Demokráciáról és liberalizmusról

2018. május 11. 08:46

Benderik
Mandiner

A demokráciában a cél a többségi akarat érvényesítése. De szükség van az akarat korlátozására, ellenőrzésére is. A demokrácia nem létezhet jogbiztonság nélkül.

Libero felfalja Démoszt?

„Egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb.”

Ezt az alaptézist olvastam Békés Márton elemzésében a minap, ami kicsit meghökkentett, mert én eddig nem éreztem ellentétet közöttük. Aztán érvelésében megtaláltam a manapság divatossá vált motívumot, melynek egyik legtömörebb megfogalmazását inkább beidézem:

„Igazi demokráciadeficitet a magukat civilnek nevező jogvédő irodák, ügynökszervezetek, lobbicsoportok és a »médiaelit« fórumai jelentenek. (...) Slágertémáik Varsótól Pozsonyon át Budapestig ugyanazok: átláthatóság, bírói függetlenség, állami jogsértés, korrupció, sajtószabadság.”

Több mostanság hasonló írással összeolvasva nekem úgy tűnik, az Orbán Viktor által meghirdetett illiberális demokráciának alapozzák meg apránként a mögöttes ideológiáját. Ami jó és régóta várt információ, mert fontos, hogy az állami szinten meghirdetett elvekről tudjuk az okaikat, a céljaikat, s egyáltalán a jelentésüket. 

Ám úgy érzem, itt egy olyan alapvető téveszme van kialakulóban, ami a liberalizmus teljes félreértelmezésén alapul, ráadásul a fenti – szerintem téves – állításhoz vezet. 

Jelen írásban ezért megpróbálom egyszerű, nem tudományos igényű magyarázatokkal leírni, szerintem mi a demokrácia, szerintem mi a liberalizmus, és (szerintem persze)

miért nem szükségszerű ellenségei ők egymásnak.

*

Demokratikus társadalom: a demokratikus berendezkedésben a társadalom közös ügyeit a többség akarata szerint intézik. Ennek a többségi akaratnak a kisebbségben maradottak is alávetik magukat, azaz például ha az autópályát ott célszerű megépíteni, ahova én a házamat szeretném, mert szép a kilátás, bele kell nyugodnom, hogy ott mégis autópálya lesz. 

Liberális társadalom: arról szól, hogy az egyének magánügyeikről maguk dönthetnek, azzal a kitétellel, hogy ezen tevékenységükkel nem okozhatnak más egyéneknek, illetve a közösségnek eltűrni nem köteles mértékű, aránytalan károkat. 

Liberális demokráciában tehát a közügyekről a többség dönt, ez a kisebbségre is kötelező érvényű, míg magánügyben az egyén maga dönt, és abba a többségnek nincs beleszólása, amíg az nem árt vele aránytalanul másoknak.

Látszólagos ellentétük már itt fülön csíphető, mert az egyik szerint a többség dönt – az egyénre is kötelező hatállyal –, a másik szerint meg az egyén maga. Ám hogy mégis megférnek egymással, annak oka is látszik: egyik a köz-, másik a magánügyekben való döntésekről szól.

Fentiekből nagyjából az is következik, hogy a liberális világ nem mindent megengedő szabadosságot jelent – ó, ez is de kedvelt tévhit! –, mert aki nem dolgozik, csak élősködik/lop, az ezzel eltűrni nem köteles mértékű kárt okoz másoknak; és aki pornót forgat az utcán, az a legtöbb társadalom szokása, erkölcsei alapján szintén kárt okoz az utca népének. 

*

A gyakorlati alkalmazás nehézségét általában „csak” a puha fogalmak értelmezése okozza: a határ közügy és magánügy között, és hogy mi az az eltűrni nem köteles mérték. 

A vita ezen megy kifulladásig: magánügy-e a vallás; eltűrni köteles sérelem-e, ha zavar, hogy két férfi kézen fogva megy az utcán vagy smárol az utcán; el kell-e tűrni, hogy élnek országomban olyanok, akik azzal szentségtelenítik meg e földet, hogy házasságnak nevezett kapcsolatban élnek azonos neműként. 

A vérre menő viták az oldalak között igazából ezen határok tologatását jelentik, míg

a másokat nem zavaró magánügyek egyéni kézbe adásával mint elvvel amúgy szinte mindenki egyetért. 

