Életem és működésem

2018. március 15. 09:16

Görgey Artúr
MEK

Az alkotmány – amennyire meg tudtam ítélni befolyását hazám jólétére – nekem tökéletesen megfelelt, s így a legtermészetesebb érzés késztetett védelmére kelni.

„Első fejezet
Belépésem a honvédseregbe – Külföldi tevékenységem – Előléptetésem honvéd őrnaggyá – Szolnok – Az „önkéntes mozgó nemzetőrség” – Politikai hitvallásom

Az első független felelős magyar minisztérium (gróf Batthyány Lajos) vészkiáltása, hogy „a haza veszélyben van!”, falusi magányomból,* melyben 1848 tavaszán egyik néném felföldi jószágán megvonulva éltem, a legelébb szervezett honvédzászlóaljak soraiba szólított.

Mint egykori osztrák cs. kir. főhadnagyot azonnal századosi minőségben* osztottak be az 5. honvédzászlóaljba. Ennek szervező helye Győr volt.

Győrött, mikor odaérkeztem, a zászlóaljnak egy nálam rangban idősebb századosa* már századának szervezésével volt elfoglalva. Ezt az embert én már a magyar nemesi testőrségben töltött szolgálati időmből ismertem, és tudtam róla, hogy nem sok idővel azelőtt éppen szellemi képességeinek nagyfokú gyöngesége miatt helyezték nyugállományba mint cs. kir. főhadnagyot.

Milyen szolgálatokat várhatott az ország háború idején egy olyan embertől, kinek észbeli képességei a békeszolgálat igényeinek sem tudtak megfelelni? E férfiú előléptetése honvéd századossá keltette föl bennem legelőször azt az aggodalmat, hogy a honvédtisztek megválogatása nem kellő szigorral történik. E tekintetben csakhamar még elszomorítóbb tapasztalatokat szereztem.

Említett idősebb bajtársam csupán szellemi tekintetben volt képtelen helyét betölteni, de a zászlóalj parancsnoka* erkölcsileg is az volt – egy Pesten városszerte közönséges uzsorás hírében álló ember.

Ily kínos szolgálati viszonyok közt örömmel üdvözöltem azt a miniszteri rendeletet, mely engem a zászlóaljtól hirtelen elszólított önállóbb hatáskörbe.

Zászlóaljammal sohasem találkoztam többé.

Pesten, ahová rendeltek, utasítás várt rám, hogy vásároljak meg és mielőbb szállíttassak Pestre Szmirnából és Konstantinápolyból bizonyos fegyverkészleteket.* De csakhamar kiderült, hogy az ajánlatot tevő kereskedőházakban nem lehet megbízni, s így e terv meghiúsulván, helyébe azt az újabb feladatot kaptam, hogy egy gyutacs- és lőkupakgyárat állítsak fel, mindenekelőtt azonban fedezzem a hozzávetőleges egyévi szükségletet vásárlás útján, már létező külföldi gyárakból.

E feladat megoldására 1848 augusztusában* Prágába és Bécsújhelybe utaztam. Több ízben jártam az utóbbi város közelében fekvő cs. kir. tüzérszergyári telepen, hogy a lőkupakgyártás ottani módját eltanuljam. S az akkori bécsi hadügyminisztérium közvetett utasítására a kívánt adatokat e cs. kir. gyártelep részéről a legnagyobb készséggel közölték is velem.

Minthogy Magyarországnak a fellázadt délszláv vidékek elleni küzdelme a magyar kormány rendelkezésére álló lőkupakkészletet már akkortájt jobbadán fölemésztette, utasításom arra is felhatalmazott, hogy Magyarország számára ilyesfajta készleteket közvetlenül a cs. kir. tüzérszergyártól átvegyek; ez a bécsi hadügyminisztérium engedélyével akadálytalanul meg is történt.

Pestre visszatérve a tervezett gyutacs- és lőkupakgyár felállításáról szóló javaslatot* benyújtottam a miniszterelnöknek. De éppen akkor fontosabb kérdések voltak napirenden. Nekem várnom, megint várnom és újra várnom kellett,* míg végre türelmem fogytán lévén, azzal a kérelemmel hozakodtam elő, hogy alkalmazzanak a rácok elleni harcokban. Kérelmemet teljesítették. Parancsot kaptam, hogy Mészáros Lázár tábornok hadügyminiszter kíséretéhez csatlakozzam, aki a fellázadt rácok és szerbek elleni hadműveletek személyes vezetésére éppen indulóban volt a magyar táborba.

Már egy óra hosszat vártam a hadügyminiszter számára rendelt gőzhajón az elindulásra, mikor új rendeletet kaptam, hogy maradjak Pesten, és egy olyan szervezési terv kidolgozásában segédkezzem, melynek értelmében, hazánk hadászati helyzetére való tekintettel, az „önkéntes mozgó nemzetőrség” az ország négy kerületében vonandó össze. Egyúttal a négy kerület egyikében magam vegyem át a parancsnokságot.

A sors a tiszáninneni kerületet juttatta nekem. Állomáshelyem Szolnok volt.

