Zsidóság és magyarság

Végre egyszer járjon jól Magyarország! – Kőbányai János a Mandinernek

2018. június 5. 17:42

Veszprémy László Bernát
Mandiner

„Magyarországnak úgy kell lavíroznia a kialakulóban lévő új világrendben, hogy végre egyszer, Trianon és a 2. világháborús katasztrófa után jól járjon” – mondja Kőbányai János a Mandinernek. A Múlt és Jövő zsidó folyóirat szerkesztőjével a magyar-zsidó kapcsolatok alakulásáról, a zsidóságon belüli vitákról és Soros György szerepéről is beszélgettünk.

Veszprémy László Bernát interjúja

 

Kőbányai János a Múlt és Jövő zsidó folyóirat szerkesztője, közel két évtizedet élt Jeruzsálemben és tudósított az Öböl-háborúról is. Ma Magyarországon egyaránt zavarja a liberális fősodor és a Soros-kampány is. Erről és új könyvéről is beszél lapunknak. Szerinte végzetes volt, hogy „a rendszerváltás elejétől a so called hivatalos zsidóság csak a szocialistákkal állt szóba”. 

***

2001-ben könyvet jelentetett meg „A halott arcán növekvő szakáll” címmel, melyben arra utalt, hogy a magyar zsidó kultúra egy halott közösség kultúrája. Nincs ma zsidó kultúra Magyarországon?

Ahhoz, hogy zsidó kultúra legyen, zsidók is kellenének. A zsidók magyarországi története sokkolóan rövid – szerintem nem több, mint egy évszázad –, viszont amit itt elértek, az példa nélküli, mind a kétezer éves diaszpóra, s mind a magyar történelemben. Állíthatom: a világ történelmében is páratlan a virágzás, ami e két nép egymást megtermékenyítéséből keletkezett. Szűkebb területem, az irodalom terén amit 1890-től, Kiss József fellépésétől 1945-ig véghez vittek, szintén példa nélküli gazdagságot teremtett. Ma egyetlen zsidó költő él és alkot Magyarországon ebben a pillanatban e korszakra emlékeztető nívón: a 80 éves Gergely Ágnes, adjon az Isten neki hosszú életet. Ugyanis a holokauszt olyan rettenetes pusztítást végzett Magyarországon, hogy nem lehet ezt a nagyívű zsidó létezést újraéleszteni. Ezt nekem a legkeserűbb tudomásul venni, aki az életét a rendszerváltást megelőző néhány évben erre az újjáépítésre tette fel, amit annak idején reneszánsznak neveztek – mint kiderült: hamisan.

Milyen volt a magyar zsidóság hőskora, amire gondol?

Régen akadémikusok és nagytőkések, parlamenti képviselők dolgoztak a hitközségben, s ezek versengtek a vezetésért. Ahogy apám szokta volt mondani: egy hitközségi elnök vagy legyen nagyon gazdag, vagy nagyon okos. 1945 után ilyen vezetőkkel nem találkozhattunk. Az azóta regnáló vezetőket kár is lenne hibáztatni – sok túlélő tehetséges zsidó maradt és alkotott a holokauszt után is az országban, de a zsidóság mint vallás, a hitközséghez tartozás nem ambicionálta őket. Ugyanis a magyar zsidó öltönyt egy egymilliós és rendkívűl nívós zsidóságra szabták, és ezért

nem is tudja kitölteni azt a pár ezer túlélő tanítók, vezetők és kultúra nélkül maradt gyülekezete

– amely különösen nem találta a helyét a rendszerváltás után. Más kérdés: hogy az említett páratlan gazdagság egyik kulcsa a már a 20. század elejétől megindul eltávolodás a zsidóságtól. 

A magam feladatát abban látom, hogy a zsidóság roppant kincseit összegyűjtsem, leporoljam, s megpróbáljam beemelni a magyar Pantheonba, s ezen túl is az egyetemes kultúrába. Pap Károly Azarel című regényével például elértem, hogy nyolc világnyelven megjelenjen. Pap Károlynál maradva: az összkiadásáról, talán egy sor sem jelent meg a magyar „kulturális erőterekben”. Szomory Dezső Tudósok című, részint kéziratból felfedezett nagy, balzaci regénye alatt nem dőlt össze az asztal, egyetlen Heti Válasz-cikk regisztrálta, hogy létezik. Ezt nem csak a helyzet jellemzése okán mondom: ez a regény ábrázolja először – amikor a zsidók még nem képezték az értelmiség hangadó részét – a magyar szellemi életben végbement törést, s a végzetes hozzáállást a modernizmushoz. Amikor Petőfi öröksége nem Vajda János, Reviczky Gyula, Kemény Zsigmond, Tolnai Lajos vonalán haladt tovább, hanem a Petőfi-epigonokén – egész az Ady-forradalomig, aminek a megvívásában a zsidók már hangsúlyosan részt vettek. Ez meghatározta azt a nemzeti karaktert, amit akár a mostani választásokat is alapvetően befolyásolta.