Nemigen van ember, aki ne szólna vissza, ha megmondanám neki, mit egyen ma otthon, mit vegyen fel holnap, mert nem tetszik, ahogy az utcán kinéz – sőt, az se ahogy otthon. Aki erre visszaszól, az már félig liberális, mert nem tűri, hogy magánügyeibe mások beleszóljanak. Aki pedig ugyanezért maga se szól bele mások hasonló dolgába, az már egészen az. 

És elnézést, Olvasóm, ha rosszul esne, ha ezzel most leliberálisoztalak. Csak hát szinte mind liberálisok vagyunk. A fenti értelemben. Legalább részben. 

Ami meg e határokat és a róluk szóló örök vitát illeti, azokat most nem érintem. Időnként tényleg túl van tolva kicsit – olykor nagyon –, sokszor inkább füstért harcolnak, mintsem lángért a határokat kifelé tolók, sokszor inkább ártva a liberalizmus eszméjének, mint használva, de ez egy másik történet. 

*

A fentiek ugyanakkor csak elvek, amik azonban nem sokat érnek gyakorlati megvalósításuk nélkül. 

A demokráciában a cél a többségi akarat érvényesítése. Ezt minden ügyre egyenként nemigen lehet megvalósítani, így az eddig bevált eszköze az, hogy olyan képviselőket választanak, akikről a többség feltételezi, hogy az ő érdekük/akaratuk szerint viszi közös dolgaikat. Csak ha itt megállnánk, ellenőrizetlen maradna a megválasztott képviselők ténykedése. Ezért plusz biztosítékokat kell a rendszerbe iktatni, ami segít nekik a kísértéseknek való ellenállásban. Mert a kísértés örök. 

Az egyik ilyen plusz elem, hogy időnként új választás van, így akiben csalódott a nép, azt leváltja. De ez azért még kevés. Hiszen két választás közt van négy év, ami azért ahhoz elég sok, hogy bárki szabad kezet kapjon ennyi időre úgy, hogy hatalmával bármit ellenőrizetlenül tehet. 

Így szükség van még ezen felül is a menet közbeni ellenőrzést jelentő biztosítékokra. Ezek azok a bizonyos „fékek és ellensúlyok”, melyek neve bár kissé csökött, ám szerepüket találóan leírja: ezek a mechanizmusok hivatottak – s jó esetben képesek – megfékezni egy hatalmától esetleg megrészegült kormányt, hogy bevezesse mondjuk az első éjszaka jogát, vagy találomra embereket végeztessen ki, miután házukat elvette, s e megfékezés képességével hatalmát némileg ellensúlyozzák. 

Mostanában

divat a fékeket és ellensúlyokat liberális huncutságnak tartani,

holott szimplán s pőrén a demokrácia gyakorlati működtetéséhez kellenek.

Ezek nélkül vagy csak bejegyzett szentek indulhatnának a választásokon (csak hát ők hivatalból halottak), vagy – személyesen sosem látott, talán jó, de nyilván – esendő emberek közül kiválasztjuk a nekünk legszimpatikusabbat, majd lába elé tesszük összes pénzünket, autó- s lakáskulcsainkat. Kezébe pallost adva fejünket az elébe állított tuskóra fektetjük, s így jó birkaként pénzünket s életünket kegyelmébe ajánljuk a következő négy évre – remélve, hogy jól bánik majd velük. 

Egy fékek s ellensúlyok nélküli demokrácia egy békésen bégető birkanyájon alapszik, annyi kiváltsággal, hogy e nyáj négyévente választhat magának pásztort. S ha sikerül olyat választania, aki jól bánik velük, viszonylag ritkán éhes és pénzre sincs szüksége, akkor egész szépen eléldegélhetnek, míg pörköltté nem válnak. 

Itt megállva pillanatra, mindig elcsodálkozom, mi baja lehet annak Európa uraival, hogy birkaként a migránsok kezére játsszák a földrészt, aki saját maga jó bárányként rábízná mindenét négy teljes évre – akármilyen gondosan is megválasztott, de ember, így hivatalból gyarló – képviselőjére úgy, hogy ez időre szabad kezet ad neki, lemondva minden ellenőrzéséről.

*

Ilyen hivatalos súly/fék például a mindenkori kormánytól „független” bíróság, alkotmánybíróság, az ügyészség, a számvevőszék, a köztársasági elnök pár jogköre. De ilyenek az alapvető elveket lefektető törvények megváltoztatását kétharmados többséghez kötő szabályok is, s még sok-sok más egyéb, azaz nem csak személyek, hanem törvénybe fektetett elvek is.

