A hosszú távú feladatok a legsürgősebbek

2018. március 14. 10:14

Békés Márton
Mandiner

A kultúra meghatározása hosszú távú feladat. Innen nézve könnyen eldönthető, hogy mi fontos, és mi az, ami még annál is fontosabb.

„Aki száz csatában száz győzelmet arat, még nem a jók legjobbika. A jók legjobbika küzdelem nélkül hódoltatja meg az ellenséges sereget. Ezért a legjobb hadsereg az ellenség terveire mér csapást.” Szun-ce: A háború művészete

 

Nem elég csatákat, a háborút is meg kell nyerni. A hadművészet legnagyobbjai tudták, hogy nem elegendő – sok esetben az erőket szétforgácsolva és kimerítve – ütközetről-ütközetre győzelmet aratni, mert ami lényeges, az a háborús győzelem. A hadművészet korántsem statikus tudomány, az elméleti megközelítéshez képest a harctéri gyakorlat pedig különösen a mozgáshoz, a rugalmas alkalmazkodáshoz, a meglepetés erejének kihasználáshoz és a váratlan hadicselek kivitelezéséhez kötődik. A taktikai célokat bármikor a stratégiaiak alá lehet rendelni. Másként fogalmazva: a konkrét harcászati lépések a hadászati horizonthoz képest mindig technikai jellegűek és csak az általános katonai–politikai végcél felől nézve van értelmük, jelentőségük. A modern idők legnagyobb stratégiája, Carl von Clausewitz a kettő egymáshoz való viszonyát így írta le alapvető, A háborúról című művében: „a harcászat a harci erőknek az ütközetben, a hadászat pedig az ütközeteknek a háború céljára való alkalmazását jelenti”.

Amikor Hérakleitosz töredékeiben azt olvassuk, hogy „a háború minden dolgok atyja”, az nem valamiféle bizarr militarista világnézetet fejez ki, amely mindenhol a fegyveres konfliktus lehetőségét vagy mindenben fegyverekkel elpusztítandó célpontot lát, hanem azt, hogy a katonai tudományok az élet majd’ minden területén releváns tudást, modellt és viszonyrendszert képesek nyújtani. Nem véletlen, hogy Machiavelli A fejedelem mellett megírta a Háború művészetét is, Engels nagyobb katonai szakírónak, mint politikai gondolkodónak, Lenin 1917 előtt igencsak behatóan tanulmányozta Clausewitz klasszikus művét, Carl Schmitt második legismertebb szövege egyenesen a gerillaháborúról szól (A partizán elmélete. 1963), a vállalatvezetők körében pedig kötelező irodalomnak számít Szun-ce tanítása a „háborúzás művészetéről”. A politikai cselekvés az emberi élet olyan elkülönült területe, amely szintén nagyon sokat tanulhat a hadtudományokból.

A politika területén a kultúra minden dolgok atyja – márpedig a kultúra meghatározása hosszú távú feladat.

Ha ez sikerül, rövidtávon egy-két csata akár el is veszhet, anélkül, hogy a végső győzelem veszélybe kerülne, de ha csak rövidtávon nyerünk, az még nem jelenti, hogy hosszú távon is tudjuk biztosítani győzelmünket.

Jó példa erre, hogy Frank Füredi találó megjegyzése szerint a ’80-as években a pénzügyi küzdelmet és a hidegháborút a jobboldal, a neokonzervatív Reagan–Thatcher-páros vezetésével ugyan megnyerte, de a kultúrharcot elveszítette. Erről részben az ekkoriban valóban népszerű „neo”-irányzatok liberális–kapitalista verziójának egyoldalú szemlélete tehetett, amelyet a Republikánus Párt mögött álló nagytőkés csoportok képviseltek, akiknek a hosszú távú folyamatokról nem volt fogalmuk, viszont az üzleti élethez valóban értettek. Pénzt tudtak csinálni, kultúrát nem. A dereguláció- és privatizáció-párti Wall Street és a republikánusok (neo)liberális–libertárius szárnya az elnökkel és a jobboldal antikommunista–(neo)konzervatív csoportjával szövetségben működve a katonai értelemben elért győzelemhez valóban társítani tudta a monetáris sikereket, de eközben a kultúra frontján – amely korántsem valami kis mellékhadszíntér volt – elveszett a harc.

