Hogyan hódítsuk vissza a saját életünket?

2018. május 18. 09:13

Szükség van a férfias férfiakra, a nőies nőkre. Szükség van a családra. A munkára is, de nem önmagáért, hanem a család érdekében. Szükség van a pihenésre, a szabad idő valódi megélésére, kisközösségeink életre keltésére, a klasszikus kultúra újbóli megismerésére. A Mandinernek minap interjút adó Anthony Esolen amerikai professzor könyvben fogalmazta meg a modern életmóddal szembeni egészséges reakció, a valódi élet visszahódításának alapvetéseit.

Feltámadva hamvaiból – Az amerikai kultúra újjáépítése. Nagyjából így fordíthatnánk le Anthony Esolen amerikai professzor, közgondolkodó új könyvét, amelyet nyugodtan párba állíthatunk Rod Dreher már szemlézett munkájával, a Benedict Optionnel (nem is beszélve arról, hogy a két szerző jól ismeri egymást személyesen is).

Anthony Esolennel készült minapi interjúnkat itt olvashatják: Európa egy halott múzeum.

Rod Dreherrel pedig itt interjúztunk: Trump szélhámos, nem egy Orbán, az biztos.

Anthony Esolen

Az első felmerülő kérdés persze az, hogy miért érdekel minket 2018 Magyarországán az amerikai kultúra helyzete. Nos, több okból is érdekelhet minket. Az egyik az, hogy

ami Amerikában történik, az jó eséllyel érezteti hatását Európában is.

A másik az, hogy Esolen könyvéből kirajzolódik egy lehetséges jövő – amit jó lenne elkerülni, és akkor az újjáépítési receptjére sem lesz szükség. Harmadrészt: teljes mértékben nem tudjuk elkerülni ezeket a problémákat, mert részben már itt vannak, és akkor ezek megoldására jól jöhet minden ötlet, minden megfontolható inspiráció.

Esolen könyve barátságos méretű, kétszáz oldalas, olvasmányos munka, és ahhoz képest, hogy a hanyatláson búsongó, aranykort sirató sorokat várnánk, humorral teli, láttatóan fogalmazó szöveget kapunk. Ez nem biztos, hogy véletlen, és nem pusztán Esolen jó tollát dicséri, tekintve, hogy a kötetben előkerül a nyomuló, kortárs polkorrektség humortalansága is. Ennek leküzdésére maga a szerző mutat példát. 

Egy ilyen könyvnek nyilvánvalóan a probléma beazonosításával kell indulnia, Esolen így is tesz a törmelékről szóló bevezetőjében, ahol leszögezi, szerinte igenis van hanyatlás, és akik erre figyelmeztetnek, azoknak ebből fakadóan lehet igaza is. 

Az egyik fő probléma szerinte az, hogy az amerikaiak (de ez nagyban vonatkozik az egész nyugati civilizációra) inkompetensek lettek a hétköznapi élet dolgaiban. Nagyszüleink ezer dolgot meg tudtak csinálni a ház körül, a műhelyben, a konyhában, de mi, modern-posztmodern kortársak erre képtelenek lennénk, mivel fel vagyunk szabadítva ezen járom alól, és napi nyolc órában válaszolgatunk a telefonhívásokra, csetes üzenetekre. Pedig

a valódi szabadságot nehéz elsajátítani. 

Emellett az amerikaiak elfelejtik tovább adni a kulturális-művészeti örökségünket. Ez Magyarországon szerintem nincs így, de ha az oktatásügyi „szakértők” által javasolt megoldásokat nézzük, akkor hamar beleeshetünk abba a csapdába, amiből az amerikai oktatás egyes szegmenseiben (magán- és alapítványi iskolák) épp most próbálnak kimászni. Mi, ha ügyesek vagyunk, még elkerülhetjük a csapdát. 

A szavak értelmének helyreállítása

Esolen azt is megállapítja, hogy a szavak elvesztették jelentésüket. A szavak ugyan megmaradtak, de gyakran a dolgok neve még sokáig megmarad azután is, hogy a lényeg már rég elveszett. Így aztán a restauráció első lépése (Konfuciusz nyomán) – s ez jól rezonál hazai szerzők meglátásaira – a szavak jelentésének helyreállítása és az igazmondás helyreállítása. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság például hazugságra, téves adatokra alapozta az abortuszt legalizáló döntését. A melegházasság elfogadásának kötelezővé tétele pedig a házasság fogalma megerőszakolásának, kiüresítésének példája. 

