Konszenzus után

De mi változott meg a világunkban?

2018. március 17. 09:20

hllndr
Mandiner

Volt néhány évtizedig a nyugati világban egyfajta politikai, kulturális, társadalmi „konszenzus”, aminek mostanra vége. De mi volt ez a konszenzus? Konszenzus volt az egyáltalán? Hova tart most a baloldal és a jobboldal? Mi változott meg véglegesen a világban, amiben élünk?

Mi változott meg a nagyvilágban?

Az elmúlt néhány évben valami megváltozott a világban, különösen Amerikában, ez nyilvánvaló és egyértelmű. Azt mindenki látja, hogy Donald Trump nem egy szokványos republikánus elnök. Minek a jele ez? Mi történt?

*

A balközép centrum

Mivel a témáról könyveket lehetne írni, ha egy cikkben szeretnénk összefoglalni, szükségünk van egy megfelelő állatorvosi lóra. Ez esetben a neves baloldali amerikai magazin, a The New Republic lesz az. Rajtuk keresztül szeretném a tengert egy cseppben bemutatni.

Bár 1914-ben alapították, a hatvanas évekkel kezdem a történetet. Akkoriban a TNR körülbelül az amerikai balliberalizmus mainstream, viszonylag mérsékeltebb zászlóshajója volt, egyaránt kritizálta a szovjeteket és McCarthy antikommunizmusát, a vietnami háborút és az újbaloldali ellenkultúrát. 

The New Republic

A hetvenes években Marty Peretz megvásárolta a lapot, és néhány év után a főszerkesztést is átvette. Peretzről azt érdemes tudni, hogy miközben a hatvanas évek újbaloldali ellenkultúráját lelkesen támogatta, az újbaloldallal később szakított, mert ők támogatták a harmadik világ felszabadítónak mondott mozgalmait, mint a palesztinokat, Peretz maga cionista családból származő, erősen Izrael-párti volt. Ezt tükrözte a lap is szerkesztése is.

A nyolcvanas évekre a TNR-t egyfajta eklektikusság jellemezte. Peretz két szerkesztőt cserélgetett, a neoliberális (lásd később) Kinsley-t és a régivágású szociáldemokrata Hertzberget. Gyakorlatilag az összes amerikai háborús beavatkozást támogatták Reagan antikommunista nicaraguai Contra-ügyétől az Öböl-háborúkig vagy Clinton esetét Szerbiával. Hertzberg alatt megjelentek hagyományosan baloldalinak mondott nézetek, a szakszervezetek támogatása, a segélyező jóléti állam kiterjesztése (ugyanakkor az antikommunista vonal megmaradt), Kinsley alatt konzervatívabb hangok is szerepet kaphattak.

Mindez nagyon sokat segített abban, hogy a TNR igazán befolyásos lappá válhasson. Már Kennedyt is lefényképezték, ahogy az elnöki repülőn a TNR-t olvassa, de a nyolcvanas évekre gyakorlatilag a politikai viták nemhivatalos fórumává vált.

Ha valaki semmi mást nem olvasott volna ezekben az időkben, a TNR-től az a benyomása támadt volna, hogy a bal és jobb közötti meccs tulajdonképpen nem annyira komoly. 

Mintha létezne egy konszenzusos közép, amit minden „komoly ember” valamennyire elfogad

– csak éppen ennek a középnek a súlypontja a balközépen volt.

A TNR befolyásának csúcsát Bill Clinton elnöksége alatt, 1993 és 2000 között érte el, akkoriban tréfásan az elnöki repülőgép fedélzeti lapjának is nevezték. Lényegében a Clinton-stáb és a TNR definiálta azt, amit neoliberalizmusnak is neveztek.

*

Reagan és Thatcher

Melyik az igazi neoliberalizmus?

Itt meg kell állnunk egy kicsit. Mi a túró az a neoliberalizmus? Kevés közgazdász vagy értelmiségi nevezi magát neoliberálisnak. Inkább libertáriusnak, de az nem ugyanaz. A neoliberális inkább egy félig-meddig sértésnek számító kifejezés, amit másokra szoktak mondani, kevesen nevezik magukat annak. 

A neoliberalizmust akkor érthetjük meg, ha nem a Reagan-Thatcher korszak piaci nyitására fókuszálunk, hanem az utánuk következő Clinton-Blair érára. Reagan és Thatcher libertáriusabb gazdaságpolitikájához konzervatív társadalmi felfogás társult. Vagy hogy egy másik példával éljünk: a chicagói fiúk ellenére sem lehet Pinochet tábornokot összességében liberális politikusként jellemezni.

Clinton és Blair balról jöttek a képbe, balközép pártok jutatták őket hatalomba, pontosan azért, hogy a Reagan-Thatcher érának véget vessenek. Ugyanakkor – ezt igazából nem tették meg.

Clinton és Blair meghagyta, sokban tovább is fejlesztette Reagan és Hayek piacpárti reformjait, lásd a NAFTA megalapítása Clinton alatt. Hogy miért, az jó kérdés, egyesek szerint azért, mert úgy látták, hogy működnek, mások szerint azért, mert alapvetően népszerűek voltak; de mondjuk lehet, hogy az sem téved nagyot, aki arra tippel, hogy pénz van a dolog mögött. Publikusan Blair a thatcherista gazdaságpolitika népszerűségére hivatkozott. Clinton viszont egy új fogalomkészletet vezetett be: a „demokratizálást”.

Természetesen a baloldali értelmiség és a média, meg szavazóik jelentős része ennek nem örült. Tenniük kellett valamit, hogy a baloldal lenyelje a kapitalizmuspártibb békát. És ezt úgy érték el, hogy elkezdtek olyan témákra fókuszálni, mint a melegjogok, a feminizmus, az antinacionalizmus és az antirasszizmus.

Ezt nevezhetjük helyesen neoliberalizmusnak:

amikor egy kapitalizmuspárti gazdaságpolitikához alapvetően balliberális társadalomfelfogás társul. 

Ez újdonság volt, a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének újítása, mivel korábban a piac és a kapitalizmus pártolása mindig a hagyományos, polgári, keresztény értékrenddel párosult.

Clinton és Blair

Míg a baloldal korábban osztályalapon nézte a dolgokat, Clinton szavajárása a demokrácia volt: szerinte a melegjogok kiterjesztése demokratikus érték, a globális piac kiterjesztése demokratikusabb gazdaságokat hoz létre. Külpolitikájában az amerikai irányhoz nem igazodó vezetőket már nem kizsákmányoló burzsujnak, hanem antidemokratikus zsarnoknak bélyegezték.

A kilencvenes évek neoliberalizmusa hirdette, hogy a Szovjetunió összeomlásával a történelem véget ért (lásd Fukuyama). Hogy mindenki megtanulta a leckét: a nacionalizmus butaság, az embereknek globálisan kell nézniük magukat, a vallásos konzervativizmus elavult, a szocializmus nem működik, de a kapitalizmus szabályozása igen, amelyet szakértői alapon, empirikus mutatószámok alapján kell végezni. Egyfajta „racionalista” felfogás,

egy magát megfellebezhetetlennek tartó „szakértői”, „objektív” „új közép”: de a balközépről, a balközépen.

*

A centrum kiürülése

Álljunk meg itt egy szóra. Ebben a kontextusban nyer értelmet az a tény, hogy a kilencvenes években az MSZP-SZDSZ-t a magyar jobboldal neoliberálisnak nevezte. Nyilván nem arról van szól, hogy Reagan, Thatcher vagy Hayek inspirálta volna őket. Chicagói fiúk ide vagy oda, Pinochet és Horn közé egyenlőségjelet tenni azért rossz vicc lett volna. A Clinton-korszak fentebb leírt neoliberális felfogása viszont nagyon is ismerősen hangozhat a magyar olvasó számára. Clintont egy évvel Horn előtt választották meg, de a neoliberális szellemi fordulat már korábban is érlelődött.

Mint említettem, ennek a magát új középnek tartó balközépnek volt a zászlóshajója a TNR is. Viszonylagos eklektikussága, hogy hajlandó volt egyaránt nem-szocialista baloldali és nem-vallásos, nem-nacionalista jobboldali hangoknak teret adni, egyfajta elfogadott, konszenzusos mércévé tette. Az új „racionalizmus” mércéjévé. Írhatott benne egy baloldali az amerikai egészségügy állami szabályozásának szükségességéről, amíg empirikus adatokra támaszkodott és nem a kapitalizmust támadta. Írhatott benne egy jobboldali a keményebb rendőri fellépés, a bűnözés erővel valóó letörésének szükségességéről, ha statisztikai adatokra támaszkodott és nem beszélt „irracionális érzelmekről”, mint Isten vagy haza.

Remélem, most már érti az olvasó, hogy miért a The New Republicot választottam állatorvosi lónak. Ha érteni akarjuk a magyar kilencvenes éveket, ha tudni akarjuk, hogy milyen külföldi „divat” hathatott a rendszerváltás utáni hazai baloldali-liberális közegre, a TNR környékén jó helyen keresgélünk.

A TNR neoliberális „konszenzusának” jellegzetes arca volt a 1991 és 1996 között főszerkesztője, Andrew Sullivan. Magát konzervatívnak és Michael Oakeshott hívének tartó, nyíltan homoszexuális, HIV-pozitív figura, aki 2007-ben összeházasodott meleg párjával. A 9/11-es terrorcselekmény után Bush terror-ellenes háborújának lelkes, mondhatni, militáns hívévé szegődött, ugyanakkor két évre rá nyilvánosan kilépett a konzervatív mozgalomból és megvonta támogatását a republikánusoktól, mert szerinte túl elmentek jobbra olyan társadalmi kérdésekben, mint a melegek vagy az abortusz. Később valahogy Barack Obama személyében vélte megtalálni a szalonképes konzervatív jelöltet. Tény: Sullivan okos, nagyon is az, a tesztoszteronról írott cikke (The He Hormone) gyakorlatilag instant klasszikus. Amit hiányolni lehet a produkciójából, az nem az ész, hanem a gerinc.

Andrew Sullivan

Egy dolog viszont kifejezetten gerinces húzás volt tőle: 1994-ben részletesen és korrektül tárgyalta Charles Murray The Bell Curve című könyvét. A könyv alapvetően az IQ fontosságáról és örökölhetőségéről szól: a probléma ott van, hogy Murray eléggé nyíltan tárgyalja a feketék és fehérek átlagos IQ-ja közötti örökölt, biológiai különbséget. Ezt a baloldalon sokan rasszizmusnak tartották, élesen támadták a könyvet, emiatt Sullivantól viszonylag bátor lépésnek számított helyet adni neki.

Mindezt azért emelem ki, mert jól demonstrálja Sullivan, a TNR, a neoliberalizmus és ezzel együtt nagyjából a kilencvenes évek felfogását: Isten, haza vagy hagyományos szexuális viselkedés, az nem oké, mert az „irracionális”. De ha egy szakértő publikál egy statisztikai adatokkal jól alátámasztott tanulmányt észérvek alapján, az oké, és az védendő, akármekkora tüzet is köp tőle az antirasszista baloldal, mert az racionális dolog.

Ez az új balközép, új felfogás egyúttal a szavazási szokások megváltozását is jelentette.

Ennek az új balközépnek az ideális kuncsaftja már nem a melós volt, hanem a „felvilágosult” yuppie.

A hagyományos fehér, munkásosztálybeli férfi ugyanis inkább kevesebb melegjogot és feminizmust, viszont több protekcionizmust és erősebb szakszervezeteket akart volna. 

*

Yuppie-korszak

Indulás a szélek felé

Ha érteni akarjuk, hogy mi történt nagyjából 2014 és 2018 között, valamihez kell viszonyítanunk: a kilencvenes évek világához, amely nagyjából a kétezres évek elején is folytatódott. Mi történt tehát utána a kilencvenes évek neoliberalizmusának zászlóshajójával, a TNR-rel és magával Sullivannel? Megláthatjuk-e ebben a cseppben is a tengert?

Chris Hughes, a Facebook egyik alapítója 2012-ben vette meg a TNR-t és rögtön át is vette a főszerkesztői posztot. Az első változás az volt, hogy a lap utána kevésbé összpontosított a washingtoni politikacsinálás részleteire, inkább társadalmi-kulturális kérdésekkel foglalkozott, és Izrael-pártisága is érezhetően csökkent. 2014 végén Hughes behozta Gabriel Snydert (Gawker) szerkesztőnek és bejelentett néhány egyéb változást is, amitől a régi (értsd: neoliberális) stáb körülbelül egy emberként mondott fel. Két év bicegés után 2016-ban Win McCormack vette meg a lapot, aki az erősen balos Mother Jones egyik alapítója volt. A lap mai állapotáról, nézeteiről bárki meggyőződhet, aki rápillant a honlapjukra.

Ma a TNR szerkesztője Jeet Heer, aki Bernie Sanders és Jeremy Corbyn híve:nagyjából bármiben képes rasszizmust találni, és Sullivannal ellentétben Charles Murray IQ-kutatásait leírja annyival, hogy ilyen egy gonosz, bigott rasszista. És helyet ad olyan cikkeknek, amelyek a Hillary Clintont kritizáló Sullivant alig burkoltan amolyan nőgyűlölő bigottnak bélyegzik.

Andrew Sullivan a TNR után 2000-től 2015-ig az igen népszerűen számító Daily Dish blogot írta. Ma Sullivan népszerűsége, befolyása nagyjából nulla. A jobboldalt egészen egyszerűen nem érdekli, a baloldal pedig folyton támadja. Mindennek oka egészen egyszerűen a polarizáció, az ellentétek kiéleződése. Ma mindenki harcolni és győzni akar. Sullivan a maga mérsékeltke, hol jobbra, hol balra ingó nézeteivel többé nem érdekes. A jobboldal legalább van annyira korrekt, hogy ne támadja, egyszerűen csak ignorálja; a balt, úgy látszik, jobban irritálja, tőlük kap hideget-meleget.

A kilencvenes évek véget ért. A neoliberális „racionalizmus” véget ért. Ami nem baj.

Az a baj, hogy ami helyette van, az egyelőre még nem az igazi. 

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a bal elment balra, a jobb elment jobbra. Látványos példája volt ennek, amikor Jamie Kirchick (szintén ex-TNRes) azt írta az LA Timesban: a Brexit és Jeremy Corbyn egyaránt a túl sok demokrácia számlájára írhatóak: balosok és jobbosok szinte egyhangúan küldték el őt a jó francba. Ez a fajta „mérsékeltség” nem 2017-be való. 

*

Társadalmi igazságharcosok ma

Ez már egy másik baloldal és másik jobboldal. Ez a bal már kevésbé proletárorientált és sokkal inkább antirasszista, antihomofób, feminista, stb. Ehhez ugyanakkor azt is érteni kell, hogy ezek a fogalmak átalakultak, legalábbis Amerikában. Míg korábban azt jelenthette, hogy „legyél toleráns” vagy „ne legyenek előítéleteid”, fokozatosan azzá alakult, hogy „a fehér heteroszexuális férfi privilegizált”, majd „a fehér heterszexuális férfi kussoljon, mert privilegizált”, végül „le a fehér heteroszexuális férfiakkal!”.

Ez, bármennyire is vulgáris és ijesztő, bizony a nagy amerikai egyetemek, a jövő értelmiségének a mai „kultúrája”.

Mindeközben a korábban szocdem, de mára politikailag otthontalanná vált fehér munkásosztálybeli férfi és legtöbb esetben feleségeik is – jobbra tolódtak. És ettől megváltozott a jobboldal is – kevesebb piac, kevesebb szabadkereskedelem, kevesebb privatizáció, ugyanakkor több nemzet, több protekcionizmus, több etnikai büszkeség, több fehér identitáspolitika.

