A Megváltás még nem érkezett el – Izrael 70 éve

2018. június 19. 09:43

Novák Attila
Szombat

Beteljesítette-e Izrael az ígéreteit? Igen is és nem is.

Tel-Avivban ismét divatba jött Theodor Herzl. Nem arról van szó, hogy a reprezentatív és rituális izraeli Herzl-emlékezéskultúra fedezte fel volna ismét, vagy olvasnák őt újra (Shlomo Avinerin kívül), hanem Tel Aviv hipszterei kezdték el hordani formabontó szakállát, utánozzák európaias, egyben zsidós külsejét, melyet nem a hagyományos ortodoxia formált meg, hanem saját zsidó öntudata és a 19. század végi arcápolási trend.

A Herzl-i cionizmus – mely egyszerre volt vakmerő  és naív –  nem számolt azzal, hogy a zsidó állam alapvető világpolitikai tényező lesz, a nagyhatalmi szembenállás és a regionális vetélkedések egyik gócpontja. Ugyanakkor a charter (jogi biztosíték/ígérvény) – amúgy logikus –  követelésével Herzl maga helyezte világpolitikai szintérre a zsidó állam kérdését, keresett (meg) ilyen vagy olyan korabeli hatalmasságokat, akiktől vagy akik által remélte, hogy megszerezheti vagy kivívhatja az államot.

Ez a szerkezet továbböröklődött a mába is; Izrael  folyamatosan nagyhatalmi patrónust keres és talál (most az Egyesült Államok van ebben a szerepben) magának. A régió persze ellenséges és nem befogadó, a katonai-technológiai fölény biztosítja a felülkerekedést (mely a megmaradás egyik záloga a zsidó állam számára) és erős nemzetközi lobbitevékenység is kell ahhoz, hogy egyensúlyozni lehessen az Izrael-ellenes tábor világpolitikai befolyását. Ugyanakkor Izrael a Közel-Kelet része, jó értelemben véve integrálódni kellene a térség életvilágába, nem csak fölé emelkedni, mint ahogyan sokan az izraeli jobboldalon vagy a diaszpórában gondolják. A véres szíriai polgárháború, a gázai katlan vagy az egyiptomi állapotok nyomorúsága nem érintik meg Tel Aviv party-arcait, ám ez a helyzet szerencsés és isteni anomália, kivétel a közegből. Hálát kell adni érte.

Beteljesítette-e Izrael az ígéreteit? Igen is és nem is. Egyrészt maga az állam megszületése óriási siker, ám ma már nem csak ennek örülhetünk. A holokausztot túlélt zsidóság óriási revelációja magához az állam megszületéséhez, a legnagyobb zsidó katasztrófa utáni grandiózus zsidó nemzeti újjászületés megvalósulásához kötődik, ám a mostani generációk már a fennmaradásához és a működéséhez kötődnek. Egészen megszoktuk, hogy van. Ma Izrael a világ egyik nagyon sikeres kis állama, a gazdag Nyugat része: vonzó (egyben protekcionista) nemzetgazdasággal, kiváló egyetemekkel és rengeteg kreatív vállalkozással, feltörekvő borászatokkal és gasztronómiai kultúrával, nagy amerikai high-tech cégek filiáival.

Izrael ma katonai középhatalom, ha Benjamin Netanjahu miniszterelnök direkt vagy indirekt fenyegetést fogalmaz meg külpolitikailag, komolyan veszik azok, akiknek szánta. Tel Aviv nyitott és befogadó mediterrán metropolisz, nem csak a régiónak, hanem a világnak is az egyik gyöngyszeme. Vallási vagy eszkatologikus szempontból azonban a zsidó állam a Megváltásra vonatkozó elvárásokat nem tudta beteljesíteni, létével nem szüntette meg az antiszemitizmust, nem is vándorolt oda a világ minden zsidója, ráadásul a vallásos messianizmus is elakadt valahol a hebroni sikátorokban. A Valóságban. A Megváltás kezdete (athalta di-Geula) megmaradt annak, ami eredetileg is volt: Kezdetnek. Az állam – és ez óriási szó a zsidóság történelmét nézve – ma is asylumként, menedékhelyként funkcionál a világ zsidósága számára, ugyanakkor Überzsidóként a puszta létezésével irritálja és aktivizálja a világ zsidógyűlölőit – amellett, hogy ma már nem a zsidókat üldözik a világon, így nincsenek zsidó menekültek sem. Nem zsidó menekültek célországa lett a zsidó állam, ma éppen annak a morális feldolgozása tart Izraelben, hogy nem fogadhat be mindenkit – morális alapon.

A kezdetben célként tételezett társadalmi egyenlőség, illetve a teljes zsidó foglalkoztatási struktúra borulóban van, az „avoda ivrit”, a „zsidó munka” (Sayed Kashua Amerikába költözött izraeli arab szerző egyik televízióra íródott szatirikus sorozata, az „Avoda aravit”, az „arab munka” ezt fordítja meg és egyben parodizálja ki) elsőbbsége megszűnt és ma Izraelben bizonyos munkákat nem izraeliek végeznek – nagy tömegében. A mezőgazdaság ma elképzelhetetlen az olcsó munkaerőként alkalmazott arab és külföldi munkások nélkül, nem beszélve az idősgondozásról. A zsidó bevándorlók sem akarnak minden munkát elvégezni, gazdagabbja jó helyeken vesz drága lakásokat, felhajtva ezáltal az amúgy is túlértékelt kicsiny ingatlanpiac árait. Mindenki jól akar élni és jól akar járni: ebben is különböznek a kataklizmák után (vagy éppen annak előtt) érkezett menekült elődeiktől. Ugyanakkor ez természetes folyamat, hiszen a világ megváltozott és Izrael a fejlett nyugati világ része lett, a klasszikus cionista ideálok fenntartása ma már nem lehetséges, így is megköti a gazdaságot a munkásosztály privilegizált helyzetének fenntartása, melyet a Hisztadrut, az izraeli szakszervezet hatalma is jelképez.