Szerepük az éppen kormányon lévők ellenőrzése és kordában tartása,

hogy a kormány ne menjen túl azon a hatáskörön, melyre választói őt felhatalmazták. Nem hivatalos fék/súly pedig például a sajtó, és a nyilvánosság egyéb formái. 

Ezt a fenti színes társaságot divat mostanság utálni és kerékkötő liberális hőzöngésnek tartani. 

A fura csak az, hogy bár választottuk óhajára elvben az ország kétharmada örömmel küldené ezeket levesbe hagymával, közben ugyenezen ország négyötöde vérre menő, ordítozós lakógyűléseken kéri számon a közös képviselőt/vonja kérdőre a szülői munkaközösség elnökét, ha nem tud elszámolni háromszáz forinttal, ha kétszázzal többet költött mosószerre vagy saját számláján tartotta hétvégén az osztálypénzt. 

Pedig ők választották mindkettőt, mégis nagyon kiabálnának, ha azt a választ kapnák, hogy ilyen bizalmatlanságban nem lehet dolgozni, és innen kezdve a megbízatás végéig nem lesz több lakógyűlés, se szülői, és a számvizsgáló bizottság se sertepertéljen a számlák és bankszámlák körül. Őket választották, bizalmat adtak, ha nem tetszik jövőre választhatnak új embert, de addig hagyják őket nyugodtan dolgozni. 

*

Divatba jött mostanság a fékekre és ellensúlyokra mondani, hogy ezeket – pont a függetlenségükből következően – nem a nép választotta, így nem annak akaratát védik. 

Nos, ez csupán a „független” szó félreértése. Mert

a kormányoktól „független” hivatalos testületeket is közvetve a nép választja,

ugyanis az általa választott parlament, vagy a parlamentben elfogadott törvények által meghatározott más testület választja tagjait és ellenőrzi őket.

„Függetlenségük” csak abban nyilvánul meg, hogy az épp aktuális kormány nem tudja egyik napról a másikra kicserélni, fizetését megnyirbálni, meg ilyenek. Így ama testület tagjai megbízatásuk idejére viszonylagos létbiztonságban érezhetik magukat, ami már elég ahhoz, hogy egy amúgy gondosan kiválasztott testület merjen a kormánynak nem tetsző döntéseket hozni, ha az hatalmával nem a törvényeknek megfelelően élne. Gondos kiválasztás alatt azt értem, ha nem fegyelmezett pártkatonákat ültetnek e székekbe, hanem önállóan gondolkodó, stabil erkölcsi alapokon álló, szakmailag is hozzáértő személyeket, akiket becsülete és szakmai hírneve alkalmassá tesz, hogy ellenálljanak az éppen fújó szelek nyomásának. 

Ez a korlátozott függetlenség azonban egyúttal egyik gyengéjük is, ugyanis a demokrácia kialakult gyakorlata szerint a parlamenti többség alakít kormányt, így már maga a parlament sem független a mindenkori  kormánytól, hiszen ugyanazon erő uralja mindkettőt, és egy kellően sok ideig újraválasztott többségi párt végül fel tudja tölteni saját fegyelmezett katonáival az összes hivatalos „független” testületet. Melyek így már eredeti funkciójukat nem tudják betölteni. 

*

A sajtó a kivétel e téren. 

Ő egy külön állatfaj. Egy undok, büdös, lerázhatatlan dögevő, aki azonban szenzációhajhászása közben kitúr olyan visszaéléseket, melyek a hivatalos testületeknek se ideje, se gusztusa íróasztala mögül belenyúlva feltárni. 

Hatékonyságának titka, hogy jó esetben üzleti alapon működik – a hírből él, mely minél botrányosabb legyen –, így sokkal több embert-energiát tud a csontvázak felderítésére áldozni, mint egy órabérben fizetett hivatal. 

A sajtót pont az teszi nélkülözhetetlenné, amiért annyira rühellik

– az ő hiénával kevert vaddisznómódszerei nélkül a rendszer az összes testületével, súlyával és fékével még bőven megvehető s átverhető lenne, ezt a demokrácia története sokszor bizonyította. 

*

Ott van aztán a nyilvánosság többi része – jogvédő irodák és a többiek  –, akiket a sajtóval együtt ér mostanság szintén az a vád, hogy őket sem a nép választja, így működésük voltaképpen egy nem nép által választott hatalmi ág. 

