárulja, férjével és kétéves gyermekével Déváról érkezett a városba néhány hónapja. Jelenleg egy albérletben laknak, ahol napközben a férje vigyáz gyerekükre.

A történethez hozzátartozik, hogy a hölgyet korábbi templomtúrák során számtalanszor láttuk ugyanezen falnak támaszkodva, emlékeztünk rá. Ennek oka, hogy a kisasszony látszólag sem egy „átlagos” koldus: tiszta ruhában ül, ápolt és kivétel nélkül mindig jól fésült. Mint most kiderült, nagyon kedves is: szívesen válaszol minden kérdésünkre, időnként vissza is kérdez.

A templomban való turistáskodás után egy rendkívül mosolygós, takaros idős asszonnyal elegyedünk szóba. Közös nyelvnek ez esetben is a románt választjuk, a műanyag ládikán üldögélő hölgy ugyanis – állítása szerint – Hargita megyéből érkezett. Mikor rákérdezünk, folytathatjuk-e a beszélgetést magyarul, szemérmesen bevallja, hogy egy szót sem tud nyelvünkön.

Ezen a ponton merül fel bennünk először a gyanú, hogy néhány pontatlanság, ferdítés, esetleges füllentés lehet a történet hátterében. Ha nem is vagyunk Erdély szakértői, azért hihetetlennek tűnt, hogy egy idős, Hargita megyéből érkező ember egy árva hangot se tudjon a megye többségi nemzetének nyelvén. Hargita megye lakosságának 84 százaléka magyar, mégis leélne valaki egy életet anélkül, hogy legalább azt el tudná mondani; „nem beszélek magyarul”?

Az elhangzottakkal kapcsolatos fenntartásainkat később az is erősíti, hogy ez az asszony is összes létező rokonának haláláról, valamint a romániai szociális háló teljes hiányáról számol be.

A történethez hozzátartozik, hogy a hölgy nem koldul: a pénzért cserébe ugyanis horgolt árukat kínál. További külsőségekből is jól látszik, hogy az átlagnál felkészültebb emberrel van dolgunk: az asszony egy kisszéken ül (néhány szent kép és rózsafüzér mellett), a háta mögött álló bokros növény takarásába pedig egy igen méretes kerekes bőröndöt suvasztott.

Ezt követően egy másik, jóval ápolatlanabb idős nővel kezdünk beszélgetni. A Craiovából érkező román asszony arcát nyolc ponton tetovált mű-anyajegyek díszítik.

A hölgy állítólag tíz éve él egy Róma melletti mezőn a nővérével.

Mindketten koldulásból élnek, maguk által barkácsolt kunyhóban laknak, ám ennek ellenére sem szeretnének hazamenni Romániába.

Az asszony után – utolsóként – egy kutyáival kéregető fiatal férfit ismerünk meg, útban a San Pietro in Vincoli felé. Azt, hogy ő lett az utolsó megszólalónk, egy fogadás eredménye. Eddig a pontig ugyanis hat embert szólaltattunk meg – köztük időseket és fiatalokat, férfiakat és nőket –, akik kivétel nélkül mind románok voltak. Fontos leszögezni, hogy tényleg nem torzítottunk a képen: ha koldust láttunk, megkérdeztük, így állt össze a minta. A fogadás tárgya tehát az volt, hogy ha a következő ember is román lesz, befejezzük a koldusok kérdezgetését és megpróbálunk mélyebben utána járni az ügynek.

Nem kell csalódnunk, ugyanis az úriember is román, elmondása szerint Iasiból érkezett egy hónappal ezelőtt. Eleinte állítólag munkát keresett a városban, majd amikor nem talált, kénytelen volt koldulásra adni a fejét. Napjait most két kutya társaságában tölti a belváros egyik legforgalmasabb utcájának járdáján, várva, hogy a jó szándékú járókelők pénzt dobjanak piklijébe. 

Harmincéves, ha lehet, dohányzik és átható hajléktalanszag lengi körül. Ő az első, aki elárulja, mennyit keres: állítólag négy nap leforgása alatt 100 eurót még a rosszabb időszakban is összegyűjt. (Csak a viszonyítás kedvéért: egy teljesen normális, jó állapotú római lakásban már havi 350 euróért lehet egyedül szobát bérelni.)

*

Az eddig leírt körút után szerettük volna a hivatalos szervek véleményét is meghallgatni, hogy többet (esetleg igazabbat) tudjunk meg a koldusok életéről. Először az olasz csendőrséggel, később a rendőrséggel egyeztetünk a témáról.

