Igazságtalan volna a választási rendszer?

2018. április 11. 09:03

Valóban olyan igazságtalan a választási rendszer Magyarországon, mint az ellenzék állítja? Nem lehet, nem lehetett volna legyőzni a kormányt? Korántsem annyira egyszerű a kérdés. Érdemes végiggondolni a problémát.

Választások előtt és után az ellenzéki sajtóban rengeteget olvasni arról, hogy a jelenlegi választási rendszer mennyire igazságtalan. A választási rendszer „szélsőségesen aránytalan”, „igazságtalan és elmozdíthatatlanná teszi a kormányt”, „nem fair, manipulálható, abszurd, rossz”. Ilyen és ehhez hasonló általánosan megfogalmazott, lózung jellegű kijelentéseket hallhatunk, olvashatunk folyton ellenzéki politikusoktól és publicistáktól. Ha sokat szajkózunk valamit, az emberek egy idő után elfogadják, meg sem kérdőjelezik az igazságtartalmát. A választások után is kivétel nélkül az összes ellenzéki párt reakciójában utalt arra, hogy lejtett a pálya a kormánynak.

Valóban igazságtalan a jelenlegi magyar választási rendszer? Ezt már csak azért sem lehet megválaszolni, mert az igazságtalanság meghatározásában sem valószínű, hogy meg tudna állapodni a mai magyar társadalom. (Egy választási rendszer esetében talán amúgy is inkább aránytalanságról lehet beszélni.)

Az igazságosság hagyományos definíciója, hogy mindenkinek meg kell adni, ami neki jár. Iustitia kezében a mérleg serpenyőinek azonos magasságban kell állniuk egymással. John Rawls azt mondja: a „tudatlanság fátyla” kell borítsa szemünket, ha igazságosan akarunk dönteni egy kérdésben. Nem szabad arra gondolnunk, vajon a döntésünknek a jövőben számunkra kedvező vagy kedvezőtlen hatásai lesznek-e. Iustitia szeme nem véletlenül van bekötve.

Az előbbi megállapítások a választási rendszerek esetében is értékesek és irányadók. Mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy szavazhasson és szavazata ugyanannyit érjen. A választási körzetek kialakításánál pedig a korábbi és a jövőben várható választási eredményeket egyaránt figyelmen kívül kellene hagyni. Az egy ember – egy szavazat (one man – one vote) elv az, ami a leginkább segíti az igazságos, arányos választási rendszer kialakítását.

Tökéletesen arányos választási rendszer azonban nem létezhet. Kívánhatjuk, de megvalósíthatatlan,

azon egyszerű oknál fogva, hogy a parlamentbe csak egész képviselők kerülhetnek be. Egyszerű példával szemléltetve: ha egy országgyűlés száz fős, és egy párt 21,73 százalékot ért el, nem fogjuk tudni a 0,73 képviselőt delegálni. (Ebbe, azt hiszem, nemigen mennének bele az érintett jelöltek, főleg ha még kisebb a tizedesvessző utáni szám...) Per definitionem minden választási rendszer aránytalan tehát. Azt pedig, hogy akkor mégis milyen legyen egy adott országban a rendszer, politikai szempontok is meghatározzák.

Az ország kormányozhatósága és az igazságosság az a két szempont, ami között lavíroznia kell annak, aki választási rendszert tervez. Mindkét szempont érvényesítésének vannak előnyei és hátrányai, és mindkettőre van példa a politikában. Az amerikai elnökválasztás az elektori rendszer miatt például komolyan aránytalan. Minden alkalommal rengeteg szavazat „vész el”. Egy Los Angeles-i konzervatív vagy egy dallasi liberális például nyugodt lelkiismerettel szervezhet magának más programot az elnökválasztás napjára. Trump is úgy lett elnök, hogy kevesebb szavazatot kapott, mint Hillary Clinton. Emmanuel Macront úgy választották meg Franciaországban, hogy a második fordulóban aratott magabiztos sikerekor is a választásra jogosultak mindössze 43 százaléka szavazott rá. (Az első fordulóban az összesen megszerezhető voks kevesebb mint egyötödét gyűjtötte be.) Az Egyesült Királyságban csak egyéni jelöltekre lehet szavazni. Kis pártoknak szinte esélyük sincs, és a vesztes jelöltekre leadott szavazatok egyáltalán nem számítanak. Mégsem kérdőjelezi meg senki sem ezeknek a rendszereknek a demokratikusságát.