Az adócsökkentés és a Milton Friedman által felírt recept szelektív hasznosítása hozzájárult a Reagonomics sikeréhez (meg az államadósság növekedéséhez), amely a fegyverkezési versenyhez is anyagi alapot teremtett, kellő ellensúly híján azonban – és a ’60-as évek ellenkultúrájának kései hatásával párosulva – „a kapitalizmus kulturális ellenmondásait” (Daniel Bell) növelte. Noha a „szovjet ember” ígérete sohasem volt versenyképes az American Way of Life gyakorlatával, ez utóbbi odahaza súlyos sebeket kapott, amelyekre csak az elmúlt évtizedekben derült fény. Összességében a „szabad világ” a diplomáciai, gazdasági és katonai küzdelmet a határain kívül kétségtelenül megnyerte, viszont a kulturális háborút odahaza veszítette el. Többek között azért, mert sokan azt hitték, hogy csak az előbbi a stratégiai küzdelem, az utóbbiban pedig legfeljebb taktikai lépések megtételére alkalmat adó csatateret láttak.

A közösségi élet kódjai, viselkedésmintái és igazodási referenciái különböző, gyakran láthatatlan csatornákon keresztül áramlanak. Ezek közül a legérzékenyebb és legtöbb tudást közvetítő rendszer a kultúráé, hiszen ez a társadalom minden, egymástól (látszólag) elkülönülő részterületét áthatja és összekapcsolja. A társadalmat behálózó csatornák önmagukban is értéket képviselnek, mert formájuk meghatározza a rajtuk keresztül közvetített tartalmat. A „média az üzenet” (Marshall McLuhan) mintájára

a struktúra maga a tartalom.

A kiépített intézmények, személyközi hálózatok és informális társas viszonyok komplex rendszert alkotnak, amelyekben üzenetek, meggyőződések, hitek és remények, közösségi magatartásmodellek és a kollektív képzelet megannyi eleme áramlik. Érvényességük végső fedezete a kultúrában keresendő, itt dől ugyanis el, hogy van-e róluk közmegegyezés, rendelkeznek-e legitimációval?

Száz évvel ezelőtt a marxista Antonio Gramsci, afféle „titkos idealistaként” úgy írt, hogy „az ember mindenekfelett szellem, azaz történelmi alkotás, nem pedig természet” s ebből következik, hogy forradalmai is a „szellemi felépítmény” megindulásával mennek végbe, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy csak a „gazdasági alap” lendült mozgásba. Amint írta: „minden forradalmat intenzív kritikai, kulturális behatolási és áthatási tevékenység előzött meg olyan rétegek körében, amelyek előzőleg érzéketlenek voltak”. Példaként erre a francia forradalmat és a felvilágosodás erjedési folyamatát hozta fel, amely „maga is nagyszerű forradalom volt, melynek révén […] egész Európában szinte egységes öntudat fejlődött ki, egyfajta polgári internacionálé […] s amely a legfőbb előkészítése volt a Franciaországban később bekövetkezett véres forradalomnak.” Röviden tehát könyvek kövezték ki a forradalom útját.