Új könyvében (Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson. Egy új korszak delelőjén [Múlt és Jövő, 2018]) szitokszóként használja a „liberális megmondóember” és a „hivatalos zsidó” szavakat. Ők marginalizálják önt? És azonos egyáltalán a két fogalom?

Nos,

a liberális megmondók java része bizonyos történelmi okok folytán az úgynevezett „nem zsidó zsidók”.

Ágoston Péter nevezte így először ezt a szignifikáns csoportot. Ők a leginkább felelősek azért, hogy a zsidó fogalom nem lehet attraktív. Nincsenek Aczél György pozíciójában, hogy betiltsák – de jobban szeretnék megtartani a klezmer, a sólet és a holokauszt szintjén. A hivatalos zsidók sajnos, mint említettem, nem tehetnek arról, hogy olyan céget kell, hogy képviseljenek, amit a közvélemény nívótlanná fokozott le, s ezzel maguk is asszimilálódtak ehhez a kirekesztő előítélethez. Most tapasztalni közöttük némi összefonódást – ha valami, ez a legvisszataszítóbb mozzanata az utóbbi évek fejleményeinek. Itt nem mondanék neveket, de a könyvem körüljár két esetet, a megnevezett szereplőkkel.

Könyve a választási kampányra és a Soros-ellenes plakátokra megannyi helyen utal. Egyrészt emberellenesnek minősíti a kampányt, másrészt pedig Sorosra a mesüge, hücpe, azaz buta, szemtelen szavakat használja. Máshol pedig „mesterséges messiási tudatról” ír Soros esetében. Nincs itt ellentmondás?

A „mesüge” és „hücpe” szavakat akkor írom, amikor Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szemeivel próbálom látni Sorost. Hogy milyen ostobaság volt hazai megmondóinktól és „furcsa párként” a hitközség elnökétől duóban, hogy számon kérte tőle, hogy nem foglalkozik a Soros plakátokkal. Az „önjelölt messiás” – már az én megállapításom. Soros valóban megtestesít egy bizonyos magyar-zsidó mentalitást, aki arra gondolt, hogy a modernitás előnyeinek a fölvillantása és támogatása megválthatja a társadalmat. Régen is voltak Weiss Manfrédek, Chorin Ferencek, akik kórházakat adtak Magyarországnak, támogattak folyóiratokat, színházakat. Szegények nem tudták felfogni, hogy a magyar társadalom milyenségének befolyásolását nem fogadják el zsidótól. A garantáltan zsidó Jehosua ben Joszéf tanainak elfogadásához is évszázadok kellettek – addig csak kis zsidó közösségek azonosultak vele, ahogy az Apostolok cselekedeiből is olvassuk.

De ezek a mecénások annyiban mások, hogy a palesztinokat azért nem támogatták!

Soros elődei nem, hogy nem támogatták, de kifejezetten ellenezték a cionizmust, amely létrehozta Izraelt, a mai palesztinok ellenfeleit.

Ezek a tőkések nagy magyarok akartak lenni és ezért elítélték a cionizmust,

helyette például a Nyugatot támogatták. És nem a Patai József féle Múlt és Jövőt, ahogy a mostaniak az én Múlt és Jövőmtől is óvnak késői utódaik.

Tehát pozitívan látja Sorost?