A szerző leszögezi: „az olyan szavak, mint demokrácia, diverzitás, egyenlőség, inkluzivitás, marginalizáció, nőgyűlölet, rasszizmus, szexizmus, homofóbia, imperializmus, kolonializmus, progresszivizmus, autonómia, és sok más, ma már egyszerűen csak a politikai nyomásgyakorlás eszközei, és már nincs valódi jelentésük. És ami azt illeti, némelyiknek soha nem is volt valódi jelentése”.

Hogy melyik jelentés igaz és melyik a hazug? Amelyiket régóta használják az emberek és ugyanabban a jelentésben, abban bízhatunk, mert generációk bölcsessége van benne és kiállta az idők próbáját. Amelyik új innováció vagy amelyiket nemrég átértelmezték, abban akkor sem bízhatunk, ha mindenki használja őket, mivel ez esetben puszta divatjelenségről van szó. Esolen figyelmeztet: mivel megtestesült lények vagyunk, az igazság nem lehet pusztán absztrakt. A tömegmédia kora előtt rengeteg kemény, megtestesült igazsággal találkozott a gyermek, például amikor megtöltötte kaviccsal a zsebét (viszont alig találkozott obszcén képekkel, videókkal meg pláne nem).

Az igazság elsődleges forrása a körülöttünk lévő tárgyi világ és a természet. A növények, állatok, az eszközeink. És közösségeink. 

Viszont ha a nyelv eltorzult és eleve ezt tanulja meg valaki, ebbe nő bele, akkor a saját nyelvünket kell megtanulnunk. Erre a legjobb az, ha a mai Újbeszél megjelenése előtt írt könyveket, azaz klasszikusokat olvasunk. Kreatív írás helyett például költők verseit olvassuk, amelyeket mindenkinek írtak, nem csak egyetemi hallgatóknak. 

Aztán jön ebből következően a szépérzék restaurációja. Ennek példái elsősorban a középkori gótikus katedrálisok. Chartres például. Esolen szerint a felvilágosodás több művészeti értéket tett tönkre, mint amennyit létrehozott. Ami a szépérzék ellensége, az a jellegtelenség és az ízléstelen, rikító stílus. A kortárs  minimalizmusnak nincs üzenete, csak a káoszt segíti elő. A hatvanas évek nagy összeomlása után ideje visszatérni a valódi művészethez. A klasszicizmushoz, a gótikához, a közösen énekelhető himnuszokhoz (népzenéhez, népdalokhoz – tehetjük hozzá).

Ne hagyjátok az iskolát!

Restaurálni kell az oktatást is. Esolen megemlít egy tanárnőt, aki a transzjogokról kívánja felvilágosítani a diákokat. Mint a szerző írja, két probléma van az amerikai iskolával: az egyik az, amit tanítanak; a másik az, amit nem. Az iskolával az a baj, hogy a párbeszédes (conversational) módszert alkalmazzák, a tárgyszerű tananyag pedig mérhetetlenül lecsökkent. Az iskolával sokszor az is baj – például a kanadai Ottawában –, hogy a városvezetők és a kormány úgy gondolja, az iskola a város és az állam iskolája, nem pedig a szülőké és gyerekeké. Jól látszik, hogy az (észak-)amerikai iskolával pont az a fő probléma, ami felé Magyarországon szeretnék vinni az oktatási szakértők az oktatást, mint jó példa: csökkentsük a tananyagot, fejlesszünk készségeket. Az amerikai példa arra figyelmeztet, hogy

nem szabad átesni a ló másik oldalára 

és óvatosan kell bánni a kiegyensúlyozással (ami ugyanakkor szükséges).

A felsőoktatást megvizsgálva Esolen a safespace-függő hópehelynemzedékről való megemlékezés után jó gyakorlatokat ismertet: olyan intézményeket, ahol a hét szabad művészetet oktatják – klasszikusokat, ha tetszik. A Kansasi Egyetem Integrated Humanities Programjának egyik előadásán három professzor ül a diákokkal szemben, szivaroznak és beszélgetnek – a diákokra igazából ügyet sem vetnek. A kortárs, „diákközpontú” megközelítés szerint ez a kurzus pedagógiailag nulla, nem szabad működnie. Mégis rendkívül népszerű. Egy másik főiskolán, a Benedictine College-ban hatalmas bálterem van, minden héten bállal és néptáncoktatással, big band-zenével. 

