Nincs mit ünnepelni Marxon

2018. május 5. 15:34

Finta László
Mandiner

A marxizmus az emberi természet radikális tagadása, és szöges ellentétben áll a hús-vér emberek életének realitásaival, erényeikkel-bűneikkel és vágyaikkal.

Nem tartozom azok közé, akik szerint ünnepelni kellene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulóját.

Mindig is idegenkedtem ettől a torzonborz szobatudóstól: az „emberbaráttól”, aki általában szerette „az egész emberiséget”, miközben az egyes emberek iránt mélységes embergyűlöletet tanúsított; az értelmiségitől, aki úgy emelte piedesztálra a munkásosztályt, hogy Engels unszolásának sem engedett és soha életében egyetlen gyárba sem tette be a lábát; a kíméletlen vitatkozót, akiből teljességgel hiányzott a méltányosság, a másik fél megértésnek képessége, és mefisztói gúnnyal szólta le vitapartnereit; a megátalkodott ateistát, aki talán a vallásnál is jobban gyűlölte mindazokat, akik valóban felebarátaikként szerették és gyámolították a szükséget szenvedőket; az önhitt ideológust, aki felismerni vélte a „történelmi haladás” és a gazdaság „törvényeit”, miközben a tényleges események rendre megcáfolták őt, igazolva, hogy a történelem és az emberi természet materialisztikus értelmezése fabatkát sem ér.

Gyakran hallom azt az érvet, hogy „az elmélet helyes volt, csak a gyakorlat volt embertelen” – ez alapvető tévedés.

A marxizmus az emberi természet radikális tagadása,

és szöges ellentétben áll a hús-vér emberek életének realitásaival, erényeikkel-bűneikkel és vágyaikkal. Marx születésnapján az utópia és az evilági üdvtörténetek apostolainak áldozataira kell emlékeznünk.

Ma reggel fellapoztam két kötetet. Nicolás Gómez Dávila aforizmagyűjteményének – A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila. Széljegyzetek a töredékek katedrálisához; Irodalmi Jelen Könyvek, 2013 –  egyik bölcsessége (a kötet 31. oldalán olvasható) így szól:

„A modern ember nem szeret, hanem menekvést keres a szerelemben; nem remél, hanem menekvést keres a reményben; nem hisz, hanem dogmákba menekül.”

Úgy vélem, ezen a maximán minden marxistának el kéne tűnődnie. (Még Jean-Claude Junckernek is, bármilyen legyen is mai véralkohol-szintje.)

A másik kötet Paul Johnson Értelmiségiek című remekműve (Európa Könyvkiadó, 1999, 550-554. oldal):

„A társadalom átalakítása a népboldogító entellektüelek műve, akik azt hiszik, hogy puszta értelmük fényével átformálhatják a világot. Ez a totalitárius hagyomány születési joga. Rousseau fedezte fel, Marx foglalta rendszerbe, Lenin intézményesítette. Lenin követői több mint hatvan éven át végezték a történelem leghosszabb társadalom-átalakító kísérletét. […] Szüntelenül emlékeznünk kell arra, amiről az értelmiségiek szeretnek megfeledkezni: hogy az emberek fontosabbak, mint a koncepciók, hogy övék az elsőbbség. Minden önkényuralom közül az eszmék szívtelen zsarnoksága a legrosszabb.”

Ennél mívesebben és igazabban nem is szólhatna senki a mai napon.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129163