Az arányosságra törekvő választási rendszerek közül Hollandiát és Izraelt szokás példaként említeni. Hollandiában a legutóbbi, 2017-es választáskor 13, Izraelben 2015-ben 10 párt került be a parlamentbe. Ezekben az országokban általában nehezen, komoly kompromisszumok árán sikerül csak koalíciós kormányt alakítani, ami egyértelműen a kormányozhatóság rovására megy, és a politikai instabilitás lehetőségét hordozza magában. Ráadásul minden választó becsapva érezheti magát, mert a kormányprogram végül nemigen fog hasonlítani azokra az elképzelésekre, amik alapján egy adott pártra szavazott.

A magyarországi rendszert egyik szélsőség sem jellemzi.

Antall József maga mondta, hogy a rendszerváltáskor olyan intézményrendszer kialakítására törekedtek, amely nem teszi lehetővé, hogy ismét egypártrendszer, diktatúra alakulhasson ki. Ez a választási rendszerre is igaz volt. (Ennek fényében amúgy különösen is jelentősnek mondható a Fidesz 2010-es kétharmados győzelme.) Az 1990-es választási rendszer ugyanakkor az ország kormányozhatóságát értelemszerűen kevésbé segítette elő. Közel huszonöt évvel a rendszerváltozás után talán nem volt illogikus lépés elmozdulni egy, a kormányozhatóságot kevésbé megnehezítő választási rendszer irányába.

Az biztos, hogy új választási rendszerre volt szükség, hiszen a demográfiai változások miatt az előző teljesen felborult és aránytalanná vált. Volt olyan választókerület, amely több mint kétszer akkora lélekszámú volt, mint egy másik. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság is kifogásolta, amikor megállapította a választókerületi beosztás aránytalan voltát. A választókerületeket tehát újra kellett tervezni. Emellett lehetőség nyílt a parlament létszámának a csökkentésére is, aminek szükségességében egyik politikai erő sem mert nem egyetérteni, bár korábban mindenki halogatta az ilyen irányú változtatást.

Azt sem lehet biztosra venni – jóllehet sokan evidensnek gondolják vagy legalább is ilyen értelemben fogalmaznak –, hogy egyáltalán az 1990-es választókerületi beosztás a keletkezésekor arányos volt-e. Miért gondoljuk, hogy az volt? Nincs okunk, hogy erre következtessünk. Egyrészt a kialakításában résztvevők semmilyen tapasztalattal nem rendelkezhettek egy arányos demokratikus választási rendszer kialakítása terén, másrészt nehezen hihető, hogy lettek volna közöttük a választási matematikához komolyan értő, független szakemberek. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az MSZMP-nek is rá kellett bólintania a felosztásra, márpedig nehezen hihető, hogy ők simán belementek volna egy olyan struktúrába, amit a maguk számára kedvezőtlennek ítéltek.

A korábbi választókerületi felosztáshoz hasonlítani a jelenlegit amúgy is értelmetlen.

Az első és legfontosabb alapelvnek egy arányos választókerületi beosztás megtervezésekor ugyanis pont annak kell lennie, hogy sem a korábbi, sem a várható vagy valószínűsített későbbi eredményeket nem szabad figyelembe venni.

Egy arányos választókerületi felosztás elkészítése egyébként elsősorban nem politikai, hanem rendkívül összetett matematikai folyamat. Számos megkötést kell figyelembe venni, ami nagyon bonyolulttá teszi a problémát. A legfontosabbak: a megyehatárokat nem szabad átlépni, a választókerületek népességének közel azonosnak kell lennie, és mivel az egyes megyéken belül a népességszám eltérő, a településszerkezet összetett, lehetetlen földrajzi értelemben azonos méretű (területű) választókerületeket létrehozni.  Lesznek megyék, ahol több kisebb és lesznek, ahol kevesebb nagyobb területű körzetet kell kialakítani.

Ahhoz, hogy megállapíthassuk, történt-e manipuláció a választókerületek kialakításakor, azt kell megvizsgálni, vannak-e ún. gerrymanderingre utaló jelek. A kifejezés Elbridge Gerry massachusettsi szenátorra utal, aki 1812-ben a maga számára kedvezően alakította át állama választókörzeteit, aminek következtében az egyik kerület alakja a térképen egy tekergő szalamandrára hasonlított. A gerrymandering lényege, hogy manipulációra lehet következtetni, ha egy választókerület alakja konkáv, amőbaszerű. Fontos azonban megjegyezni, hogy tökéletesen konvex választókerületeket nem lehet létrehozni, a már említett megkötések miatt.

A jelenlegi magyar választókerületi térképet szemügyre véve, nincs okunk gerrymanderingre következtetni.