Egyre kevésbé tartanak attól, hogy lerasszistázzák őket – hiszen amióta az antirasszizmus többé nem toleranciát kér, hanem a fehéreket vádolja, azóta figyelmen kívül lehet hagyni és lényegében a baloldalt utánozva fehér identitáspolitikát lehet létrehozni. Utánozva azt, amit a feketék vagy latinók egy-két generációval korábban tettek. 

Mindezt felerősítették olyan globalizációs folyamatok, mint a bevándorlás avagy az ipar elvándorlása Ázsiába. A fehér munkásosztály alapvetően tart a színes bevándorlóktól (nem munkahelyét, hanem testi épségét félti), akik viszont az antirasszista balnak meg utánpótlást, toborzási lehetőséget jelentenek. Valahányszor történik egy terrorcselekmény, a jobb elmegy jobbra („most már aztán tényleg ne engedjünk többet be”), a reakciótól meg a bal elmegy balra („hú mennyien vannak ezek a rasszista iszlamofóbok, keményebben kell küzdenünk a társadalmi igazságosságért”). Az ipar elvándorlása megrengette a fehér munkásosztály helyzetét, aki sokkal inkább szeretne munkahelyet, mint segélyt, ezt inkább megkaphatja egy nacionalista jobboldaltól.

A legfurcsább talán az, hogy a jobboldal elkezdte negatívabban nézni a gazdagokat, a multikat. Ez sokáig idegen volt Amerikától, ahol a sikert, a gazdagságot őszintén tisztelték. A probléma egyrészt ott van, hogy a multikat egyre inkább átveszi a baloldal: 

egyre nyíltabb a diverzitáspolitika, egyre több az ideologikus kvóta és politikaikorrektség-követelmény.

Másrészt az is sokaknak leesett, hogy a bevándorlással is az elitek járnak jól. Harmadrészt úgy kezdték látni, hogy az az üzletember, aki kirúgja ezer honfitársát, hogy külföldön dolgoztasson olcsóbban, az nem hazafi. 

Így aztán az amerikai típusú libertárius jobboldal helyét átvette az európai típusú nacionalista jobboldal. A baloldal helyét pedig átvette egy globalista, kozmopolita oldal, amely szerint ha egy cég igazgatótanácsában elég színes bőrű, meleg és nő ül, akkor mát nincs is baj a globális kapitalizmussal.

Charlottesville-i zavargás a széljobb és a szélbal között

Mindez meglehetősen gyorsan történt. Ki hitte volna, hogy az öt-hat éve még csak balról (de onnan keményen) támadott Glenn Beck republikánus tévésztárt jobbról fogják cuckservative árulónak tartani?

Hideg polgárháborúk

Jóformán öt év alatt

Amerika a demokrácia bástyájából durvább „hideg polgárháborús” helyzetbe jutott, mint mi, magyarok az őszödi beszéd után.

És egyre többen szítják a tüzet az interneten, hogy ne legyen az a polgárháború annyira hideg.

Egyébként: a fent emlegetett Andrew Sullivannek Twitterje sincs, mert az internet világát túl erőszakosnak és durvának tartja, túl polarizáltnak.

Pedig nem az internet teszi ezt. Hanem az, hogy elmúltak a kilencvenes évek.

Megszűnt a középnek álcázott balközép konszenzus. 

Az igazság az, hogy ez tipikusan az a szituáció, amikor mi magyarok nem annyira lemaradva vagyunk, hanem éppen, hogy megelőztük a korszellemet. Azért nálunk már 25 éve is volt alt-right: a MIÉP. Talán még társadalmi igazságosság-harcosok (social justice warriorok, SJW-k) is voltak, bár mondjuk a feminizmusról nem sokan hallottak, a melegek nem sokakat érdekeltek, de mindenesetre a magyar nemzeti és jobboldali gondolatot sikerült időnként a ballib értelmességnek olyan tónusban szidnia, mint ma Amerikában a campuson a fehéreket.

Meg tudjuk-e jósolni most saját tapasztalataink alapján, hogy mi következik majd?

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126587