A tét a magyar lét Kárpátalján

2018. június 14. 14:44

Demkó Attila
Mandiner

A kárpátaljai magyar megmaradás a tétje a nyugat-ukrán nacionalizmus és a nemzetiségek konfliktusának, amiben még egy focitorna megnyerése is diverzáns szeparatista akció. Az orosz provokációk vagy az ukrán nemzetpolitika keseríti meg legnehezebb helyzetű külhoni közösségünk mindennapjait?

Demkó Attila, a Máglyatűz szerzőjének írása

 

Tűz, robbantás, felvonulások, magyarellenes sajtókampány. A 2014 óta eltelt négy év se a kárpátaljai magyarok, se a magyar-ukrán kapcsolatok számára nem sok jót hozott. A romló helyzetnek csak újabb jele a két minapi hír arról, hogy ukrán célkeresztbe került egy, a magyar megmaradást elősegítő alapítvány vagy éppen Kárpátalja fociválogatotja.

Mi áll a háttérben? Orosz provokációk? Az egyre erősebb ukrán nacionalizmus? Esetleg a magyar politika hibái?

Orosz-, lengyel- és magyarellenes hagyományok

Nos, még Magyarországon is sokan próbálják mentegetni a mai ukrán hatalmat, de egyértelmű: az alapproblémát a mind keményebb és a kijevi kormányzatban egyre inkább teret nyerő ukrán nacionalizmus jelenti. Ezt persze örömmel nézi Moszkva, mert konfliktushoz vezet. De nem Oroszország teremti meg a jelenséget, csak opportunista módon kihasznál valamit, ami létezik. A nyugat-ukrán nacionalizmus ugyan főleg orosz- és lengyelellenes, de van erős magyarellenes hagyománya is. Már jóval 2014, a Majdan eseményei előtt elindult egy magyarellenes kampány, nem egyszerűen a nyilatkozatok szintjén, hanem bőségesen mért atrocitásokban is.

Ha a történelmi alapokat nézzük, természetesen a magyar politikának is van szerepe, vannak elemek, melyekre a magyarellenesség építhető. A Magyar Királyság időszakáról mint „1100 évnyi vallási, társadalmi és nemzeti rabságban eltöltött időről” az ukránok is beszélnek, akárcsak a szlovákok, szerbek vagy a románok. De a 20. századig konkrétumok nem nagyon vannak, még konfliktust sem lehet találni. Az 1848/49-es román-magyar, szerb-magyar háborúhoz nincs hasonló, nincs „csernovai vérengzés” vagy Memorandum-per.

A magyarországi „ukránok” békében éltek a magyarokkal,

bár tény, az 1867 után a magyar nemzeti építkezés nem támogatta a ruszin/ukrán nemzeti építkezést. (Megjegyzés: a ruszin nemzet természetesen létezik, de Kárpátalján a ruszin tudat felszámolása jórészt megtörtént, ezért használom az „ukrán” kifejezést is.)

A bevonulás Kárpátaljára, mint eredendő magyar bűn

1938-39-ig tehát kevés olyan pont van, amit a magyarok vagy Magyarország szemére lehetne vetni. A túlnyomórészt magyarlakta területek 1938-as visszatérése, majd Kárpátalja többi, ukrán/ruszin többségű részének 1939-es katonai erővel történő visszavétele azonban erősen vitatott kérdés. És itt vannak jogos sérelmek. Ha a valóságot nézzük, akkor látni kell, szó sincs arról, hogy az 1939 márciusi magyar bevonulás olyan könnyes, ünneplő tömegek által lett volna körített, mint a felvidéki vagy nagyobbrészt az erdélyi és a délvidéki is. Az 1939. márciusi állapot szerint ugyanis az Ungváron és Munkácson túli Kárpátalja volt az egyetlen olyan visszavett terület, ahol egyértelműen abszolút többségben volt a kisebbségi népesség.