Egy szélsőségesen aránytalan, manipulált választókerületi területbeosztás – amire a sajtóban olvasható általánosítások alapján gondolhatnánk – nem ilyen képet mutatna.

A cikk megírására készülve, nem sikerült olyan átfogó, tudományosan megalapozott választásmatematikai tanulmányt találni, ami érdemben elemezné a jelenlegi rendszert. Egy ilyen dolgozatot csak rendkívül bonyolult iteratív szélsőérték-számítási módszerekkel lehetne elkészíteni, ami hatalmas volumenű munkát igényelne. Minden bizonnyal kevesen vannak hazánkban, akik ezt el tudnák végezni, és őket is riaszthatja a feladat léptéke. Az összes magyar megye minden településének minden utcáját végignézve kellene beazonosítani minden egyes választásra jogosult állampolgárt, majd a fentebb említett megkötések figyelembevételével kiszámítani, mik lennének az ideálist legjobban megközelítő határok.

Annyit biztosan tudhatunk, hogy amikor egyesek általános kijelentéseket tesznek a választókerületek manipuláltságáról, és arra utalnak, hogy a jelenlegi kialakítás teljesen egyoldalú, akkor azt csak megalapozatlanul tehetik, teszik.

Egy tudományos értelemben véve „megközelítőleg tökéletes” és politikai megfontolásoktól mentes területi felosztás kialakítása amúgy is csak egy adott pillanatra volna lehetséges. Nagy összegben mernék fogadni rá, hogy egyik politikai erő sem akarná ezt. Nem lehet ugyanis tudni, kinek kedvezne egy ilyen beosztás. Lehet, hogy adott pillanatban nagyon előnyös volna valamelyik szereplő számára, de ha ez nyilvánosságra kerül, már nem lehetne visszacsinálni. Semelyik politikai párt sem szeretne ekkorát kockáztatni. Ez egyébként nem csak hazánkban igaz. A választókerületek beosztása sehol a világon nem arányos ténylegesen, hiszen a politikai megfontolások sokkal többet nyomnak a latba, mint az elviek.

Nincs okunk azt állítani, hogy a magyar választási rendszer aránytalan lenne. Szélsőséges léptékben biztosan nem az. Le lehet győzni a kormányt a választásokon. Azt lehet esetleg mondani, hogy a Fidesz olyan választási struktúrát alakított ki, amely a legerősebb pártot némileg erősítette, és mivel ők voltak (és most is azok) a legerősebb pár, ez nekik előnyös, az ellenzéki kispártoknak pedig kevésbé az. De tökéletest nem lehet csinálni, mint azt már láttuk.

Érdekes kettősség  figyelhető meg ugyanakkor az ellenzéki oldalon. Még a választás napján is bizakodva beszéltek arról,  hogy igenis el lehet kapni a kormányt megfelelő taktikával az egyéni körzetekben, és kormányváltás lesz. Este pedig már azt hangoztatták, hogy a jelenlegi rendszerben legyőzhetetlen a Fidesz.

A két állítás nem lehet egyszerre igaz.

A magyar politikai rendszer egyébként meglepően változékony. Nem lehet tudni, mi lesz pár éven belül, és a Fidesz sem tudhatta, mit hoz a jövő, amikor megtervezték a jelenlegi rendszert. Ha most nem sikerült leváltani a kormányt, lehet, hogy legközelebb sikerül. Alakulhatnak úgy a körülmények, hogy ez a rendszer akkor éppen az ellenzéknek fog kedvezni. A két legnagyobb rendszerváltó párt mára eltűnt a süllyesztőben. Az 1990-es parlamentben lévő pártok közül mára csak a Fidesz és az MSZP áll a lábán.

Ez azt jelenti, hogy 5-6 választási ciklus alatt teljesen átalakult a politikai paletta hazánkban.

A most a parlamentbe került ellenzéki pártok tíz éve még nem voltak komoly politikai tényezők, jó részük nem is létezett. 2006-ban a választások után pár nappal senki nem gondolta volna, hogy az akkori választási rendszerben négy év múlva kétharmada lesz a Fidesznek. Elég volt a tragikus szocialista kormányzás, és az emberek elégedetlensége alkotmányozó hatalomhoz juttatta a jelenlegi kormánypártokat.

Ha Orbán tényleg olyan szörnyen vezette eddig az országot, mint ahogy azt az ellenzékiek érzik és állítják, és valóban olyan rettenetes kormányzás jöhet, amilyet jósolnak, akkor a rendszer őket fogja jutalmazni – ha addigra meg tudják győzni a választók többségét saját álláspontuk helyességéről.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125680