A csendőrségen egy segítőkész, kedves hölggyel akadunk össze, aki bár közölte, hogy engedély nélkül nem nyilatkozhat, azért név nélkül elmondja: nem rajonganak túlzottan az utcákat elárasztó koldusokért,

mégsem tehetnek ellenük semmit,

hiszen a kéregetés nem számít illegális tevékenységnek Olaszországban. Ugyanez a hölgy hozzáteszi: ma Rómában az él az utcán, aki ott szeretne, mert aki segítséget kér, az meg is kapja a várostól. Véleménye szerint ez a külföldiekre is igaz: aki nyomós okkal kényszerül az utcára, az a megfelelő szervekhez jelentkezve kaphat esélyt egy normális olaszországi életre.

A csendőrség képviselete után a Colosseum mellett posztoló rendőröket is megkérdezünk a jelenségről, egy negyven körüli hivatalbeli volt segítségünkre. Nyilatkozata szerint városukban rengeteg a külföldi kéregető, de az utcán koldulóknak csupán töredéke olasz. Dacára annak, hogy ezzel mindenki tisztában van, sem a város, sem a rendőrség nem tud mit kezdeni a helyzettel.

„Minket csak akkor hívnak, ha valaki gondot okoz, például másokat inzultál vagy törvényt sért” – osztja meg a rendőr. Mint megtudjuk, a koldulás csak akkor számít törvénysértő cselekvésnek, ha kiskorút vagy állatot is bevonnak a kéregetésbe. Ilyen esetekben a rendőrség eljárást indíthat, aminek következő lépésében általában a bevándorlási hivatalt is bevonják, hiszen az egyén jó eséllyel külföldi. Ilyenkor – hosszadalmas papírmunkát követően – kiutasítják az egyént Itáliából. A kérdésre, miszerint honnan érkeznek leggyakrabban kéregetők a rendőr elsőként a Romániát nevezte meg, mint a legbőkezűbb küldőországot.

A romániai koldusok legendája nem csupán egy mese.

Kőkemény valóság, hogy nők és férfiak, fiatalok és idősek, ápoltak és elhanyagoltak egyaránt tömegesen keresik kenyerüket azzal, hogy műanyagpoharak, kis dobozok mögött üldögélnek.

Mindarról, hogy mi lehet a dolog háttérben – akár az ide érkezők motivációját, céljait vizsgáljuk, akár a koldusmaffia esetleges munkálkodásával számolunk – szociológusokat, pszichológusokat és szociális munkásokat egyaránt megkérdeztünk. Kérdéseinkre legrészletesebben Cǎtǎlina Tesǎr román szociális antropológus felelt, aki az elmúlt években tudományos alapokon kutatta a romániai koldusok életét Olaszországban, különös tekintettel az északi részekre.

A kutató – bár az általánosításokat szerette volna elkerülni – elmondta: a koldusok legtöbb esetben szabályokat követnek, saját világukban, egymás között komolyan megszervezik az életet. Ez a hétköznapokban például úgy jelenik meg, hogy mindenkinek helye van az utcán; Cǎtǎlina elmondása szerint, ha nincs egy „belsős embere”, őt nem is engedik, hogy kéregetni kezdjen.

A szervezettségről tovább kérdezve a tudós leszögezi: véleménye szerint

maffiáról nem beszélhetünk, inkább valamilyen „családi vállalkozáshoz” lehetne hasonlítani

a szervezeti működést.

Tesǎr szerint Románia egyes területein egy-egy gazdag család lehetőségként kínálja fel a valóban nagyon rossz helyzetben lévő, szegény embereknek, hogy havi bérért cserébe Olaszországban koldulhatnak. Hozzáteszi: ezek a szegény emberek jellemzően inkább hálásak ezért, mintsem kényszerítve éreznék magukat. A kutató azonban végig hangsúlyozza; az elmondottak az ő személyes tapasztalatain és általa látott egyéni eseteken alapulnak. 

A beszélgetés során szóba jön Cǎtǎlina korábbi kutatása, amikor Észak-Olaszországban csatlakozott a román kéregetőkhöz, s maga is koldulni kezdett.

Erről az időszakról elmondja: mind mentálisan, mind fizikálisan kimerítő volt, jóval másabb, mint amilyennek az ember előre elképzeli. „Rettenetesen szégyelltem magam azért, hogy kéregetek, miközben megéltem azt is, hogy néhány óra után már alig éreztem a lábaimat” – meséli a kutató

Arra a felvetésünkre, hogy mi lesz a Nyugatra került román koldusok sorsa, az összes megkérdezett – legyen akár az út szélén ülő koldus, akár a felette strázsáló hivatalos szerv képviselője – ugyanazt tudta mondani: reméli, hamarosan megváltoznak a dolgok.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131244