Ez igaz. Azonban ezeknek – a választott testületekkel szemben – éppen ezért különleges jogköreik sincsenek. Működésüket kizárólag a mindenkire érvényes törvények keretein belül végezhetik; és ellenőrzésük/beavatkozásuk egyetlen módja, hogy jelzik, ha bajt észlelnek, illetve például a jogvédő irodák a törvény előtti fórumokon képviselik ügyfeleiket. 

Ha a jogvédő irodák károsak a demokráciára, akkor az ügyvédi irodák is azok, hiszen azok is ügyfeleiket védik, és őket se a nép választja. Tulajdonosaik magánemberek, istenük Mammon, ügyfeleik pedig sokszor tényleges bűnözők. 

*

Vannak aztán a nemzetközi szervezetek, bíróságok, akiket szintén szeretünk szidni, mint akik a népek fölött állnak, holott nem a népek választották őket. Ezzel azonban két baj van. 

Egyik, hogy ezek azon országokra kiterjedően működnek, amelyek egykor önként csatlakoztak hozzájuk (és ha nem is könnyen, de ki is léphetnek belőlük). Azaz közvetve őket is az érintett országok népe ruházta fel bizonyos jogkörökkel. 

Másrészt ez már nem a demokrácia kérdése, mert a nemzetközi jog a világ mindenféle országai közötti kapcsolatrendszer része, mely országok önmagukban nem feltétlenül demokráciák. 

Vannak is konfliktusok olykor, hol ez, hol az utálja, hogy épp őt ítélik el egy kérdésben, de ez már tényleg a nemzetek együttműködésének kérdése, nem a demokráciáé. Sokszor diktatúrák is pampognak e szervezetek ellen – éppen aktuális érdekeik érvényesítésének keretében. 

E szervezetek vezetése, hivatalnokhada olykor tényleg önjáróvá válik

– különösen EU bürokráciáját szokás ezzel vádolni –, ám hosszú távon ezeket is a részt vevő tagállamok választják. 

Ilyesformán ezek is olyan demokratikus struktúrák, ahol úgy érezzük, hogy választottjaink túllépik felhatalmazásukat, és pont azt nehezményezzük, hogy „szavazó” tagállamként nincs elég erős kontroll a kezünkben az időnkénti újraválasztáson kívül. Így ha ezeket a nemzetektől elrugaszkodott hivatalnokgárdákat szidjuk, valójában pont azt a fék- és ellensúlyrendszert hiányoljuk belőlük, amelyeket saját országunkban oly fölöslegesnek érzünk. 

Ha pedig úgy érezzük, hogy az erősek rendre leszavaznak bennünket, ez a demokrácia velejárója – a kisebbségnek el kell fogadnia a többség akaratát. Akkor is, ha mi vagyunk a kisebbség. Ha ezt legalább magánügyeinkben szeretnénk elkerülni, az már egy liberális elem. Vegyük észre, hogy amikor az EU-ban több jogkört szeretnénk nemzeti hatáskörbe adni, lényegében egy liberális irányba akarjuk vinni a rendszert, ahol a nagy közös szövetségben egyre több dolgot szeretnénk a tagok magánügyének tekinteni.

Veszedelmes ritka rém ez a liberalizmus, nemzeti eszmének álcázva még a legkonzervatívabb kútfőket is megkörnyékezi olykor... 

*

Külön kiemeli a cikk a nemzetközi szerződések demokráciákba avatkozó felettes hatalmát:

„Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke 2015-ben egyenesen ki is jelentette: »az európai szerződéseket illetően nincsen demokratikus választás«.”

Nos, erre nem is tudok mást mondani, mint hogy egy szerződés is arra vonatkozik, aki egykor aláírta. Benne a felek vállalásokat tesznek, melyek teljesítésére a többiek számítanak. De azért írták alá, mert cserébe ők is kapnak ezzel összemérhető javakat.

Ha valamelyik fél egy demokratikus ország, ott ha megszavazzák, hogy márpedig nem teljesítik a szerződés egy kötelezettségét, ez pont annyira korrekt eljárás, mint ha egy család megszavazza, hogy a megvett és átvett autó árát mégse fizetik ki, mert jobb nekik elnyaralni azt a pénzt. Attól, hogy a család demokratikusan szavazta ezt meg – minden családtagot bevonva a szavazásba, és csalás se esett! –, ezt így korrektnek éreznénk? Már kívülről nézve persze.

