Tommy Robinson szabadsága

2018. június 19. 09:37

Puzsér Róbert
Magyar Hang

Tommy Robinson a mi korunk Larry Flyntje. Lehet szeretni, és lehet gyűlölni, de az ő szabadsága ma mindannyiunk szabadságának a próbája.

„Angliában tizenhárom hónapnyi börtönre ítélték Tommy Robinsont, a hírhedt iszlámkritikus huligánt, videóbloggert és politikai aktivistát. Tommy Robinson élőben jelentkezett be a bíróság épülete elől egy olyan per tárgyalásáról tudósítva, ahol az elkövetők erőszaktevő muszlimok voltak. A bíró úgy értékelte, hogy ezzel sérült az eljárás tisztasága, és mert Tommy Robinson ugyanezt egy másik bíróság előtt egyszer már elkövette, folytatólagos jogsértésért börtönbe zárták – ami az iszlámnak az angliai börtönökben betöltött a politikai erejét és szervezettségét ismerve sokak szerint halálos ítélet

Kétféle ember háborodik fel a drákói döntés hallatán. Egyikük régivágású liberális, aki a végsőkig hisz abban, hogy a tájékoztatás és a tájékozódás joga nem korlátozható, pusztán mert annak tárgya nem illeszkedik a politikai korrektség követelményrendszerébe. Egy régivágású liberális úgy hiszi, hogy nem létezhet gondolatbűn, mert minden véleménynek joga van a létezéshez – úgy hiszi, hogy a szélsőséges nézetek elleni küzdelem kellő eszközei soha nem börtönök cellái, hanem mindig az érvek. Úgy hiszi, hogy sem politikai korrektség diktátuma, sem autoriter rezsimek önkénye nem félemlíthet meg újságírókat, nem zárhat be Facebook-oldalakat, nem törölhet el gondolatokat, véleményeket és tényeket. Magam is régivágású liberális vagyok, ezért én is kiállok Tommy Robinson szabadsága mellett, a rá kiszabott ítéletet ugyanis igazságtalannak és rémisztően fenyegetőnek érzem. Régivágású liberálisként ugyanúgy szolidárisnak kell lennem Tommy Robnsonnal, mint azokkal az újságírókkal, akiket Putyin terrorizál – ahogy ki kellett állnom Dopeman mellett, akit egy hungarocell Orbán-fej rugdosása miatt fogott perbe a magyar állam, és ahogy ki kell állnom Woody Allen mellett, akit kitartóan karaktermészárol a metoo-szekta, hiába mentette fel két ízben is a bíróság.

Nem csupán a liberális centrum, hanem a szélsőjobb is forrong a gyalázatos ítélet hallatán – híveit nem a szólásszabadság érdekli, hanem kifejezetten Tommy Robinson szólásának a szabadsága. Nem a jogbiztonság védelmében emelik fel a szavukat – mindössze a bajtársukat védelmezik. Büszkén kussoltak, amikor Putyin az orosz feminista punkzenekar, a Pussy Riot tagjait Szibériába deportálta, gúnyosan röhögtek, amikor a CEU-nak mutatott ajtót a magyar kormány, és semmi problémájuk nincs azzal, ha mondjuk Alföldi Róbertet nem engedi fellépni a művelődési házban ez vagy az az illetékes elvtárs. Helyeslően bólogatnak, amikor orosz rendőrök homoszexuálisokat ütlegelnek, de sírva vonítanak, ha erőszakos antifasiszták zavarják meg tüntetéseiket és előadásaikat. Számukra Tommy Robinson bebörtönzése csak egy jó alkalom, hogy a posztmodern térben eluralják a pillanatot: felöltsék az áldozati pózt, amely a mémek és lájkok közegében a közéleti-kulturális pakli legerősebb lapja.

A szabadelvű centrum hangja alig hallható. Kevesen vagyunk, mert öt régivágású liberálisból négy már belefáradt abba, hogy olyanok jogaiért küzdjön, akik ha tehetnék, eltaposnák. Végtelenül elkeserítő számomra, hogy a szólásszabadság ma a szélsőjobboldal ügye. A politikai centrum kiürült, nincs érdemleges diskurzus a társadalmi csoportok között, az atomizált fogyasztók véleménybuborékokban töltik komplett életüket – s ezt szolgálják ki a politika szereplői, amikor kompromisszumok helyett inkább a gyenge pontot keresik a másikon, hogy minél biztosabb kézzel mészárolják le egymást.

A baloldal és a gazdasági-politikai elit nem hajlandó tudomásul venni, hogy az európai társadalmak nem tudnak integrálni nagyobb muszlim tömegeket. Képtelenek tudomásul venni, hogy az iszlám nem oldódik a Coca-Colában. Képtelenek feladni a kulturális relativizmus dogmáját, mert rögeszméjük, hogy akkor visszatér a hitlerizmus. Nincs B tervük. Képtelenek belátni, hogy az emberkísérlet, amit folytatnak, nem működik, és minél jobban erőltetik, annál kevésbé – hiába hangzik olyan jól az olcsó munkaerő meg a biztos szavazók ígérete. Képtelenek megérteni akár a jó szándékú és józan kritikát, akár választóik tömeges dezertálásának üzenetét – inkább kirekesztenek, fasisztáznak, náciznak, elhallgattatnak, darabokra törik az egzisztenciádat.

Tommy Robinson erre a veszett radikalizmusra veszett radikalizmussal válaszolt: verekedett, masírozott, szélsőjobboldali pártot alapított – aztán amikor ezek egyike sem bizonyult elég jó eszköznek, újságírónak állt. Nem próbált árnyaltan fogalmazni, nem próbált kompromisszumot keresni, és nem próbált objektív módon tájékoztatni: ugyanolyan hisztérikus és ugyanolyan megszállottan küldetéstudatos volt, mint a Wilkommen-tábor kultúrmarxistái. Most mártírrá válhat, akinek a bebörtönzését politikai erőműveibe csatornázni és példásan megtorolni törekszik majd a jobboldali radikalizmus. Az alt-right már csatasorba állt: hívei folytatják Tommy Robinson munkáját, csak még hatékonyabban és várhatóan még sikeresebben – hisz újra kiderült, hogy ők az áldozatok.

Csakhogy a propagandára soha nem a propaganda a helyes válasz, hanem mindig az újságírás. A radikalizmusra soha nem a radikalizmus a helyes válasz, hanem mindig és csakis a mérték és az emberség. A szélsőséges véleménnyel szemben nem egy azzal ellentétes tartalmú szélsőséges vélemény a helyes válasz, hanem a mindig a kompromisszum, és mindig a centrum. Osztom Tommy Robinson félelmeit az iszlám európai szerepével kapcsolatban, de nem osztom Tommy Robinson válaszait – mégis kiállok Tommy Robinson szabadsága mellett, mert nem az a kérdés, hogy egyetértek-e vele, hanem hogy arányos és jogos-e két bírósági tudósításért tizenhárom hónapot kiszabni. Abban pedig biztos vagyok, hogy nem arányos és nem jogos.

Tommy Robinson a mi korunk Larry Flyntje. Lehet szeretni, és lehet gyűlölni, de az ő szabadsága ma mindannyiunk szabadságának a próbája. Tommy Robinson a szabadság határvidékén jár – ezért amikor Tommy Robinson szabadsága sérül, mindannyiunk szabadsága sérül. Nem először és nem utoljára. Talán érdemes volna szekták helyett szabad, polgári társadalmat építeni – nemcsak Magyarországon, hanem Nagy-Britanniában is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131261