Miért rágódunk még mindig Trianonon?

2018. június 12. 11:00

Sáfár-Williams Zsófia
Dívány

Ha valaki elkezd beszélni arról, hogy Trianonnal kapcsolatban milyen felelőssége volt a magyar elitnek, akkor pillanatok alatt érkeznek az agresszív hangok, hogy ez mekkora arcon köpése a szenvedéseinknek.

„A vezetők nyilvános beszédei és a kommunikáció különféle csatornái is megerősítik a kollektív áldozati szerep érzését, és persze a politikusok is gyakran használják azt a hatalom forrásaként; a múlt és a jelen áldozati szerep emlékeztetői hatékony eszközei a toborzásnak és mozgósításnak. Kovács Mónika Kollektív emlékezet és holokausztmúlt című könyvében nagyszerűen szemlélteti, hogy hazánkban mely kormányoknak volt érdeke, hogy lazítson a kollektív áldozati élményen és az ellenségeskedésen, és melyeknek az, hogy konzerválja vagy akár megerősítse azt. Formális társadalmi és kulturális szinten az emléknapok, vallásos és nemzeti ünnepek, és az ezeket kísérő ünnepségek is arra szolgálnak, hogy emlékeztessük a társadalom tagjait az áldozattá válásra, de a különféle kulturális termékek, könyvek, filmek, színházi előadások és művészeti kiállítások is közvetíthetik az áldozati szerep érzését.

Van kiút?

Elméletben van, de a gyakorlatban nem biztos, hogy jól működne. A szakember szerint ez azért is nehéz kérdés, mert nem a legjobb ötlet belenyúlni abba a nemzettudatba, amiben évszázadok óta evickélünk.

Ha például valaki elkezd nyíltan beszélni arról, hogy Trianonnal kapcsolatban milyen felelőssége volt a magyar elitnek, akkor pillanatok alatt érkeznek az indulatos, agresszív hangok, hogy ez mekkora arcon köpése a szenvedéseinknek. Amint elkezdek azon dolgozni, hogy elfogadóbb legyek más csoportokkal szemben, elveszítem azt a koherenciát, amit a jelenleg fennálló ostromállapot okoz, ez pedig jelenleg nem érdeke a hatalomnak.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130934