A populizmus születésekor baloldali volt

2018. május 21. 17:25

Paár Ádám
Mérce

A magyar baloldal lemondott a pillanatról, amikor végre összekapcsolhatta volna magát a falusi, kisvárosi, leszakadó Magyarországgal.

„A populizmus születésekor baloldali volt. Ugyanazok a problémát hívták életre, mint a korabeli európai szociáldemokrata pártokat: a kíméletlen, taposó gazdasági verseny kárvallottjainak védelme, a veszteseké, a szegényeké.

Bár az Egyesült Államokban – ellentétben a mindmáig közkeletű mítosszal – a munkásmozgalom kezdeményező, beágyazott és harcos volt társadalmi erőként (ha politikai erőként végső soron gyenge maradt – az sem minden időszakban), a Néppárt alapvetően mégis a farmermozgalmakon alapult.

A Néppárt 1891-es megalakulását megelőzte egy csaknem negyedszázados elégedetlenség, és abból kinövő társadalmi munka. Előbb megalakultak a munkásság szervezetei, így a Munka Lovagjainak Nemes Rendje nevű szervezet, amely a nyolcórás munkaidőt tűzte zászlajára, valamint a farmermozgalmak: időben először a Grange, avagy a Mezőgazdaság Patrónusai nevű szervezet (1867), majd a Nemzeti Farmerszövetség (1877).

Negyedszázados küzdelem után ezeknek a mozgalmaknak a bázisán alakult meg a Néppárt, amely a kisemberek védelmét, a korrupció letörését, a jogállamiságba vetett hit megerősítését, a monopóliumok eltörlését, a népnyúzók, a »rablóbárók« megregulázását, a nyolcórás munkaidőt, a vasút-, távíró- és telefontársaságok tagállami felügyeletét és a kisfarmerek olcsó hitelhez jutását megnehezítő aranystandard eltörlését követelte.

A néppártiak foglalták el a korban a legbaloldalibb pozíciót az amerikai pártrendszerben, egészen az Amerikai Szocialista Párt megalakulásáig (1897), és amikor a Néppárt – kudarcok és belső széthúzások eredményeként – feloszlott, sok populista átlépett az új pártba.

Miért érdekes mindez ma, a 21. században? Azért, mert a Néppárt nem a semmiből jött létre, hanem több millió ember napi aprómunkája révén.

(...)

Volt tehát egyrészt egy alulról szerveződő intézményrendszer, egy mozgalmi háló, másrészt egy olyan értelmiségi, véleményformáló réteg, amely nem szakadt még el a falvaktól és kisvárosoktól. És harmadszor: volt egy vízió, egy világos társadalmi és politikai elképzelés arról, kik vagyunk mi, mit akarunk.

Nos, itt láthatjuk a baloldali populizmus leggyengébb pontját a mai Magyarországon!

Mindannyiunk által jól ismert történelmi, társadalomtörténeti okokból egy olyan baloldali populizmus megszerveződése, amelyre a »laissez faire« korszakának Amerikájában sor került, nehézségekbe ütközik. Ki szervezné ezt meg Budapesten és a nagyvárosokon kívül? Az elnyomott, kiszolgáltatott közmunkás? A más módon kiszolgáltatott önkormányzati vagy állami dolgozó? A túlterhelt, agyonfrusztrált tanár, már ha van? A helyi értelmiség, amely egykor a jegyző, tanító és pap hármasságából állt? Ma már sok helyen se tanító, se orvos, és pap is alig. A civil szervezeteket most fojtogatják, holott ezek a legfontosabbak egy demokráciában: túl a tevékenységükön a politikai kultúra, az állampolgári szocializáció csatornái, ahol az egyének megtanulhatják a döntéshozatalt, az együttműködést.

Ha viszont nincs egy alulról érkező nyomás és lendítőerő, akkor a baloldali pártoknak kell kezdeményezőként fellépniük. Igazat kell adnom Kiss Viktornak, hogy a magyar baloldal lemondott egy történelmi pillanatról, amikor végre összekapcsolhatta volna magát a falusi, kisvárosi, leszakadó Magyarországgal, a lassan haldokló zsákfalvak és a betonrengetegek népével – ahogyan 1891-ben New York és Texas, Észak és Dél, Délen egykori rabszolga és egykori déli veterán fia összekapcsolódott a társadalmi igazságosság talaján egy »szabadabb, jobb haza« víziójában, legalábbis a populista mozgalomban.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129946