És mi lesz a többiekkel?

2018. április 19. 13:57

A partikularizmus a bomlás és a viszály felé, a joguralom a gyarapodás és a béke felé húz.

2018. április 19. 13:57
Mike Károly
Vendégszerző

Mike Károly közgazdász, egyetemi oktató (Budapesti Corvinus Egyetem) írása

Az írás a Kommentár 2017/2. számában megjelent Partikularizmus és joguralom című tanulmány rövidített változata.

 

A polgárháború felé araszoló Spanyolországban, 1921-ben a kor egyik legkiválóbb gondolkodója, José Ortega y Gasset arra a kérdésre, hogy mi a hazáját sújtó problémák gyökere, a következő választ adta: „a spanyol jelenkor legmélyebb és legsúlyosabb jellegzetessége… a partikularizmus”. Ami azt jelenti, hogy a nemzet „részei egyszeriben úgy kezdenek élni, mint önálló egészek”. Az egyes „csoport immár nem résznek érzi magát, következésképp nem osztozik a többi csoport érzelmeiben. Nem érdeklik a többi csoport reményei vagy szükségletei, nem fog össze velük, nem segíti őket gondjaikban… De – és ez jellemző erre a társadalmi állapotra – kóros érzékenységet tanúsít a maga bajában. Olyan kellemetlenségek vagy nehézségek, melyeket összetartás idején mindenki könnyen elvisel, tűrhetetlennek látszanak, mihelyt a csoportlélek elkülönül, és felmondja a nemzeti együttélést”.i

A partikularizmus „az a szellemi állapot, amelyben azt hisszük: nincs rá okunk, hogy számoljunk a többiekkel”.ii Ha pedig ezt komolyan gondoljuk, jogunknak, sőt kötelességünknek fogjuk érezni, hogy közvetlenül vigyük keresztül az akaratunkat. A velünk egyet nem értőkkel nem törődve, ha kell, rajtuk átgázolva érjük el céljainkat.

A partikularizmus ellentéte nem az egymás nyakába borulás, az erőltetett testvériség, hanem a joguralom elfogadása.

Utóbbi esetén a társadalmi csoportok tartózkodnak a közvetlen célratöréstől, s ehelyett alávetik magukat a társadalmi együttélés közösen alakított szabályainak. A közvetlen cselekvés (actio directa) helyett a jogszerű cselekvést (actio legalis) választják. A nemzet egy-egy alkotórésze „nem azonnal elégíti ki a vágyát, mert kötelességének tartja, hogy az általános akarat révén valósítsa meg. Ezért hosszú utat tétet meg akaratával, mely így bejárja a nemzetben élő többi akaratot, hogy megkapja tőlük a törvényes szentesítést”.iii

Egy nemzet történelme mindig e két erő – a széthúzó partikularizmus és az egyesítő joguralom – tusakodása. Az előbbi a bomlás és a viszály felé, az utóbbi a gyarapodás és a béke felé húz.

Nem lehet megrendülés nélkül olvasni, ahogy az 1920-as évek Spanyolországának leírásában a mai magyar társadalom válságtüneteinek leltárát ismerjük fel. A politikai táborok mély érdektelensége a másik szempontjai iránt. Sőt undor és megvetés. A hatalmat birtoklók nyers akaratátvitele. A jogok és kötelességek kényes rendszerének alávetése rövid távú részszempontoknak. A történelem természetesen nem ismétlődik, és a mai Magyarország sok mindenben különbözik az egykori Spanyolországtól. Mégis meg kell, hogy rendítsen minket a szembesülés azzal, hová vezet bizonyos beállítottságok és viselkedésmódok következetes érvényesülése.

Ám még fontosabb, hogy jól megértsük a joguralom alternatíváját. Ez nem azt jelenti, hogy a mindenkori törvényhozás tetszőleges döntéseinek kell alávetnünk magunkat. Még egy demokratikusan megválasztott törvényhozás is hozhat gonosz, ostoba, igazságtalan, méltánytalan és önkényes döntéseket. Bár formálisan nevezhetjük ezeket „jognak”, ha így teszünk, kiüresítjük a jog fogalmát. Ahogyan tették ezt a jog fügefalevelével takarózó totalitárius rendszerek is.

Legalább ilyen veszélyes tévedés, hogy a jog feladata egyszerűen az igazságosztás.

Eszerint a jog akkor működik jól, ha minden igazságtalanságot hatékonyan megtorol. Ha pedig a formális szabályokat betartó testületek ezt elmulasztják – csak „formális jogot”, nem pedig „igazságot” szolgáltatnak –, akkor erre bármilyen más eszközzel, de sort kell keríteni. Ha a bíróság futni hagyja Döbrögit, Lúdas Matyi jogosan veri háromszor rajta vissza a jussát. De legalábbis indokolt őt kormányra juttatni, hogy visszaverhesse.

A jog mindkét téves felfogása a partikularizmust erősíti. Az első a törvényhozási többségek és kisebbségek partikularizmusáét. A második az elszenvedett igazságtalanságokat fájlaló társadalmi csoportokét.