Egy régi népnevelő mondás jut eszembe: aláírásának súlya van.

*

Vannak aztán a globális nagyvállalatok is, amelyek sokszor már nagyobb lobbierővel bírnak a nemzeti kormányoknál. A globális médiabirodalmak pedig erősen befolyásolhatják magukat a választókat, hogy nekik kedves kormányokat emeljenek hatalomba. 

Ezzel tényleg tudják torzítani a demokrácia alapját, a többségi népakaratot. 

Igen, mint elején írtam, a demokrácia egy elméleti cél, melynek egyik eszköze a választás, ám sok egyéb gyakorlati mechanizmust is be kell iktatni, hogy e cél teljesülhessen. És – mint minden harcban – az idők során ezeket a védekező mechanizmusokat sikerül is időnként kiismerni / bekebelezni / kiiktatni, vagy szimplán megkerülni / átverni. 

A globális nagyvállalatok, valamint a médiabirodalmak közvéleményt olykor megtévesztő hatása is ilyen. De azért kormányok is tudnak hasonlót a kezükben levő médiával, ha az annak ellenőrzését felügyelő szervét sikerül hatástalanítaniuk. 

Ez is egy örök játék, melyben pont ezért egyre tökéletesíteni kell a védekező mechanizmusokat. De tökéletesíteni, és nem leépíteni, ha rosszak, mert feladatuk elvégzésére szükség van. Ahogy az immunrendszert se építjük le büntetésből, ha hagyott megbetegedni.

*

Visszatérve a globális struktúrákra – ezek a népakarat befolyásolásával tényleg tudják veszélyeztetni a demokráciát. Szóval végre találtunk egyet.

Azonban a cikkben szereplő s a mostanság a kormányzati kommunikációban is erősödő elmélet, amivel vitatkoznék, úgy szól, hogy a liberalizmus a demokrácia ellensége, érvelésében meg leginkább a fenti szervezeteket-struktúrákat-lényeket okolja – mint a liberalizmus termékeit – a demokrácia elnyomásával – mondván, hogy ezeket nem az egyes nemzetek népe választja, ám erejükkel beavatkoznak a választott kormányok működésébe. 

Nos, ezzel az egyik probléma, hogy – mint fent végigvettem – a fenti szervezetek és intézmények egy része magának a demokráciának a gyakorlati működéséhez szükséges, nélkülük a többségi akarat megvalósulása csak egy szép, naiv ábránd.

Ráadásul a hivatalos fékeket és ellensúlyokat is közvetve maga a nép választja.

Akkor is szükségesek a demokráciához, ha némelyüket liberális eszmék verekedték ki egykor. 

A másik probléma, hogy a globális nagyvállalatok nem a társadalmi értelemben vett liberalizmus velejárói. Gyakorlatilag közük sincs hozzá. Mert bár az előttük a gátakat eltakarító gazdasági eszmerendszert tényleg szokás liberális piacgazdaságnak (és – igen – gazdasági liberalizmusnak) hívni, ám ennek nagyjából annyi köze van a liberális társadalomhoz, hogy a mindkettejükre használt szó szabadságra utal, és valóban, mindkettő egyfajta szabadságot jelent a maga világában. Összemosni őket azonban még akkor is súlyos tévedés, ha történelmi kialakulásuk nyilván nem teljesen független egymástól. 

A vegytiszta liberális gazdaságban olyan értelemben szabad a vásár, hogy a piac önszabályozó erejére van bízva a gazdaság kordában tartása, az államok ebbe nemigen avatkoznak be se túl sok adóval, se túl sok szabályozással, se túl sok vámmal. Illetve a vegytisztában egyáltalán semmilyennel, de igazából a vegytiszta ugyanúgy nem létezik, mint etil-alkoholból is csak a patikában (és még ott is csak max. 96%-os). Voltak rá kísérletek, de nagyon régóta tudja mindenki, hogy a piac is csak egyéb kiegészítő védőmechanizmusok mellett tud rendesen működni. Mindamellett a globalizáció az ő terméke, és tényleg vannak vele súlyos bajok.

Ám ennek a társadalmi liberalizmushoz a közös elnevezésen túl nemigen van köze. 

Utóbbi ugyanis – mint fentebb írtam – az egyén szabadságát biztosítja magánügyeiben, míg a gazdasági liberalizmus a gazdaság szabadságát biztosítja abban az értelemben, hogy a lehető legkevesebb szabályt s akadályt gördíti a piac mechanizmusainak útjába. 