Soros magyarországi tevékenységét igen, az itteni helytartóit nem feltétlenül. Soros György támogatásai a rendszerváltás előkészületében nagy szerepet játszottak abban, hogy a magyar kultúra valahogy át tudta menteni magát az új, kezdetben kaotikus helyzetbe. A könyvtárak a villanyszámlát sem tudták állni, hát még az állományt gyarapítani. Egyetlen folyóirat sem tudott volna létezni egyszerre Soros és az állam támogatása nélkül. Az első könyvünk Scheiber Sándor beszédgyűjteménye volt. A karizmatikus, még a holokauszt előtti eszményeket és nívót képviselő és átmentő rabbié. Föl se merült bennem, hogy ezt vissza lehetne utasítani. És mégis. Az akkori kuratórium egyik – nem zsidó zsidó – tagja, akit az ellenzéki házibulikról jól ismertem, jellemző módon egy klezmer-koncerten a pofámba vágta, amikor kérdőre vontam: „Vedd tudomásul, hogy nem kell zsidó könyv!” El is küldtem melegebb égtájakra, azóta sem fogadom a köszönését, persze ezzel a mai napig magamat és ügyemet szamizdat létre ítéltem. Én? A rossz modorom? Nem, hanem a helyzeté. Az utolsó Soros-elnökre – egy jogászra – jellemző (nem humoreszknek szánta), hogy támogatta a magyar zsidóság nemzetiséggé válását (olvasatomban: degradálását) – lásd a Magyar Narancs 2006. február 2-i számát! –, dacára, hogy ezt két ember kívánta csupán, s azok is üzleti megfontolásokból.

A kampányt viszont ezek szerint antiszemitának látta.

Nem az a gond a Soros-plakátokkal, hogy ő maga zsidó, lehetne sváb is. Akkor is antiszemita lenne a kampány egy más dimenzióban, mert egy emberről azt állítani, hogy minden baj okozója, ez maga a totális embertelenség. És ha valamit ez lefokoz, akkor az éppen a magyar nemzeti önértékelést, mert

mi az, hogy egyetlen ember lehet minden gondunk okozója?

Ezt abban a beágyazottságban kell látni, hogy nem is olyan régen egyetlen népcsoport volt e tájon minden baj okozója, s ennek a következményét ismerjük. S ennek a traumáját nem dolgoztuk fel – és ez a feldolgozatlanság diktálja az olvasatok automatizmusát.

Könyvében egyértelműen beszél arról, hogy itt rendszer épül, melyet ráadásul a magyar nép választásokon támogat. Viszont az is következik ebből, hogy a rendszer legitim.

Hülyeség, hogy Orbánnak lejt a választási pálya! So what? Ez csak elleplezné, hogy nem akadt igazi kihívója. A politikai hasonló a rockzenéhez, amelyet érteni vélek, rock-kritikusi múltamból. Erről szól szerintem a könyv legeredetibb, mert az egész múltamat mozgósító tanulmánya: „Választás és popkultúra”. Ahogy Mick Jaggerre vevők, úgy Orbánra és csapatára is. Az ellenzék egyetlen sztárt, dallamot sem tudott felmutatni, s ezért kár is azon lamentálnia, miért nem fizették be a jegyet rájuk.

Erre azt mondaná számos liberális, hogy a „személyiségkultuszt” élteti.

Amennyiben nem amőbák szavaznak, hanem emberek, akkor a tapasztalatok szerint az emberi történelem velejárója, hogy a társadalmaik vezetői karizmatikus értékekkel rendelkeznek. Amely egy tulajdonság, egyaránt képviselheti a jót, vagy a gonoszt. Nem csak a politikai, de a szellemi vezetők sincsenek híján a lehet, hogy az istentől kapott, mert nem megtanulható tulajdonságnak. Petőfi, Ady nem a karizmájának és a programjának köszönhette azt a sikert, ami amíg a magyar kultúra él és hatni fog?

Vona Gábornak azért talán egy időben volt karizmája. Egyesek – mint Heller Ágnes, akinek több könyvét is kiadta – éppen a vele való szövetséget éltették. Erről mit gondolt?

Hogy baromság. Persze Heller Ágnest – ezt panaszolta is – félreértelmezik. Ő valami választási szövetségre, orrbefogásra gondolt, mert unja és károsnak tartja a harmadszori kétharmadot.

Én nem akarok olyan országban élni, ahol az egyik kezemet azzal kell lefoglalnom, hogy fogom az orromat.

Ha az ellenzéki pártok nem tudtak nyerni, akkor keresni kell az okait, de tudomásul kell venni. Éppen ez a záloga, hogy egyszer csak nyerni tudjanak. Ha valaki utálja a most végtelenségig állandónak tűnő kétharmadot, annak az ellenzéki pártokra és vezetőiket is utálnia illene. Rosszul vagyok a sorosozástól, de az ellenzéktől még inkább. Ők egy vicc, és ezért arra a pártra szavaztam, ami a legjobban kifejezte, amit érzek: a Kétfarkú Kutyákra. Pedig korábban szavaztam a Fideszre is. 2002-ben is rájuk szavaztam, kár hogy akkor nem nyerték meg a választást: akkor ma nem lenne ez a borzalmas hangsúlyeltolódás, a váltórendszer vége. Az ellenzék azonban most annyira inkompetens, hogy ha kormányváltás lett volna, még a villamos sem működne, nem látok mögöttük szakember-gárdát. S egy épkézláb programra sem futotta nekik. Titokban arra szeretnék gondolni, hogy Orbán Viktor a sportember, aki szeret győzni, maga is fájlalja a helyzetet. Imád focizni, s nem tölti el örömmel sem a játék, sem az eredmény, ha csupa sebesült, mankós ellenfél vánszorog ki ellene a pályára.