Ez alkalommal honvéd őrnaggyá neveztek ki.*

Szolnokon volt legelőször alkalmam a magyar viszonyoknak a mélyére pillantani – és fájdalom, ki kellett ábrándulnom. Azt vártam, hogy minden hazámfiát, mint jómagamat is, egyformán lelkesít az az érzés, hogy a haza megmentéséért mindenét fel kell áldoznia. Teljes bizonyossággal vártam, hogy az ország egész magyar ajkú lakossága egy emberként fog felkelni, mihelyt a haza földjének és mindannak, amiért az oly drága és kedves előttünk, védelmére szólítják. De már maga az „önkéntes mozgó nemzetőrsereg” is csak az „állandó nemzetőrség” gyarlóságának köszönhette keletkezését, amelynek a hadieseményekre gyakorolt hatása a magyar vitézi hajdankor hagyományainak sok esetben, paródiája lett.

Mind a családos, mind a birtokos nemzetőr előtt már az is terhesnek látszott, hogy elhagyja saját tűzhelyét az ellenséghez közelebb lakó honfitársa tűzhelyének megvédésére. Ilyenkor komoly pátosszal utalva tulajdon becses személyük iránti sokkal szentebb önfenntartási kötelességükre, határozottan vonakodtak a haza ellenségei ellen kivonulni; és ha mozgósításuk itt-ott néha sikerült is, akkor az országnak több volt a kára, mint a haszna belőlük; mert az ilyen népfelkelés költségei a rendes csapatokéhoz képest aránytalanul nagyok voltak, a tett szolgálat pedig aránytalanul csekély, sokszor majdnem semmi.

Ezek a tapasztalatok a minisztériumban azt a gondolatot érlelték meg, hogy az egyes nemzetőrök személyes kötelezettségét részint átruházhatóvá, részint az állam javára pénzen vagy értékekben megválthatóvá tegye. Minden nemzetőrzászlóaljnak például, amely köteles lett volna teljes létszámmal hat hétig az ellenség előtt szolgálni, megengedték, hogy létszámának csak egy részével, de arányosan hosszabb időre szálljon táborba. A nemzetőrzászlóaljak e töredékei önkéntesekből alakultak, s ezért „önkéntes mozgó nemzetőrségnek” hívták őket. Elnevezésüket a kiállító kerület neve egészítette ki.

Az önkéntesek gyűjtőneve alatt természetesen az önkéntelenek is értendők, ti. azok, akiket a nép vagyontalanabb rétegeiből sorshúzás útján állítottak ki.

Szolnok lett a tiszáninneni kerület gyülekezőhelye. Előzetes számítás szerint a kerület mozgó nemzetőreinek létszáma körülbelül 5000 fő volt, kik (amint beszélték) már harcra készen állanak, hogy beosztatásuk után egy kevéssé begyakoroltatván, az ellenség ellen induljanak. De a hivatalosan kimutatott 5000 emberből egy egész hónap alatt alig tudtam hétszázat összeszedni,* és közöttük a valódi önkéntesek száma alig haladta meg a százat!

Ennyiből állt tehát összes hadi erőm, midőn szeptember végén parancsot kaptam,* hogy a Budapest alatt fekvő Csepel-szigetet szálljam meg, és hiúsítsam meg minden áron báró Jellačić cs. kir. altábornagy horvát bán seregének, vagy Roth és Philippovich cs. kir. tábornokok vezérlete alatt segélyhadának bármiféle átkelési kísérletét a Dunán.

Mielőtt csak ez időtől fogva némi fontosságra vergődő tevékenységem leírásához fognék, szükségesnek tartom elmondani akkori álláspontomat a politikának akkori kérdéseiről.

Az 1848-as törvények az ősi magyar alkotmány alapján független felelős minisztériumot adtak az egész magyar birodalomnak. Nemcsak a szorosabb értelemben vett Magyarországon, hanem egyszersmind a magyar korona alatt egyesített összes tartományokban is ez volt a törvényes végrehajtó hatalom a lakosok nemzetiségére való tekintet nélkül. Ezt a minisztériumot őfelsége, V. Ferdinánd magyar király szentesítette. E minisztérium felhívására léptem be az új szervezésű magyar csapatok soraiba.

Az alkotmányra, melynek épségben fönntartása a minisztériumnak szükségképpen legelső kötelessége volt, az ország határain belül elhelyezett cs. kir. katonaság magyar ezredei immár fel voltak esketve. Az új magyar honvédcsapatok is ugyanilyen esküt tettek.

Az alkotmány – amennyire meg tudtam ítélni befolyását hazám jólétére – nekem tökéletesen megfelelt, s így a legtermészetesebb érzés késztetett védelmére kelni. A nem magyar ajkú népektől lakott országrészeknek az alkotmány nem törvényszerű országgyűlési úton való megmásítására irányzott kísérletei, mint az államrend felforgatására törekvők, hon- és felségárulási bűnnek számítottak.

Hogy az osztrák monarchia a bécsitől különvált magyar minisztérium mellett – jelesül a külön magyar had- és pénzügy mellett – megtarthatja-e ezentúl is korábbi nagyhatalmi állását Európában, és hogy Magyarországnak nem szükséges-e e nagyhatalmi állás biztosítékaiban saját fönnállásának legfőbb föltételét fölismervén, vívmányai egy részét az egész monarchia megszilárdulásának érdekében feláldoznia – ezek olyan kérdések voltak, melyeknek megválaszolása nem rám tartozott, és melyekkel – az igazat megvallva – akkoriban nem is törődtem.

Ezek voltak személyes nézeteim az akkori politikai kérdésekről.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126607