Izrael ma a világ egyetlen zsidó társadalma, „a” zsidó társadalom, ahol a zsidóság teljes politikai/ideológia/érzelmi terjedelmében meg tudja magát élni anélkül, hogy látszatok vagy álarcok mögé kelljen rejtőznie mint bárhol máshol a diaszpórában. Jacob Klatzkin, a 20. század első felében alkotó cionista zsidó filozófus ezt annak idején úgy fogalmazta meg, hogy a zsidó szellem helyett az elsődleges és formális nemzeti kritériumok, az Ország és a Nyelv kell, hogy meghatározza az új zsidóságot. A kritériumok megvalósultak, a Klatzkin által bírált univerzalista zsidó „szellem” is visszabújt a palackjába vagy elpárolgott. Ma ez a világ egyetlen országa, ahol „jóízűen” lehet kommunista vagy szélsőjobboldali egy zsidó. Nem azért, mert ezek az ideológiák és attitűdök általános emberi szempontból helyeselhetőek lennének (amúgy nyíltan fajgyűlölő pártja nem is lehet a Kneszetnek), hanem azért, mert a demokratikus zsidó társadalomban nyilvánul meg és alanyai zsidók. Itt nem az autonóm ideológiai tartalomtól eltérő zsidó önvédelmet jelent az antifasizmus és nincs zsidó írtózás sem a (sokszor antiszemita előtörténetű) jobboldaltól sem, mint Európában.

Itt minden saját formára szabott és kiteljesedett: az ország zsidó többsége ideológiai és politikai palettájának a része a szélsőbal-és a szélsőjobb is, mely egyben annak is a bizonyítéka, hogy a zsidók ugyanolyan emberek mint a többiek és a Népnek is vannak más népekéhez hasonló vonásai. Nem élcsapat és nem intellektuális kiválasztottak gyülekezete. Az érzés, hogy teljes jogú zsidóként zsidó sajátosságokat is tudatosan vállaló zsidó államban él az ember, el is tünteti a diaszpora sajátos zsidó érzését és minőségeit is, amely alapvetően az alávetettséggel és a kisebbrendűségi érzéssel, meg olykor az ezzel szorosan összefüggő irónikus fölényérzettel és a folyamatos intellektuáliskodó önigazolásokkal van összegubancolódva. Az izraeli ember általános emberi pozícióra tett szert és zsidósága desztillálódott a modern zsidó nemzetállami létben, amely persze praktikusan azt is jelenti, hogy a zsidóságukat vallásosként megélőknek Izraelben még inkább ki kell tünniük abban, ami a formai és nemzeti kritériumok megléte mellett (és az állami lét nélkül) is zsidó: ez pedig éppen a szigorú konzervativizmus irányába „tolja” Izrael  judaizmusát.

Ugyanakkor a maradék Izraelen kívüli zsidóság – melynek jórésze asszimilálódott – zsidó identitása részévé vált egyfajta izraeliség, sőt hajlamos arra, hogy Izrael létét isteni attribútumokkal ruházza fel. Ez egyrészt pozitív folyamat, hiszen a maradék zsidó népet történelmi hazájához kapcsolja az egész világon, másrészről azonban van negatív hatása is. A zsidó hagyományőrzés csökkenésével, az asszimiláció előrehaladtával és a fizikai Izrael távolságával a diaszpórában Izrael elvesztette konkrét mivoltát: az egyik fontos zsidó identitáselemmé vált. A diaszpóra zsidóságának tekintélyes része – messze az egészséges mértéket meghaladva – foglalkozik „hivatásszerűen” Izrael napi ügyeivel és aktuális kormánya aktuális politikai hibáinak bárminemű bírálatában is azonnal „antiszemitizmust” vél felfedezni, teszik ezzel bírálhatatlanná azt a zsidó államot, melynek éppen az emberi történelembe való integrációja, ha úgy tetszik, normalizációja hiúsul meg ezáltal is. Ez a feszültség is csak azt jelzi, hogy a Megváltás még nem érkezett el, ugyanakkor a világban a demográfiailag egyre csökkenő létszámú zsidóság miatt Izrael biztosítja a zsidó nép fizikai fennmaradását, hogy egyáltalán elkezdődhessen a jövőben a Folyamat.

Persze egy asdodi taxisofőrt vagy egy Tel Aviv-i baristát kevéssé érdeklik a zsidóság világtörténelmi és vallási problémái. Mindenféle lelki agyon(ön)kurkászás nélkül élik a maguk életét egy jó helyen, a Közel-Kelet egyik virágzó kis szigetén, a Földközi-tenger délkeleti partvidékén, ahol ráadásul földgázmezőket is találtak.

Mi marad akkor a mi számunkra? Mármint az alija mellett. Az hogy odautazunk és megmártózunk ebben a – mindenek ellenére – tenyésző életörömben. Az ember megáll egy pillanatra a Tel Aviv régi központi részén lévő Trumpeldor utcai temetőben és az enyészeten való merengés helyett a város alapító atyái, valamint Efrajim Kishon és Arik Einstein sírjai mellől nézi a pálmafákat és élvezi a Nap szakadatlanul ömlő sugarainak melegét. Emberünk jól érzi magát. Érzi a bőrén a meleget. Megnyugodott. Hazaérkezett.

*


(Megjelent a Szombat 2018. májusi számában.)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131263