A klasszikus műveltség védelmében

2018. május 13. 12:47

Finta László
Mandiner

Szükségesnek tartom oltalmazni azt a klasszikus műveltségeszményt, amelyet Puzsér Róbert sekélyesen a Vágó István-jelenséggel azonosít.

„Nem a lexikalitással van baj, hanem a lexikalitás kizárólagosságával. A hazai oktatásban megfellebbezhetetlen követelmény a lexikaltiás, a tanulás egyet jelent fölösleges adatok értelmetlen magolásával, így a diákok talán megjegyzik, hol született, hová járt iskolába és hol halt meg Arany János, talán évekkel később is fel tudják idézni két-három versének a címét, viszont képtelenek elhelyezni a magyar vagy az egyetemes irodalom történetében, képtelenek megérteni a jelentőségét, képtelenek összevetni akár Ady Endrével, akár Geszti Péterrel” – írja ma reggeli, Vágó István televíziós műsorvezető elleni kirohanásában Puzsér Róbert kritikus, majd hozzáteszi, hogy „Arany Jánosból, akinek az életműve szerves kultúra, így válik Arany János, akinek az életműve merő jelentéktelen adat.”

Nem tisztem megvédeni Vágó Istvánt – nem is szorul rá erre –, de szükségesnek tartom oltalmazni azt a klasszikus műveltségeszményt, amelyet Puzsér sekélyesen a Vágó István-jelenséggel azonosít.

Arany János kiváló példa a „szerves kultúrára”, hiszen nem kevesebbet tett annál, mint hogy megteremtette a máig beszélt magyar nyelvet, megszólaltatta magyarul Arisztophanészt és Shakespeare-t; képzelőereje révén benépesítette a régmúlt Magyarországát, hősöket és eszményeket teremtett, de láttató erővel írt az időskorról és – sokak számára talán meglepő – arról a különös penészről is, amely a modern kor emberének lelkét megtámadta, s amelyet elidegenedésnek szokás nevezni.

Arany János költeményei és műfordításai a magyar civilizáció alapművei,

ismeretük nélkül elképzelhetetlen a bebocsáttatás ebbe a világba.

Nagyszüleink tudása nemcsak két-három verscím felidézésére korlátozódott, ők még arra is képesek voltak, hogy memoriter idézzék fel A walesi bárdokat. Miközben Puzsér blikkfangosan kárhoztatja a lexikális tudást, nem veszi észre, hogy e tudásforma üldözése miatt képtelenek érettségizett magyar emberek tömegei elhelyezni Arany János életművét az egyetemes irdalom történetében.

A napjainkban hőn áhított kompetenciához, az összefüggések felismeréséhez és a problémamegoldáshoz ugyanis a kérdések megfogalmazására érett elme és a problémák felismerése szükségeltetik, ám e magaslatig rögös út vezet, és a csúcsok meghódítása eleve lehetetlen, ha nem rendelkezünk alapos ismeretekkel saját civilizációnkról és más magaskultúrákról, szellemi örökségünkről, hazánk és az emberiség történelméről, a vallásokról, a művészetről és a bennünket körülvevő természetről és anyagi világról: „Naturam furca expellas tamen usque recurret” – koszorús költőnk, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára még ismerte ezt a horatiusi bölcsességet. A felejtésnek élő nemzedékek büntetése viszont az lesz, hogy elszenvedik.

Arany János, de kiváltképp a bohém Petőfi Sándor iskolázottságára vonatkozó ismeretek tudása egyébiránt rendkívül szórakoztató is lehet, hiszen akkoriban életre szóló kaland lehetett a vándorélet, amely egyfelől önmagában is érdekes, másfelől pedig könnyen belátható, hogy boldogult úrfikorában a vándordiák Petőfi lényegesen mélyebb élettapasztalatokra és gyönyörökre tehetett szert tisztes és kevésbé tisztes úriházakban, erkölcstelen városi műintézményekben, mint amelyekről Puzsér valaha is álmodhatott volna.

Summa summarum, az elmét a kellő életkorban ki kell csiszolni;

tanulni pedig annyit tesz, mint kellő alázattal és intellektuális erőfeszítésekkel felemelkedni az élet lényegi dolgaihoz.

Egy olyan hanyatló korban, amikor az alantas vágyak és az anyagi igények kielégítésének és teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással is; amikor a fiatal nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett a silány egyformaságon alapuló társadalom ortodox hitvilágát kapják; amikor mindenütt azt hallják, hogy ősatyáink erőfeszítései bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság; amikor mindenünnen áradnak a zűrzavaros elmék szennyes gondolatai és ízléstelenségük – akkor Arany János időtlen verssoraira, magyar nyelvének ízére és veretességére, gondolatainak tisztaságára és hőseinek alázatos példáira oly’ nagy szükség van, mint sivatagi vándornak egy korty hűs vízre.

Civilizációnkat megtámadta egy különös penész: az unalom és a restség. Az az ember, aki nem akar erőfeszítéseket tenni azért, hogy felemelkedjen az élet lényegi dolgaihoz, s hogy a dolgok rendje szerint meglett korára olyanná váljék, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, amely eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik a talajba, már ifjú korában sem „találja önmagát”: egész élete és lénye az „anti-” előtaggal írható le,

egész életében a világ gyűlöletévé fajuló önutálat karmai között vergődik

és holtáig nádszál módjára hajladozik az élet szélviharában. A kellő életkorban Arany János életműve és az „egyetemes irodalom” segíthet, hogy ne váljunk ilyenekké. Ehhez azonban erkölcsi és szellemi erőfeszítések – alázat és gondolkodás – szükségeltetnek.

Nicolás Gómez Dávila írja: „A reggeli Homérosz-olvasmány a belőle áradó derűvel és nyugalommal, a jó erkölcsi és testi állapot és tökéletes egészség mély érzetével a legjobb útravaló a nap közönségességeinek elviseléséhez.” (A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila. Széljegyzetek a töredékek katedrálisához, Irodalmi Jelen Könyvek, 2013, 81. oldal)

Ezt a bölcsességet Puzsér Róbert is megfontolhatná, és mindazok, akik reggeli kávéjuk kortyolgatása közben megmerítkeznek a „sztárvilág” szennyes kanálisaiban.

Olvassák inkább az Íliászt és az Odüsszeiát, érdekesebb, mint a Való Világ! Van benne hősiesség, kaland, ármány és szerelem. Még szex is.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129545