Férfiasság, nőiesség

Nem lenne teljes egy, a kultúra restaurációjáról szóló könyv a férfiasság helyreállításáról szóló fejezet nélkül. Mint Esolen írja: „nincs olyan, hogy az eszmék tengerén szabadon lebegő férfiasság; ez ugyanis mindig a férfi fizikai és pszichológiai jellemzőiben gyökerezik.”

A férfiasság eleve a biológiailag adott céljai kiteljesítése felé mutat, ahogy a nőiesség is.

A társadalmi nemi szerepekről szólva Esolen leszögezi: a szerepeket a színészek játsszák. Egy férfi azonban nem tudja jól játszani a nő szerepét, mivel nem nő. „Amikor egy férfi férfi, nem pusztán szerepet játszik. Hanem kiteljesíti a létét”. Amikor tehát a fiúkat fiúnak, a lányokat lányoknak neveljük, akkor eleve adott nemi természetükhöz híven neveljük őket. A fiúk a férfiasságban és apaságban, a lányok a nőiességben és az anyaságban teljesednek ki. „Ezért vannak ugyanis a nemek.” A lányok azonban könnyebben nők lesznek, mivel mindez meglehetősen egyértelműen adódik testük sajátosságaiból. A fiúk férfivá nevelésével már nehezebb a helyzet, ez több erőfeszítést igényel, ami azonban nem spórolható meg, nem cserélhető fel másra. 

Teljes tévedés például betiltani az egyetemeken a férfiklubokat, ahogy a fiúknak is szükségük van rá, hogy legyenek exkluzív társaságaik, ahová nem engedik be a lányokat. A fiúk és férfiak számára nagyon fontos a bajtársiasság megélése. 

Esolen szerint a patriarchátus igenis szükséges társadalmi berendezkedés, enélkül anarchia lesz ugyanis. A börtönök tele vannak apa nélkül felnőtt bűnözőkkel. (Ezt alátámasztja a Heather Mac Donald kriminológussal készített interjúnk is.)

És ha írt a férfiasságról, Esolen ír a nőiességről is. A nőiesség nem semmi vagy akármi, hanem életmód. És a nőiességről szóló fejezet – felháborító módon – az otthon helyreállításáról is szól. A nőiesség mindenesetre nem az, amit bárki bele akar látni – Esolen szerint a nők szeretik nihilizmusukat relativizmusnak feltüntetni. A nők egyik jellemző tulajdonsága, hogy együttérzőbbek a férfiaknál, mivel a gyermekvállalásra hivatottak. És ennek következtében sokkal jobb érzékük van a gazdaság legemberibb formájához is, a háztartáshoz (aki szerint ez pusztán általánosító sztereotípia, olvassa el Richard Lippa Gender, Nature and Nurture című kötetét). 

Esolen leszögezi:

a feministák ott rontották el, hogy az ipari forradalom tévedéseit kiterjesztették a nőkre is.

Az ipari forradalom vonta el a férfiakat a családtól, s a feminista alapszerzők ezt szerették volna tenni a nőkkel is. Úgyhogy pár keresetlen megjegyzéssel Anthony Esolen helyre teszi Simone de Beauvoirt, Betty Frieadant és Sulamith Firestone-t, három, szegről-végről kommunistának titulálható feminista klasszikust. És megvédi a főállású anyaságot választó nőket, akiknek ezek a szerzők egytől egyig nekimentek, sőt akár be is akarták tiltani ezt a hivatást.

Esolen Chestertonra hivatkozik: egy tanár ötven gyereknek tanít egy tudományágat. Egy anya egy gyermeknek hozza el az egész világegyetemet. Ez ne lenne szép hivatás?

Munka, játék, kultúra, polisz

S ezen a ponton szerzőnk kitér – nagy és közhelyes szavak – az élet értelmére. Ezen belül a munkáéra.

Mint írja, eleve téves felfogás, ha a munkát és a családot ki akarjuk egyensúlyozni. A kettő ugyanis nem ellentétes egymással:

a munka nem önmagáért van, hanem a családért.