A tényleges joguralom mást jelent. Azt jelenti, hogy ha fel akarunk lépni egy igazságtalanság megszüntetése érdekében, ezt a közösség közösen kialakított játékszabályainak alávetve tesszük. Ha pedig a meglévő szabályokat rossznak tartjuk, értelmes és méltányos vitában próbáljuk meggyőzni a többieket a változtatás szükségességéről. A joguralom tehát egyszerre kívánja az igazságosság melletti elköteleződést, és annak kényszerű elfogadását, hogy a közös szabályaink, eljárásaink nem mindig szolgáltatnak igazságot. Ez nem cinizmus, hanem érettség: a társadalmi együttélés nehézségeinek józan belátása, amelyek az emberi gyarlóságból fakadnak. Végső soron annak elfogadása, amire Szent Pál intette a viszálykodó korintusi keresztényeket: „Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot?” (1 Kor 6,7)

A partikularizmus nem egyik napról a másikra jelenik meg, hanem hosszú évek során lassan fejti ki erodáló munkáját. Ahogyan a szú eszi be magát a fába, úgy ássa alá a közösségben meggyökeresedett erényeket.

Elég elővennünk az 1990-es évek elejének publicisztikáit, hogy tudjuk, a mai közéletben régi lemezek forognak.

A mindenkori állami hatalom partikularizmusa a legrombolóbb, de a politikai ellenzék viselkedése sem ellenpontja a kormánypárti táborénak, sokkal inkább tükörképe annak.

Míg a kormányzó jobboldal fősodra a nemzetet önmagával azonosítja, és politikai ellenfeleitől minden szimpátiát megvonva kizárná őket a közös dolgaink alakításából; addig a baloldal más országok „haladó” politikai csoportjaival remél együttműködést, nemzetközi szervezetektől és más nemzetek vezetőitől vár támogatást, miközben a legcsekélyebb kísérletet sem teszi arra, hogy megértse a hazai jobboldalt és támogatóit. Ehelyett – igen kényelmesen – gonosznak és ostobának tartja őket, akik közül egyeseket talán át lehet csábítani a térfelükre, de a maradókat a közügyek közelében megtűrni nem lehet.

Ebbe a képbe simul a radikális jobboldal és minden olyan kezdeményezés is, amely a politikai ellenfelek személyes erkölcsi minőségének kérdését („jó ember, rossz ember”, „korrupt, nem korrupt”, „van helye, nincs helye a közéletben”) helyezi a politikai terveit alátámasztó érvek elé. A helyzetet pedig

csak súlyosbítja a hirtelen globális méreteket öltő „népi-urbánus” ellentét,

amely eluralni látszik az Egyesült Államokat és több nyugat-európai országot. Egyszóval nem állunk jól.

A kiutat a joguralmat támogató szellemi és erkölcsi hagyományok felélesztése, megerősítése jelentheti. Ezek a hagyományok élnek, ha búvópatakként is. Mind közül talán a legfontosabb az alkotmányosság és a jogásznemzet hagyománya. A válság tapasztalata élesíti az elmét, a rombolás fenyegetése éles fényt vet egy társadalom megtartó erőire. Tanulságos ezért felidéznünk, mit írt 1939 sötét évében Babits Mihály arról, hogy jellemének mely vonásai tarthatják meg a magyarságot: A nemzet történetében „… eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya… Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni”. És „jogásznép vagyunk”, akik a „fülemüle füttyét” is pöröljük. Ám ez a visszásságoktól sosem mentes jogászkodás azt tükrözi, hogy „a jogi állandóság szelleme ült itt le velünk, hogy megfogózzon, és megtelepedjen…”

Bár nagy dolog, akkor sem volt népszerű, és most sem az „szilárd jogi elveket és hagyományokat fenntartani egy változó s a nyers erő kényének kiszolgáltatott világban…” Mégis, „talán ebben van a magyarnak igazi európai hivatása, még inkább, mint a kultúra védelmében a barbár Kelet ellen”.iv

i Ortega y Gasset, José: Gerinctelen Spanyolország [1921]. In: Két történelmi esszé (ford. Farkas Géza). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983. 38-40. o.

ii I.m. 57. o.

iii I.m. 58. o.

iv Babits Mihály: A magyar jellemről [1939]. In: Babits Mihály művei. Esszék, tanulmányok. 2. kötet. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1978. 653-654.o

Kapcsolódó cikkek

Összesen 13 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Nataalii
2018. április 19. 17:16
Szia)) Nagyon vonzó és szexi lány vagyok. szeretek utazni Keresek valakit, aki hív. Ország vagy város megjelenítése Jó szórakozást! Az intim fotóim az interneten >>> https://goo.gl/fW3MAJ
Okoskata
2018. április 19. 16:00
" A velünk egyet nem értőkkel nem törődve, ha kell, rajtuk átgázolva érjük el céljainkat." Ezt próbálja meg a jelenlegi ellenzék külső segítséggel, erőszakkal elérni. Nekik csak a hatalom megszerzése a fontos és a cél szentesíti az eszközt veszik alapúl. Egy országnak azért nyílván többre van szüksége, mint hatalomra éhes törtetőkre, anarchista kreációkra, akiket ha kissé megkaparnak, akkor lehull az álarc mint a karnevál végén.
balbako_
2018. április 19. 15:26
Birodalmi szemlélet, de az őslakosok más elbírálás alá esnek ezért itt használhatatlan.
repulok
2018. április 19. 15:13
Nem ismertem a kifejezést, de tovább gondoltam. Például, megalakulhatna az önálló palóc állam, vagy jász köztársaság mellé, Kunország és tirpák autonómia születne, esetleg bátaszéki sváb-föld elszakadna Tolna megyétől...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik