Mi történt velünk 1944 márciusában?

2018. március 19. 11:37

Mórocz Zsolt
Mandiner

Mi akadályozta meg a német megszálláskor, hogy a magyarság önmaga védelmére keljen?

Szálasival és nyilasaival nem lesz sok dolgunk. A világ mindenhol világ, az ember mindenhol ember, a selejt mindenütt selejt. Csak az utópisták hiszik konokul másképp. A valódi kérdés az: miféle nemzettudat élt a fejekben, mi akadályozta meg a német megszálláskor, hogy a magyarság önmaga védelmére keljen? 

Ismerünk ugyanis ellenpéldát: 1956-ban a nemzet java egységesen száll szembe a kommunistákkal és a szovjetekkel, mégpedig faji, nemi, vallási különbség nélkül.

A képlet nem egyszerű, mert

vádiratok, önfelmentések, manipulációk szövevényében kell eligazodni.

Németh László a felemás asszimilációt okolja röviddel az Anschlusst követően. Az irodalom szerinte a nemzettudat kialakítója és fenntartója. A „híg-magyarok” azonban – köztük Petőfi, Jókai és Eötvös – szerinte nem látják a valódi sorsproblémákat, illúziókba ringatják a nemzetet. Németh egyik legeredetibb, legvitathatóbb, több szempontból elhibázott írása a Kisebbségben, jóllehet elsősorban mint „gyakorló antiszemitát” támadják miatta. Jogtalanul. Szekfűt és Márait ellenben nem, holott időnként keményebben fogalmaznak nála.

Az urbánus Márai azt írja: semmi baja ugyan a zsidókkal, de feltűnően sok közöttük a szemtelen és tisztességtelen ember. Kulturális szerepvállalásukat – Némethez hasonlóan – felemásnak érzi, hozzátéve, hogy a zsidóságnak része volt önmaga és a magyarság tragédiájának előkészítésében. A magyar középosztály számára árvalányhajas, nemzetiszín-pántlikás zsidó Csínom Palkók habarták azt a főzetet, amelytől elbutult. „S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük  pontosabban áligényük miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s elkövette mind a bűnöket, melyek végül nagy tömegeinek vesztét okozta.” Márai a számára ellenszenveseket a zsidók közül alzsidóknak nevezi.

Szekfű Gyula és Farkas Gyula a megmagyarosított nevű újságírókat és írókat okolja. Jelesül azokat, akik „tökéletesen átidomultak a nemzeti illúziókhoz”, álmukban sem jutott eszükbe olyan szó, „mely a magyart illúzióiból felébresztené”. Az utolsó ilyen alkalom 1944. március 19. volt.

Horthy Miklós március 17-én a Harmadik Birodalomba utazik tárgyalni.

A kormányzó lépése – bár többek tanácsát kikéri – elhibázott.

Tapasztalhatta: Hitler meggyőzhetetlen és sohasem tartja be ígéreteit. Mi több, nem Németország érdekei vezérlik, hanem a valóságtól végleg elszakadt fantazmagóriái. Túljutva Horthy emlékirataiban a német megszállásáról szóló részen, az az érzésem támadt, hogy a kormányzó nem olvasta az Egri csillagokat. Ha mégis, akkor elfelejtette Török Bálint tőrbecsalását és Buda megszállását.

A puccsokat – a náciktól a taxisblokádig – akkorra időzítik, amikor az ország első számú vezetője nincs a helyén. Horthy képtelen hazavergődni Klessheimből. Visszatekintésében elmoralizálgat afölött, mi lett volna, ha magával viszi a vonatban hagyott pisztolyát. Végül arra jut: a bíráskodás joga a Legfelsőbb lényt illeti meg. Ez 1944 márciusában nem tűnik sem időszerű, sem radikális programnak.