Serge July, a Liberation egyik alapítója, a ’68-as események egykori résztvevője rátapintott a lényegre, amikor azt írta 1968 május: mesék, legendák és a valóság című esszéjében, hogy „ennek a forradalomnak a vezetőit Jean-Luc Godard-nak, Archie Sheppnek, John Lennonnak és Beatlesnek hívják, [valamint] Bob Dylannek, Jimi Hendrixnek és Rolling Stonesnak. Mindegyikük átstrukturálja a regény, a film és zene beszédmódját. […] Új értékeket, új magatartásokat, új hangokat, új szavakat kényszerítenek ki. […] Május igazi ideológusai elektromos gitáron játszanak.” Az ötven évvel ezelőtti, „diáklázadásnál” több, politikai forradalomnál látszólag kevesebb Esemény idején az ellenhatalom valójában az ellenkultúra (counter culture) volt, amely szélesebb körben okozott változásokat, mintha csak a párizsi Élysée-palotát foglalták volna el. Miután a kultúra bástyáit bevették, egy idő múlva a politika fellegvára mintegy magától az ölükbe hullott.

1968-ban ugyanis nem a középületeket szállták meg, hanem az egyetemeket, a filmstúdiókat és a kutatóintézeteket.

A Rudi Dutschke által megfogalmazott „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” a májusi csúcspont után azonnal megkezdődött és a ’70-es évek derekára már középtávon eredményeket ért el.

Ennek nyilvánvalóan oka az a tény volt, hogy a Nagy Év lázadói elsősorban a kultúra területén hirdettek forradalmat, az emberek tekintélyhez, egymáshoz és önmagukhoz való viszonyának radikális átalakítását célozták. Ráadásul a „forradalom szubjektuma” a munkásosztály helyett megannyi egyetemista, főiskolás, fiatal értelmiségi és szabadúszó diplomás volt, akik már csak életkoruknál és végzettségüknél fogva is a kultúra, a tudomány és az oktatás területén helyezkedtek el. A Baby Boom-nemzedék fiatal lázadói predesztináltak voltak arra, hogy véghez vigyék a „mindennapi élet forradalmát”: nem politikusok, katonatisztek, nagyvállalkozók és egyházfők akartak lenni, és a korábbi forradalmakhoz hasonlóan nem csak elitcserében gondolkodtak, hanem az emberi viszonyokat változtatták meg. A ’68-as nemzedék előbb „egy új, kulturális kritikával egészítette ki a társadalmi–gazdasági kizsákmányolás hagyományos kritikáját” (Slavoj Žižek), majd rövidesen véglegesen előbbire cserélte az utóbbit: győzelmének kulcsa pedig pontosan ez volt. A szexuális forradalom például sokkal fontosabb volt számukra, mint a politikai, hiszen ha csak ez utóbbi következik be, attól a nemi élet területén még nem változik semmi, de ha a szexualitásban bármi megváltozik, akkor az élet egyéb részei sem maradhatnak a régiben.

A Zeitgeist eleve nekik kedvezett: a fiatalok Keleten és Nyugaton egyaránt „Marx és a Coca-Cola gyermekei” voltak (Schmidt Mária). Heller Ágnes 1968 – Prelúdium a posztmodernhez című írásának megállapítása szerint, „amit most posztmodernnek nevezünk, az [nem más, mint] a ’68-as attitűd, gondolkodásmód és képzelet hosszú távú felszívódásának eredménye a modern világban” (kiemelés tőlem).

A formalitások alóli felszabadulással foglalható ugyanis össze a posztmodern életérzés egésze,

úgymint a hagyományos tekintélyek hitelvesztése, a korábbi társadalmi szabályok hatályon kívül helyezése, a fegyelmezés felfüggesztése, az élvezetek felszabadítása és az egyéni érzetek egyenlőnek való elismertetése. A nyugati életmód szerkezetváltása (többek között a jóléti állam és a fogyasztói társadalom kialakulása, valamint az oktatás és a harmadik szektor előtérbe kerülése révén) együtt járt e folyamatok tulajdonképpen nyerteseinek megmozdulásával, így akik megmártóztak a diáklázadásban, vagy csak annak korában éltek, ezt követően jó eséllyel másként viselkedtek a munkahelyen, a hivatalokban, a hadseregben és a családban, mint azelőtt. Az igazi forradalmat a viselkedésváltozás jelentette, amely sokkal mélyrehatóbb volt, mintha csak az államhatalomban következett volna be változás, ami persze, rövidesen aztán ott is végbement.

Általánosságban elmondható, hogy az államfői, iskolai, hatósági, egyházi és végül a családon belüli tekintély megingatásával lassan a közösséget integráló láthatatlan szálak is szétbomlanak. Ezzel minden harc nélkül lehetővé válik ezen intézmények elbizonytalanítása, szétzilálása és elfoglalása, majd az intézményi struktúra egyszerű átvételével új üzenetek, magatartásformák és viszonyok elterjesztése. Ez az átkódolási folyamat ráadásul észrevétlenül, a fogalmak elfoglalásával, a diszkurzív küzdelem megvívásával és az értelmezés kisajátításával megy végbe. Ez az út persze visszafelé is megtehető.

A maga szempontjából igaza volt Daniel Cohn-Benditnek, amikor a negyvenedik évfordulón kijelentette, hogy amire nekik 1968-cal kapcsolatban emlékezni érdemes, az az, hogy „kulturális értelemben győztünk”. Az egyetemek és a tömegtájékoztatás, a kutatóhelyek és az alapítványok, a média világa és a szórakoztatóipar 1968 után nem sokkal

az egykori lázadók – vagy még inkább: az ő szellemiségük – befolyása alá került Nyugat-Európában.

A frankfurti iskola, a dekonstrukcionizmus és a kritikai társadalomelmélet mind egy irányba hatott és végső soron a „felépítmény” felől közelített az „alaphoz”. Derrida ennyiben Marx fölébe kerekedett, az irodalomkritika bonyolult olvasat-interpretációi legyőzték a politikai gazdaságtan direkt bírálatát. Kiderült, hogy egyfelől 1) a kultúra területén komótosan rohamozva nagyobb hatást lehet elérni, mintha a politikai–gazdasági területen remélnénk azonnali győzelmet, és másfelől, hogy 2) a meglévő struktúrák megszállása időigényesebb, de energiatakarékosabb megoldás, mintha új intézményeket kellene teremteni a semmiből.

A Dutschke-féle „nagy menetelésben” részt vevők maradandó hatását az 1980-as években már nem lehetett visszafordítani, a hatvannyolcas (eredetű) szellemi–kulturális klíma a ’90-es évek óta pedig már csak tehetetlenségi nyomatékánál fogva is áthatja a nyugati gondolkodást. Mindennek kései vadhajtásai (emberjogi fundamentalizmus, gender-ideológia, safe space, queer studies, transz-identitás) manapság váltak a társadalom és a kultúra további szétbontásának intenzív ágenseivé; a nyugat-európai és amerikai egyetemi világ mindennapi jelenségeihez tartozva a „mimózák zsarnokságát” alakítják ki.

A kulturális dekonstrukció ma már a biológia legvégsőbb, megcáfolhatatlan igazságait akarja szétbontani,

amikor az olyan kérdésekre adandó egyértelmű válaszokat relativizálja, minthogy ki a férfi és ki a nő, vagy hogy mi a leszármazás és az élet továbbadásának egyértelmű törvénye. Nem arról van szó, hogy a szabad szerelem és a legkülönfélébb kisebbségi identitások ’60-as évek végi híveinek törekvéseiből egyenesen következne a mai nyugati kultúrkáosz és identitásválság, de arról igen, hogy az utóbbiért felelős áramlat elvitte a falig az előbbiek legszélsőségesebb törekvéseit. Természetesen az egykori hippi-kommunák és a mai Szilícium-völgyi jövőtervezők közötti közvetlen kapcsolat (például Steve Jobs személye révén) is könnyen igazolható, amint arra a konzervatív újbalos Theodore Roszak és a „kaliforniai ideológia” szerzőpárosa is rávilágított. Úgy tűnik, a dekonstrukció alanya (ez volna a „forradalom szubjektumának” új neve) csak formát cserél, tartalmat soha.

