A győztes rejtse a dölyföt, a vesztes a bosszúvágyat!

2018. április 14. 12:32

Gágyor Péter
Mandiner

A kompromisszumkészség hiánya társadalmi kockázat, robbanásveszély, amely nyomán mindenki vesztes lesz.

A demokrácia eredendően viszonylagos társadalmi eszköze a társadalmi berendezkedésnek. Tökéletlen módszer. Élünk és visszaélünk vele, belefér a mérlegelés szándéka és a manipulációk kísértése is. Olykor az ok és okozat egyesül benne. Hivatkozhatunk Periklész vagy Churchill véleményére, sorsára, tapasztalataira. Vizsgálódhatunk e politikai rendszer/módszer/eszköz kusza történelmében. Megmosolyoghatjuk a ma már groteszknek tűnő, de benne élőknek tragikus tartalmú, jelzős (népi-, szocialista-) demokráciák közelmúltunkban dühöngő különös forradalmi kavalkádját, utópiáit és káoszba borulásait.

A demokrácia az emberi képzelet és az emberi tulajdonságok játéka az emberen túlmutató ideális elvárásokkal szemben. Ahány emberi képzelet létezik, annyiféle demokrácia-elképzelés modell szökik szárba a fantáziánkban. Olyan ez, mint az igazság egyéni értelmezése, egyedenként változik. Hangzatosan elfogadjuk (mert közmegegyezésünk szerint a demokráciánál jobbat még nem sikerült kitalálni) a demokrácia társadalmi alkalmazását, de mindenki a saját kaptafájára feszítené, hogy szerinte és számára még jobban, eredményesebben működjön a társadalom szerkezete.

A kompromisszumkészség hiánya társadalmi kockázat,

robbanásveszély, amely nyomán mindenki vesztes lesz.

A kompromisszum nem vonzó állapot, önnön igazságélményeink megcsonkítása rejlik benne: maga a fogalom megnevezése sem jó hangulatú, se nem idillikus dallamú szó füleinknek, de alkalmazása társadalmi méretekben mégis kikerülhetetlen, ha nem lakatlan Robinson-szigeten szervezzük meg a társadalmi-politikai életet.

Valamelyest úgy lehetünk ezzel, mint a választásokkal. Megalkuszunk. Lelkünk mélyén elhatározzuk, hogy a legkisebb rosszat választjuk, vagyis arra a pártra szavazunk, amelyiknél nem lelünk jobbat. Hiszen tudjuk, hogy eleve képtelenség egy olyan párt (program), amely saját elképzeléseinket tökéletesen megvalósítani akarná. Tehát kompromisszumot kötünk elképzelésünk és lehetőségeink között. A választások után ismét kompromisszumra kényszerülhetünk, ha nem az általunk választott párt győzött. De bizonyos mértékben akkor is, ha az általunk támogatott párt nyert. Így megy ez. Hogy a győztes és vesztes pártok közben mit gondolnak, képviselőik mit éreznek, az más kérdés. A győztesek a tökély közelségében ringatódznak, a vesztesek pedig keserves csalódásaikat próbálják a sors kínálta szélsőséges palettán megfejteni, és úgy érzik, valakik átverték őket.

De azok a bizonyos titokzatos valakik tulajdonképpen nem léteznek, vagy ha mégis vannak, akkor ők is köztük, közülünk vannak. Az átvertek és az átverők közös kórusa a társadalmi végeredmény. Nem himnusz, inkább zene-bona. A saját sajtó, (ko)média mindkét oldalon alaposan benne van ebben a cinkelt musical-játékban. Hiszen nincs pártatlan sajtó: minden szöveg, még a használati utasítások sem semlegesek. Nincs pártatlan hangulatú párbeszéd sem az utcán, üzletekben, villamoson és/vagy még a hallgatás csöndje sem pártatlan.

,,,én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.”

 

Ez nem csupán József Attila vágyainak költői élménye (a jelentől szélsőségesen különböző társadalmi feltételek között íródott költemény), ez az élmény mégis valamennyinkben ott motoszkál, amikor voksolunk. Képtelenek volnánk a költővel vetekedő mondatokba sűríteni a kompromisszummentes vágyainkat.

A költészet nem a megalkuvások világa. A társadalom, a politika viszont az.

A média a társadalmi párbeszédek eszköze kellene, hogy legyen. És jaj neki, ha szerepet téveszt, ha költői pózban kerüli a megalkuvások kényszerét. Stílusa amúgy sosem érheti el a költészet gyöngyszemeinek a színvonalát, a küldetése pedig szöges ellentétben áll a beteljesíthetetlen vágyak költői csillogásaival. A realitások ütköznek össze a képzelet utópikus álmodozásával. A média általában szenzációkat hajszolna. A sztárriporterek és celebek pillanatnyi villanásai viszont gyakran csupán mulandó és krekk szóbukfencek.

A napok múlnak, a győzelmi mámor és a csalódás, az üröm is majd napról napra kopik. Az emberek újragombolják mellényeiket és a kompromisszum szükségessége viszonylagos társadalmi nyugalmat ígérhet.

Az élet ritmusa nem tűri el az állandósult kampány hisztériáit. A médiától is elvárható volna, hogy ne játsszon a tűzzel,

a győztes rejtse a dölyföt, a vesztes ne élesztgesse bosszúvágyát.

A média a különös és szélsőséges vélt, jobb esetekben a valósághoz közelítő igazságok és féligazságok porondja, ahol a szenzáció a fontos, a lényeg. A hitelesség, az elfogadható, kompromisszumokon nyugvó igazság ebben a művileg kialakított helyzetben könnyen a háttérbe szorul.

A kompromisszumok elfogadása bizonyára minden bölcsesség alapja. Bár a média gyakorlatával, a kamaszos lendületek szeretetével és vállalásával ez a magatartás nehezen egyeztethető össze. A kompromisszumkészség a bölcsesség pillanatainak keserű hozománya. Akkor kezdi el meghatározni az ember etikus gondolkodását, fogalmi világképét, amikor az a saját véges létén túli jövőjét kezdi el építeni.

Az idő győz az indulat felett, mint a lényeget kimondó Éva utánozhatatlan mondatában, Madách Ember tragédiájának tizenötödik színében. „Anyának érzemoh Ádám, magam.” A szó megszegik, nincs pártoskodás, bosszúvágy, dölyf.

A jövő tőlünk függetlenül elkezdődik. Kockáztatni nem szabad! A lét értelme fölöttünk lebeg az isteni magasban.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/128149