Itt ráadásul létrejött egy ukrán államkezdemény, amit Magyarország semmisített meg. Sőt, a magyar bevonulással szemben valódi ellenállás bontakozott ki, és bár azt lehet vitatni, hogy az mennyiben volt helyi gyökerű és mennyiben alapult a Galíciából jött önkéntes gárdistákra, a térségért valódi harcok folytak. Ezek fő központja az akkori kárpát-ukrán főváros, Huszt és környéke volt, ahol több száz ukrán Szics-gárdista és több tucat magyar honvéd esett el.

Verecke híres útja az ukránoknak véres

A másik fókuszpont pedig sajnos éppen a Vereckei-hágó, ahol az ukránok szerint hatszáz, a harcok során elfogott, galíciai illetőségű gárdistát a magyar honvédek átadtak a lengyeleknek. Vagy nem, mert egyes ukrán források szerint még a magyar oldalon kivégezték őket. Ha meg nem a magyar oldalon, akkor a lengyel oldalon haltak meg, de ukrán értelmezésben a magyar hatóságok akkor is felelősek. A vereckei honfoglalási emlékmű tehát ukrán nacionalista értelmezés szerint „Kárpát-Ukrajna védőinek csontjaira épült”.

A Vereckei-hágó – a magyar történelem része. De akármi is történt 1939-ben, tudatilag immár az ukrán történelem része is, méghozzá Magyarországgal kapcsolatban egy kifejezetten negatív értelmezésben.

Ami nekünk emlékezés történelmünk egyik kulcspillanatára, az az ukrán nacionalistáknak „birodalmi jelkép”, 

ami Ukrajna területének „gyarmati státuszára emlékeztet és az elnyomók dicsőségét örökítik meg”.

2014 óta csak megtűrik a magyarokat és ez nem orosz propaganda

A probléma tehát nem gyökerek nélküli. De ami most van, az nem mentegethető vélt vagy valós történelmi sérelmekkel. Korábban az atrocitásokat az ukrán hatóságok nem támogatták, és a magyar közösség számos olyan szimbolikus gesztust kapott, ami mondjuk Erdélyben elképzelhetetlen. Volt gyűlöletkeltés, verés, rongálás, de jobbára az ukrán állam szándékai ellenében.

A 2014 óta már fővonalbeli, kormányon lévő ukrán nacionalizmus hozzáállása viszont az állami szintű elnyomás. Kijev új üzenete a kárpátaljai magyaroknak az, hogy ha csendben meghúzzák magukat, elnézik, hogy az oktatásukat jórészt felszámolják és lojális ukrán polgárként elmennek harcolni az oroszok ellen, akkor megtűrik őket Kárpátalján. Magyarországnak pedig az, hogy álljon be az Ukrajnát feltétel nélkül támogatók sorába, különben – a magyar kisebbségen túl – gazdasági érdekei szenvedik meg a konfliktust. Ebbe némi egyértelműen Magyarországnak szóló katonai fenyegetést is kevernek.

Hol vannak ebben a képben az oroszok? Az biztos, hogy a fentebb vázolt agresszív ukrán hozzáálláshoz aligha van köze Oroszországnak.

Ukrajna szuverén választása a durva ukránosítás, nem Moszkváé.

Az az ukrán állítás bizonyosan nem igaz, hogy az oroszok állnak gyakorlatilag minden mögött. Más kérdés, hogy az ukrán-magyar konfliktust Moszkvában örömmel nézik. Sőt, igen valószínű, hogy tesznek is érte: a helyzet inkább romoljon, mint javuljon! Ennek egy része az ukrán érzékenységek netes provokálása olyan ruszin aktivisták támogatásával, mint Petro Hecko. A ruszin közösséget igyekeznek potensnek, erősnek és magyarbarátnak beállítani. A magyar szeparatizmus veszélyének emlegetése szintén a repertoár része. De nem kizárt, hogy „aktívabb” intézkedések is történtek, például Ungváron, de nem csak ott.

Ukrán felelősség, magyar szembenézés

Összefoglalva elmondható, hogy van konfliktuspotenciál Kárpátalján, de nem Magyarország vagy a magyar kisebbség miatt, már ha a megmaradni akarás vágyát legitimnek fogadjuk el. A fő felelős az, aki birtokon belül van: Ukrajna. Kissé kibontva: a nyugat-ukrán nacionalizmus, amely rátelepedett az egész, sokszínű, soknemzetiségű országra. Az majd kiderül, hogy hosszabb távon a gazdaságilag tönkrement, területeket vesztett, ukrán szemszögből egy kis Trianont átélt országban ezek a nacionalista erők milyen erősek lesznek. De az a sokáig meglévő budapesti illúzió, hogy az ukrán-magyar viszony különlegesen jó és példaértékű lehet a jelentős magyar közösséggel rendelkező négy szomszéd közül, elveszett.

Ettől függetlenül persze el kell számolni a történelem folyamán elkövetett magyar hibákkal. Például azzal, hogy az 1939-es, geopolitikai szempontból (magyar-lengyel határ létrehozása) érthető beavatkozás után nem jött létre a Teleki Pál által megígért és őszintén támogatott kárpátaljai ruszin/ukrán autonómia, a Kárpátaljai Vajdaság, sőt visszaszorultak a ruszin/ukrán nyelvi és oktatási jogok.

Nem tűnik azonban úgy, hogy a jelenleginél aktívabb, őszinte elszámolás a magyar történelmi tehertételekkel komolyabb eredményeket érhetne el. Ettől függetlenül keményebben kellene dolgozni rajta, elsősorban magunkért. 

Még egy a mai „oligarcha-nacionalista” konglomerátum helyett „nyugatos-demokratikus” erők által dominált Ukrajna sem ajánlaná a magyarságnak azt, amit a két világ között lebegő, az orosz és más nyelvű lakosság érzékenységére tekintettel lévő vagy legalábbis a nemzeti kérdés iránt viszonylag kevéssé érdeklődő 2014 előtti Ukrajna adott. A kilencvenes évek elején

olyan szépen indult ukrán-magyar viszony tehát valószínűleg javíthatatlanul megromlott,

ami nagyon sötét jövőt jósol a drámaian lecsökkent lélekszámú – helyi forrásaim szerint bőven százezer fő alatti – kárpátaljai magyar közösség számára. Ahogy egy beregszászi barátom mondta, ha Magyarország enged az ukrán nacionalista törekvéseknek, azért van végük, ha nem enged, azért.

Legalább a NATO-nemzetiségeket ne

Két kitörési pont látszik ebből a csapdából. Megoldást hozhat egy esetleges komoly nyugati nyomás Ukrajnára, hogy az erőszakos ukránosítást legalább a NATO-tagországok kisebbségeivel szemben csökkentse. Legyen valamilyen kompromisszum, ami mind a két fél számára elfogadható. Folynak is tárgyalások, de a dolog kétesélyes.

Ha ez nem történik meg, Magyarországon sokan úgy fogják értelmezni, hogy a Nyugat, miután odaadta a magyarság egyharmadát a szomszédos nemzeteknek, száz évvel később cinikus csendben nézi végig az egyik általa kisebbségi létre ítélt nagy magyar közösség végleges felszámolását.

Ez persze nem igaz. Tényleg nem értik a nyugati fővárosokban, mi folyik Ukrajnában, és hogy az oktatási törvény valójában mekkora csapás a kárpátaljai magyarságnak. Az más kérdés, hogy a kárpátaljai magyar lét vagy nemlét sem okoz túl sok álmatlan éjszakát a NATO-ban és az EU-ban.

A másik lehetőség az ukrán állam olyan mértékű meggyengülése, hogy az ukránosító programot ne tudja végrehajtani. Ez a forgatókönyv nem kizárható, és valószínűsége nem csökken, hanem inkább növekszik.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131054