Nem mintha Orbán dolga lenne ellenzéket építeni, de talán azért „hagyja”, mert európai alternatíva kíván lenni.

Remélem, hogy ez csak az ön víziója róla, s ő pontosan tudja, hogy Magyarország nem tud az lenni, mert Magyarország nem nagy és nem erős ország. Azonban a visegrádi négyek formáció, pressure group fontos gondolat és kísérlet. Orbán lehet, hogy tehetségesebb, mint Trump, de Trump az Egyesült Államok elnöke, a talpon maradt világhatalomé. Magyarországnak az ma a helyzete, hogy most úgy lavírozzon a kialakulóban lévő új világrendben – ami a Szovjetunió összeomlása után keresi a maga Pax Romanaját –, hogy

ebben végre egyszer, Trianon és a 2. világháborús katasztrófa után ezúttal jól járjon.

Orbán nem tud Trumppal találkozni, és ez mutatja a súlyát. Netanjahu már nem is tudom, hányszor találkozott vele, mert Izrael a világpolitika frontvonalán helyezkedik el – s ezt ne sajnáljuk tőle. Miközben beszélgetünk, Gázából gránáteső zúdul a „lángoktól ölelt országra”. Amit Izraeltől tanulni kellene – és erre biztató ígéreteket is hallottunk –, a kultúra, a gazdaság, a startupok fejlesztése. S mivel ezt emberek csinálják, az egészségügyé. Ha itthon a Soros-kampány pénzei és energiája az egészségügybe csatornázódott volna, sokkal jobb pozíciót is lehetne vele elérni a világban. Ha minden emberi energia Magyarországon a magyar ügyért mobilizálódhatna. Most, hogy idősebb vagyok, találkozom a magyar egészségüggyel is: a helyzet katasztrofális. Ha Orbán rendbe tenné az egészségügyet, még a fiát is megkoronázhatná, annyira jó néven venné ezt tőle mindenki.

A Magyar Nemzetről is ír a könyvében. Azt írta, hogy a G-nap után „többen szóltak, hogy már lehet írni bele”. Ezek szerint mégis csak volt egy liberális bojkott, amihez ön is tartotta magát?

Engem mélységesen nem érdekel a bojkotthirdetők terrorja. Ez a szamizdat-szabadság előnye. Azt is leírom, hogy egyszer publikáltam a jobboldali korszakában – ami távol állt tőlem – mintegy protestként, mert egyetlen szoclib lap sem hozta le 2000-ben, a borzalmas intifáda kitörése idején a helyszíni tudósításaimat, nevezetesen, hogy az egy roppant terror-mozgalom. Egyébként a Magyar Nemzetet nem, inkább a Magyar Hírlapot olvastam.

A Magyar Nemzetet nem, de a Magyar Hírlapot, ahová Bayer Zsolt írt, igen? Valószínűleg egyedül volt ezzel zsidó körökben.

A Magyar Hírlap kultúra rovata jelenleg a legjobb, de akkor is az volt, amikor még élt a Népszabadság. Én Bayer miatt kezdtem olvasni a lapot. Kíváncsi voltam zsidóként, mit írnak a zsidókról. Az antiszemita cikkek kommentjeit is olvasom rendszeresen – lehet, ez egykori szociográfusi, riporteri érdeklődésemnek köszönhető. Bayer érdekes színfolt, mint ahogy a pálpusztai sajt szaga is érdekes, úgymond elüt az átlagtól.

Bayer azóta Izraelt a migráció elleni egyik legnagyobb szövetségesnek nevezte.

A legkevésbé sem hat meg. Bayer egy stílus, és a stílus maga az ember. És ez igen távol áll tőlem – ahogy a pálpusztai szagával sem szeret az ember huzamosan együtt lenni.

Hogyan látja ma a zsidóság és a magyar konzervativizmus kapcsolatát?