Hazatérve nem mond le, taktikázgat. Az általa oltalmazott 800 ezer zsidó sorsáról beszél. Ez irányú politikáját a németek mellett a román és szlovák vezetés már régóta támadja. Tiso Magyarországot Európa legnagyobb gettójának nevezi. Goebbels azt jegyzi naplójába, hogy a „zsidókérdést” Magyarországon a legkevésbé sem oldották meg, Horthyt azonban személyes tárgyalásai során sem tudta meggyőzni szigorúbb intézkedések meghozataláról.

Hitler 1942-től követeli a zsidók sárga csillaggal történő megkülönböztetését, a magyar zsidók Németországnak történő átadását, „a Horvátországban és Szlovákiában alkalmazott modell szerint” – írja Ránki György. Majd hozzáteszi: „A német elképzelés nem érvényesülhetett volna Magyarország 1944. március 19-e, az ország német megszállása nélkül”. Hasonlóképpen vélekedik Tsvi Erez: „Magyarország német megszállása következtében, 1944. március 19. után a magyar zsidóság közvetlen életveszélybe került”.

Innen nézve mintha lenne érvényes etikai mondanivalója Párkányi Raab Péter alkotásának, a német megszállás áldozatainak szentelt emlékműnek. Talán a talpkövére lehetne vésni Ránki vagy Tsvi Erez idézetét.

A kiugrási kísérlet nem sikerül, Horthy proklamációját nem a harcoló alakulatoknál jelenti be. Fia elrablása végképp megtöri.

A kormányzót mint apát megérthetjük, mint vezetőt, nem.

Illyés így összegzi rövidesen a lényeget: „Horthy felelőssége: A susztertől nem várom el, hogy hős legyen, nem ez a szerződése a társadalommal”. De aki „negyedszázadig arra szedi az előleget, hogy adott pillanatban történelmileg fog viselkedni, hősként, egy nemzetszemélyként? Nem kívánom, hogy áldozza fel magát, de… De amikor a nemzet (s főleg ők) a susztertől is elvárja, hogy hős legyen!” Illyés nem mondta ki közvetlenül, noha elvárta volna Zrínyi Miklós országában a hősiességet.

Horthy Miklós kormányzóságát nehéz vagy-vagy alapon megítélni, sőt, összegezni sem könnyű. Jó és rossz, felemelő és tragikus döntések váltják egymást. Rendet teremt az országban, kormányai talpra állítják a magyarságot. Előbb korlátozza a zsidók jogait, azután az adott lehetőségeken belül védi őket. Tehetett volna többet, de maguk a zsidók sem voltak egységesek. A háború végén két ízben felmerült a zsidó munkaszolgálatosok felfegyverzése. Kállay miniszterelnök utasítására Keresztes-Fischer belügyminiszter tudakolózik náluk.

A zsidó vezetők Stern Samuval az élen mindkét esetben visszautasítják az ajánlatot. A végjáték közismert, a számok hasonlóképpen. A számoknál azonban többet mondanak a személyes sorsok. E sorok írójának például Szerb Antalé – minden irodalomkedvelő Tónijáé –, akinek halálát talán félanalfabéta nyilasok okozták, akik egyetlen sorát sem olvasták. Senki nem írt nála élvezetesebb magyar irodalomtörténetet. Talán nem is fog.

A „mi lett volna, ha” történelmietlen kérdését fölösleges föltenni. A lengyelek az kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Ráadásul ma lengyel haláltáborokról zagyválnak a médiában szakszerűen és aljasul. A bűntudatkeltéssel országokat lehet lelki nyomorba, ha úgy tetszik, össznemzeti neurózisba taszítani. Ne feledjük, aki a bűntudatot keltette, annál a feloldozás. Persze ehhez erről-arról le kellene mondanunk, legfőképp magyar identitásunkról.

A „mi lett volna, ha” tehát rossz kérdés. A jó kérdés: a mi lesz.

Mikor ezeket a sorokat írom, egy nap telt el a békemenet óta. A nemzet lelki egysége, úgy tűnik, kezd helyreállni. A következő négy évben talán tovább erősödik. Olyannyira, hogy higgadtan szembenézhetünk történelmünk érzékeny pontjával, bűntudatkeltés nélkül, ám nem megspórolva a valódi, hiteles önkritikát.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126768