A kötet vége felé Anthony Esolen életmód-tanácsadásba kezd. Mit tehetünk? Már azon túl, hogy a fiúkból férfiakat, a lányokból nőket nevelünk, a munkát a család szolgálatának tekintjük, valamint klasszikusokat olvasunk és a hagyományos kánont tanítjuk.

Esolen a kisközösségi aktivitásokra koncentrál. Ne passzív befogadók legyünk, hanem cselekvők. Régi receptek jönnek: vásároljunk kistermelőnél, játsszunk a gyerekkel, menjünk ki vele focizni, daloljunk együtt, táncoljunk, tanuljunk meg kézi mesterségeket. Úgy látszik, Amerikában is probléma, hogy nem találni már igényesen dolgozó mestereket. Pár évtizede ha egy nagypapa az unokájával a gyönyörű országúton, a connecticuti Merritt Parkwayen suhant és a gyerek megkérdezte, ki építette ezt vagy azt a felüljárót, a nagypapa még büszkén válaszolhatta: azokat a követeket én tettem a helyükre. 

És újra kell tanulnunk játszani. Nem szabad hagyni sem a gyerekeket, sem magunkat állandóan a kütyükön lógni.

Játszani kell, mint régen.

Itt Josef Pieper német filozófus Leisure: The Basis of Culture (Szabadidő: a kultúra alapja) című kötetére hivatkozik a szerző. S mint mondta, a vasárnap nem csak arra van, hogy fizikailag pihenjünk és hétfőn újra tudjunk dolgozni. Hanem ünnepnap is, ami a transzcendens felé tekint, amiből fel tudunk töltődni, hogy mindig lássuk a végső célokat és ne égjünk ki. 

Ugyanígy fontos a részvétel a helyi közéletben, s kisközösségi életet élni. A görögök – emlékeztet Esolen – idiótának, együgyűnek hívták azt, aki nem volt hajlandó részt venni közössége közéletében. A polisznak kicsinek kell lennie, hogy ne messzi miniszterek irányítsanak minket, akik nem ismernek minket. Egy közösség akkor tud saját ügyeiről dönteni, ha tagjai ismerik egymást. A szomszédságot, a környéket tehát a szomszédok tudják igazán rendben tartani, megszervezni, nem Budapest, Brüsszel, az ENSZ, Washington vagy Moszkva. Persze ma már nem sok hatáskör maradt helyben. Pedig a helyi közélet nem feltétlenül politizálást jelent ideológiai értelemben. Pusztán közös, gyakorlati ügyeinkről való közös döntést. S

ez volna a lényege a szubszidiaritásnak. 

Végül a kultúra restaurációjáról szóló könyv végén Anthony Esolen, a Thomas More College angoltanára arra is figyelmeztet (C.S. Lewis nyomán), hogy „nem mentheted meg úgy a kultúrát, hogy magát a kultúrát tartod a legvégső célnak”. Ezen a ponton, azt hiszem, elválnak az agnosztikus konzervatívok és a vallásos reakcionáriusok útjai. „A cinikus és az agnosztikus unokatestvérek” – írja –, akik nem tudnak megmerítkezni az isteni gondviselésben. A kultúrát ugyanis a katolikus Esolen szerint igazából csak úgy lehet megmenteni, ha egyébként közben Isten országára tekintünk. 

Anthony M. Esolen 1981-ben végzett a Princeton Egyetemen, és 1987-ben szerzett doktori fokozatot reneszánsz irodalomból az észak-karolinia Chapel Hillen.  Tanított a Furman Egyetemen és a Rhode Island-i Providence College-ban. 2017 óta a Thomas More College of Liberal Arts professzora. A tanítás mellett közismert író, fordító és kommentátor. Többek közt Dante Isteni színjátékának fordítója. A Modern Age, a Catholic World Report, a Chronicles, a Claremont Review of Books, a The Public Discourse, a First Things és a Crisis Magazine publicistája. Összesen tíz kötet szerzője, köztük található a The Politically Incorrect Guide to Western Civilization (Politikailag inkorrekt bevezetés a nyugati civilizációba). Nézetei közismerten tradicinionalisták, a „diverzitás” kortárs elképzelésének gyakori bírálója.

Anthony Esolen: Out of Ashes. Rebuilding American Culture. Regnery Publishing, 2017.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/128439