Nem tudom, mi az a magyar konzervativizmus, a reformkor elejétől 1945-ig érteni vélem. Netanjahu biztosan nem konzervatív, hanem jobboldali – izraeli kategóriák szerint, ahol a jobb/bal felosztást az arabokkal való megegyezés eltérő víziói osztják fel. Izrael végveszélyben van, s ezért egy ilyen tehetséges és karizmatikus és sokszor vakmerő húzásokra kész vezetőre van szüksége. Valaha baloldaliak adták az ilyen embereket, mint Jicak Rabin vagy Simon Peresz – akivel kétszer is készítettem személyesen interjút, sőt kiadtam az Új Közel-Kelet című könyvét, a szoclib médiák visszautasító csendje kíséretében.

Hogy világszerte miért fakult ki a baloldal és a liberalizmus, az egy hosszabb misét érne meg.

Orbán Viktor radikális liberálisan kezdte – így ismertem meg személyesen is, éppen ama Fűzfa-emlékmű felavatásán, ahova pártja, a Fidesz küldte. A kerítés felhúzása bátor lépés volt a részéről, amennyiben az őrjáratok tényleg nem tudták feltartóztatni az új népvándorlás áramlását. Erre való a kormány felhatalmazása, ezt nem kellett volna népszavazásokkal tovább ragozni. Viszont az új népvándorlás és az azt kiváltó új világelrendeződés ügyeit első fokon a kultúrának, nívós sajtónak kellene minden oldalról megvitatni. És a nem a választásokra, nem a hatalomra koncentráló, nívós parlamenti diskurzusnak. Ez minden magyar állampolgár egzisztenciális és kulturális érdeke. Erre nem látom az esélyt. És ezt szeretném aláhúzni: ezt végzetesnek tartom,  és érte egyik oldalt sem hibáztatom – ez persze már így is pontatlan, mintha a két oldal egyenlő súlyt képviselne. Hanem mind a kettőt. Ez a „nekünk Mohács kell”-kommunikáció képtelensége már többször katasztrófába, Pap Károly kifejezésével: „öngyilkosságba” sodorta a magyar nemzetet. Az viszont biztos, hogy végzetes volt, hogy a rendszerváltás elejétől a so called hivatalos zsidóság csak a szocialistákkal állt szóba. Lehet, hogy azért, mert a Kádár-rendszer nem volt antiszemita, mert a második embere és a második vonala egy jó része „nem zsidó zsidók”-ból került ki. (Ugye Gomulka Lengyelországából 1968-ban közel százezer zsidót üldöztek el.) Viszont a jobboldalhoz kötődik a Horthy név, s vele a gyilkos emlékek. Ma meg a sorosozás. Már csak ezért sem lett volna az utóbbi tanácsos. Mindezt feldolgozni: „ez a mi dolgunk és nem is kevés”.

Mintha csak a Soros-dimenziót látná, pedig idehaza más is része a zsidó élménynek. Például hogy a közösség biztonságban van, nincs terror.

Igen, de egy írónak sokkal szélesebb és mélyebb szempontjai is vannak.

Mint hogy nem robbantják fel?

Például.

***

 

Kőbányai János: Vonzások és (szín)választások a Magyarországon-villamoson. Egy új korszak delelőjén (Múlt és Jövő, 2018)

Ezek az írások spontán törtek fel a 2018-as választások körül, s előbb egy napilap hasábjain, majd az újság publikációs megkötéseitől felszabadulva ebben a könyvben találták meg a helyüket – kiegészülve a most végérvényesen elkezdődött, de 2010-re visszadatálódott korszak vajúdását követő néhány mozzanattal és reflexióval.

A szerző a magunk mögött hagyott harminc évet, a rendszerváltás éppen lezárult korát próbálja követni és megérteni. Kiemelni és láttatni a folyamatot, amely a szemünk előtt – ezért nehezen láthatóan – homogenizálódott egy korszakká, hogy egy hosszú – szintén korszaknyi – elrendeződés után, új hős/apa figura arcéle mögül mutassa fel magát.

A szerző riporteri, szociográfusi, sőt rockzene-kritikusi múltját és történészi jelenét mozgósította, hogy a még teljesen el nem tűnt idő nyomában járva ellopja a leülepedés történelmi távolságát, s olyan képet rajzoljon föl, ahogyan száz év múlva értékelik a magyar történelem 21. század eleji társadalomtörténetét – nyomatékos hangsúllyal az „új népvándorlás korára” adott válaszaival.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130569