*

S még valami. Amikor egy jogvédő iroda véd egy egyént állami szervek által elkövetett jogsértések ellen, még az sem a liberális demokrácia, csak a demokrácia védelmét jelenti. 

Ugyanis bár az egyén érdekeit védi, ám nem azért, mert az adott demokrácia netán liberális lenne, hanem mert

a demokrácia maga sem létezhet jogbiztonság nélkül. 

Mert a törvény egy demokráciában a többség által előírt szabályrendszer. És ha egy állami szerv ezt megsérti, akkor maga a többségi akarat sérül. (A jogbiztonságért az egyén védelme érdekében amúgy történelmileg liberális eszmék is harcoltak, de ettől még a mai demokráciának is egy szükséges eleme a fentiek miatt.)

Könnyen belátható, hogy a jogbiztonság nem csak liberális társadalmak szükségszerűsége, s így az egyén sérelmére elkövetett jogsértés sem csak liberális társadalmakban káros. Semmilyen stabil társadalom nem létezhet jogbiztonság nélkül. Az illiberális demokrácia sem. A liberális és nem liberális demokrácia közötti különbség a hozott törvényekben van, hogy azok mennyire engedik a magánügyekben az egyént érvényesülni. A meghozott törvények – azaz saját szabályainak – betartatása már mindkettőnek lételeme.

Hozzáteszem: az állami szerv hivatalnokgárdája maga is olyan emberek halmaza, akiket nem a nép választott, hanem az általa választott kormány által kinevezett hivatalvezető vette fel őket a saját kiválasztási módszerével. Ha egy állami szerv jogsértést követ el, az ugyanúgy írható egy nem nép által választott, túlbürokratizált hivatalnokelit hatalmaskodásának számlájára, mint például az Unió szervezeteinek hasonló ténykedése. 

*

S végül azokról a bizonyos NGO-król, angyalibb (s magyarabb) álnevükön civil szervezetek. Nos, ezek olyasfélék, mint a jogvédő irodák – azok egy része is ez. De azért foglalkoznak százezer más – elvben közhasznú – dologgal is (csak mondom). Ám a mostanság épp' közutáltak azok, amelyek belebeszélnek az állam dolgaiba, így maradjunk most ezeknél.

Ők szintén államtól független, senki által nem választott szereplők. Csakhogy épp ezért nekik sincsenek különleges jogaik. 

A többség akarata szerint hozott törvények alapján tudnak csak működni, működésük így csupán e törvények megsértésének észlelése, jelzése és a törvények által előírt módon a sértettek védelme. S így a demokráciáé. Azaz a tiéd, kedves Olvasó.

Ha egy kormány ezeket félendő ellenségnek tartja, akik ellen nagy erőkkel harcol, úgy voltaképpen a saját törvényei által meghatározott pályán érzi gyengének, bizonytalannak magát. S az ilyen kormány gyenge. Gyenge akkor is, ha magát erősnek tartja, mert saját pályán tart egy idegentől, aki az ő szabályai szerint érkezett játszani, és esélye sincs megalapozottan huncutságot találni – ha nincs huncutság. Ne is legyen.

*

Kedves Olvasóm, három útravalót adhatok: gyanakodj a közös képviselőre, aki nem akarja megmutatni az elszámolást, a bankszámlát és a számlákat. Gyanakodj a közös képviselőre, ha a számvizsgáló bizottság ellen ágál. És gyanakodj a kormányodra, ha az őt ellenőrzőket támadja.

Ezért van szükség a nyilvánosságra és a háborgatásra olykor.

*

Amikor Békés Márton arról ír: „Igazi demokráciadeficitet a magukat civilnek nevező jogvédő irodák, ügynökszervezetek, lobbicsoportok és a »médiaelit« fórumai jelentenek. (...) Slágertémáik Varsótól Pozsonyon át Budapestig ugyanazok: átláthatóság, bírói függetlenség, állami jogsértés, korrupció, sajtószabadság”, akkor valójában nem a liberalizmus, hanem a demokrácia gyakorlati működtetését biztosító pilléreket vonultatja fel – a demokrácia fő ellenségeként.

Valószínűleg létezhet illiberális demokrácia. Akár még jól is érezhetjük magunkat benne. De továbbra se látom, mennyiben lenne jobb a nem liberális demokrácia a liberálisnál, mert nekem továbbra sem tűnik úgy, hogy a két fogalom zavarná egymás köreit. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129301