Az ember végső célja

2018. március 16. 16:26

Az ember végső célja természetfölötti, és ennek elérése az ember természetes lehetőségein kívül van.

2018. március 16. 16:26
Molnár Máté
Katolikus Válasz

„A hatalom is fölmerül, mint a tökéletes boldogság forrása. A hatalom azonban önmagában véve csak egy képesség, a végső cél boldogsága viszont az ember aktív megvalósultsága, tevékenysége. Másrészt maga a hatalom, a képesség irányulhat jóra is, rosszra is. A végső cél azonban csak jó lehet. Szent Tamás megállapítja, hogy általában véve a fenti négy, az emberhez képest külsőséges dolgokban nem lehet a teljes boldogságot megtalálni, mert (1) az igazi, teljes boldogság csak jó dolgokkal lehet kapcsolatos, ezek a dolgok azonban jóval és rosszal egyaránt kapcsolatosak lehetnek; (2) másrészt a boldogság állapotában semmilyen jó nem hiányozhat, a fenti dolgok esetében azonban nem beszélhetünk minden, ember számára lehetséges jó birtoklásáról; (3) a tökéletes boldogság állapotából senki másnak nem származhat rossz, a fenti dolgokkal kapcsolatban azonban ez nincs így; (4) a fentebb említett dolgok függenek a szerencsétől is, ez azonban az igazi boldogság állapotáról nem állítható.

(...)

A természetes rendben az ember Istent csak mint a világ, saját maga teremtőjét képes felismerni és szeretni. Felismeri, hogy Isten a korlátlan, végtelen jóság, de ezen felismerésének az alapja az, hogy a világban találkozik a részleges jókkal, ezek teremtője pedig nem lehet maga is csak részben jó, mert ekkor szükség lenne egy másik teremtőre is, amelynek teljes, korlátlan, végtelen jóságában részesül minden részleges jó. Ez a felismerés azonban nem adja meg Istennek, a legfőbb jónak közvetlen ismeretét, látását, ez a felismerés csak gondolatmenetek közvetítésével utal a végtelenül jó Istenre. Isten azonban felajánlotta az embernek a saját természetes képességeit meghaladó színről-színre látását. Ebben a színről-színre látásban valósul meg az ember legnagyobb végső tökéletessége, fölülmúlhatatlan boldogsága. Ezért az ember végső célja olyan cél, amely a természetes rendben elérhetetlen. Miután az első emberpár bűne által saját maga és az egész emberiség számára elveszítette ennek a célnak az elérését, Isten a kinyilatkoztatásban majd végül saját Fiának megváltó megtestesülésében sietett a reménytelen állapotban lévő ember segítségére. Így vált ez a cél ismét elérhetővé a földi élet után, a földi élet pedig a kegyelemben az ezen cél felé haladás területévé vált.

Tehát az ember végső célja természetfölötti, és ennek elérése az ember természetes lehetőségein kívül van.” 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Kapcsolódó cikkek

Összesen 27 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
mokány
2018. március 18. 12:59
Isten nem ígéri sehol sem , hogy istent csinál az emberből. A végtelen különbség mindig megmarad teremtő és teremtmény között, ahol az emberi lélek is teremtmény. (Ellentétben a panteista pogányokkal.)
Senye Péter
2018. március 17. 15:39
'Imádkozzál és dolgozzál' - ha a kettő összhangban van, boldogok lehetünk.
szekula
2018. március 17. 00:34
A Molnár Máté nevű ember végső célját már ismerjük: hülyeségeket beszélni flekkdíjért.
annamanna
2018. március 16. 20:16
Sok a rizsa. Egyszerű kérdésre egyszerű a válasz: A boldogság forrása az, amikor az ember átéli, hogy valamire képes (potens); a boldogtalanság forrása pedig a magatehetetlenség (impotencia). Az alábbi videóban szereplő ember boldog, mert átéli a saját potenciáját: https://www.youtube.com/watch?v=MmPcEk8yeAY Az alábbi sztoriban a gyerek boldog, amikor végre sikerül eljátszania egy zongoradarabot (és az anyja is boldog, mert sikerült erre rávenni a gyereket): "Bevetettem minden fegyvert és taktikát, ami csak eszembe jutott. Gyakoroltunk, vacsoraidő alatt is végig, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felkelni a zongora mellől, enni sem, inni sem, vécére menni sem. A ház háborús övezetté változott, a hangomat elvesztettem a kiabálásban, és fejlődés csak visszafelé irányba látszott, lassanként magam is kételkedni kezdtem az egészben. És aztán, váratlanul, Lulu megcsinálta. A darab összeállt, a jobb és a bal kéz külön-külön játszotta a maga zavartalan ritmusát, és a darabban megtalálták egymást, csak így, egy pillanat alatt, varázsütésre. Lulu is észrevette az áttörést, nem csak én. A lélegzetem is elakadt. A gyerek pedig újrapróbálta, félénken, és aztán nagyobb önbizalommal telve, gyorsabban, és a ritmus ott volt, hibátlanul. És Lulu arca a következő pillanatban felragyogott. - Anya, nézd - ez könnyű! És ezután újra és újra el akarta játszani a darabot, és nem akart felállni a zongora mellől. Aznap éjszaka átjött mellém, az ágyamban aludt, összebújtunk és szorosan-szorosan megöleltük egymást, hogy szinte a csontjaink ropogtak. Amikor néhány héttel később egy fellépésen eljátszotta A kis fehér csacsit, más szülők odajöttek hozzám, azzal, hogy "Micsoda tökéletes kis darab Lulunak... olyan kis vagány, és annyira ő."" http://felicitasz.blog.hu/2011/02/19/keleti_szulok_nyugati_gyerekek Hogy a magatehetetlenség a boldogtalanság forrása, arra nem kell példákat hozni, olyannyira egyértelmű. Nyilván a boldogság érzete azért nem állandó, mert az ember nem érezheti folyamatosan potensnek magát, a két lelkiállapot között hányódik, hol a képességet éli át, hol a magatehetetlenséget. A két állapot arányát persze célszerű a potencia irányába tolni; és ez még annak is sikerülhet, aki rokkant, akár olyan szinten is, mint Stephen Hawking, aki a fogyatékossága ellenére is potens maradt, így nem volt boldogtalan.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik