1920 öröksége

Hogyan győzzük le Trianont?

2018. június 4. 15:01

Constantinovits Milán
Mandiner

Ma 98 éve, hogy megszületett a kényszerű trianoni békeszerződés, amely jelenig hatóan meghatározza mindennapjainkat, fejlődési utunkat itt, a Kárpát-medencében. A tragikus esemény azonban a nemzeti depresszión túl cselekvési lehetőségeket villant fel, sőt, kötelességeket ró ránk a jövőre nézve.

A trianoni trauma generációkon át a magyarságot összekovácsoló erő, a közemlékezet és így identitásunk sarkalatos pontja volt. Ma ugyanakkor ez a fajta, általános identitásképző erő már nincs jelen a társadalom egészében, mégis az értelmiségnek és a politikának érdemes és szükséges is kiemelten foglalkozni vele; a kötelező főhajtáson és számvetésen túl is. Trianon évtizedek óta terhes örökség, azonban olyan lehetőség is egyúttal,

amely mentén közelebb hozható magyar a magyarhoz, illetve a Kárpát-medence népei is egymáshoz.

Abban a szerencsétlen történelmi konstellációban létezünk, hogy míg máshol a kommunizmus találkozott a nemzeti célokkal, sőt, gyakran nemzetpolitikai eszközöket használt az államszocializmus kiépítése közben, nálunk szigorúan kozmopolita, a nemzeti identitást és szolidaritást tabusító, a nacionalizmus stigmájával fegyelmező rendszer csontosodott ki. Nemzedékek nőttek fel ebben a közegben, vagyis igencsak messziről indulunk, ha a nemzeti összetartozás fontosságát, a magyarságpolitika létszükségletét szeretnénk általánosan megértetni és elfogadtatni.

Hogyan győzzük le hát Trianont?

Jelenleg a lassú szemléletváltozás korát éljük. Felemelő volt megélni, amikor Magyarország oroszlánrészt vállalt abban a küzdelemben, amelyben az uniós állampolgárok (kisebbségben és többségben élők egyaránt) kiharcolták, hogy a Minority Safepack Brüsszel asztalára kerüljön. Sőt, már azt is eredménynek lehet tekinteni, ha egy-egy kegyelmi pillanatban az anyaország politikai oldaltól függetlenül magáénak érzi a külhoni magyarok sorsát. Ilyen biztató momentum volt, amikor a végtelenül sovén és egyoldalú ukrajnai oktatási törvényt minden parlamenti párt elítélte. A külhoni magyarság jogait csorbító, létüket fenyegető támadások elítélésében (romániai visszaélések, kárpátaljai merényletek a magyar intézmények ellen: fizikailag és törvény erejével, a felvidéki kétnyelvűség blokkolása) nem szabad semmiféle törésvonalnak húzódnia. Amíg ebben nincs közmegegyezés, nincs nemzeti minimum, itt nálunk, az anyaországban bőven akad tennivaló.

Ezért volt óriási és elengedhetetlenül fontos lépés a kettős állampolgárság biztosítása, amelynek azonban mindenkor tiszta és átlátható lehetőségnek kell lennie, hiszen minden esetleges visszaélés eltávolít a cél fontosságának kollektív átérzésétől, így az összmagyarság helyzetét rontja. Lényeges azt is szem előtt tartani, hogy kettős állampolgárság a jogi kereteket teremtette „csak” meg, a társadalom szemléletformálása és a határon túli és inneni magyar mindennapok alakítása még számos intézkedést kíván.

Eszközeink ugyanakkor kéznél vannak, és nem szabadna félni használni őket. Ilyen a tárgyilagos, sok szempontú oktatás, amely szembesít Trianonnal, az oda vezető úttal,

leszámol a tisztánlátást ködösítő mítoszokkal, a revíziós szentimentalizmussal,

emellett megérteti a kérdéskör súlyát, sorsunkat (idehaza és odaát) egyaránt determináló történelmi folyamatokat.

Feladatunk továbbá reálisan szembenézni azzal, hogy milyen túlélési esélyekkel rendelkezünk, mire építhetünk, kik vagyunk, mennyien vagyunk, és hogy vagyunk itt, a Kárpátok bércei közt. Fel kell mérni a szórványközösségek helyzetét (Zoborvidéktől, az Ung és Bodrog közén, illetve Máramaroson, Bánságon, Szerémségen át a Baranya-háromszögig), alá kell dúcolni a kisebbségi oktatás ingó szerkezetét, és támogatni minden olyan kulturális kezdeményezést, amely a külhoni magyarság identitását megerősítheti. El kell érni, hogy a magyar vagy vegyes házasságban élő szülők ne féljenek magyar iskolába íratni gyermeküket, a két tannyelv ne hátrányt, stigmát jelentsen, hanem pozitívan hasson a diákok életútjára. Amíg nem lehet vagy nem merik a magyarságot megélni a határon túl, addig nehéz eredményes nemzetpolitikát folytatni.

Harcolunk Trianonnal a kölcsönös ismeretszerzés fegyverével is: a külhonba, akár tengerentúlra szakadt, másod- és harmadgenerációs magyarság részére továbbra is lehetőséget kell biztosítani a magyart magyarral összekötő kulturális örökség megismerésére. Ennek jó eszköze lehet az anyaországi iskolások határon túlra látogatása is, és a külhoni magyarsággal kiépített cserekapcsolatok, az identitás életben tartását segítő hagyományőrző és cserkészmozgalmak támogatása.

A Körösi és a Petőfi Program is kiváló példa erre: a kulturális identitás, a nyelv erősítése, a nemzethez tartozás a hagyományokban gyökerezik, abban a legősibb szellemi és kulturális közösségben, amely szülőről gyermekre száll, amely a diplomácia hullámverése alatt is láthatatlan összekapcsoló erőt jelent.

Trianont győzzük le akkor is, amikor nyitottsággal és empátiával fordulunk a körülöttünk élő más népekhez,

amikor tudomásul vesszük, hogy azzal a nyelvi, kulturális és vallási sokszínűséggel kell együtt élnünk a jövőben is, ami már évszázadok óta jellemzi a Kárpát-medencét. Elfogadjuk, hogy minden nemzetnek megvannak a maga fájdalmas múltbeli emlékei, a saját történelmi komplexusa.

A korrekt szomszédságpolitika épp abban nyilvánul meg, hogy egyre közelebb hozzuk mindazt, amit közös történelmünkről gondolunk, és nem a rezervátummagyarságban hiszünk. Ha végre hajlandóak vagyunk minden szinten párbeszédbe lépni a köröttünk élőkkel.

Ha teljes joggal elvárjuk a szabad nyelvhasználat jogának szavatolását minden kisebbségben élő magyar számára minden társadalmi helyzetben, igenis elvárható részünkről szomszédaink megértése, nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik ismerete. (Nem ördögtől való egy-egy szomszédos ország nyelvének elsajátítása a közoktatásban sem, ez a hosszú távú érdekérvényesítés és párbeszéd eszköze lehet.)

S ha mindezeket meglépjük, talán elmondhatjuk, hogy száz év alatt legyőztük végre Trianont.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130539