Amennyiben marxizmus alatt a hatalmi helyzetek osztályalapú megközelítésén túl a bináris, elnyomás–felszabadulás központú szemléletet értjük, akkor mindez ugyan vulgárisan nevezhető „kultúrmarxizmusnak”, de még nem oldja meg azt a problémát, hogy a megtámadott hagyományos struktúráknak, érzeteknek és fogalmaknak miért nem kelt senki sem a védelmére, legalább a támadókéhoz hasonló erővel?

Hogy a mindenkori „kultúrjobboldal” erőtlen és koncepciótlan, statikus és elszigetelt, azt éppen Molnár Tamás kritizálta hevesen. Az ellenforradalom című, először 1969-ben megjelent könyvében az áll, hogy a címben jelzett, széles körűen értett csoportok nem csak elhanyagolják a kultúrát a politikai hatalomért cserébe, de

át is engedik a kulturális terepet ellenfeleiknek,

ahelyett, hogy tudomásul vennék a következőt: „Egy ellenforradalom kivitelezéséhez nem politikai hatalomátvételre lenne szükség, döntőbb lépés volna a kultúra átformálása, a szellemi hatalomátvétel.”

Hogy ez miért van így, illetve annak érdekében, hogy ez minél kevesebb ideig maradjon ennyiben, azzal kapcsolatban Molnár Tamás az amerikai konzervativizmus fenegyerekére, Willmoore Kendall-ra hivatkozott. A méltatlanul kevéssé ismert szerző 1963-ban – tehát a Demokrata Párt és John F. Kennedy népszerűségének csúcspontján – írott, Mi a konzervativizmus? című szövegében a bal- és a jobboldal küzdelmét Amerikában a liberálisok és konzervatívok közötti konfliktussal azonosította, amelyet kifejezetten katonai terminusokkal írt le. Vélekedése szerint „a háború egy támadással kezdődött, melyet a liberálisok indítottak”, amikor „egyszer csak benyomultak néhány olyan területre, melyeket évszázadokon át, megkérdőjelezhetetlenül a vonaltól jobbra található emberek tartottak az irányításuk alatt”.

A jobboldal a meg-megújuló támadások mindegyikére csökönyös ellenállással válaszolt, az elszórt támadásokat nem olvasta össze egységes hadjárattá, ráadásul a reakciósok csak a saját frontvonalukat védték, a másutt bekövetkező hasonló támadásokat mások problémájának tartották, akiket nem is ismertek – írta Kendall. A felismerés és a szervezettség hiánya tehát a stratégia kialakításának elmulasztásával és a taktikai lépések elhibázásával jár együtt;

ez pedig nem más, mint a (kultúr)háború vereségének receptje.

E magatartással szemben Kendall a következőket javasolta:

 

  1. A konzervatív ellenállás erői szerezzenek tudomást egymásról, ismerjék fel a másik harcában a sajátjukat – és fordítva.

  2. Magányos küzdelem helyett hangolják össze tevékenységüket.

  3. Fektessenek le egymás között kommunikációs csatornákat, tartsák a kapcsolatot, szerezzenek tudomást a másikról és a harcmező egészén zajló eseményekről.

  4. A konzervatív ellenállók lépjenek szövetségre a jobboldal politikai képviseletével.

 

Az 1937 és 1945 között zajló japán–kínai háború idején a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) reguláris erői és a Mao Ce-tung-féle kommunista partizánok összehangolták stratégiájukat a megszállók kiűzése érdekében. A hódító háborút vívó s a tengelyhatalmak oldalán álló, erőforrásait és fejlettségét tekintve fölényben lévő császári Japán és a területileg sokkalta nagyobb, de elmaradottabb Kína, amely azonban terepviszonyait saját javára tudta fordítani, kölcsönösen egyenlőtlen küzdelmet folytatott.

1938 nyarán Mao Jenanban előadást tartott haditervéről, amelyet Az elhúzódó háborúról címmel foglalt össze. Amint fogalmazott: „mindazok a tényezők, amik számunkra kedvezőek, az ellenség számára pedig kedvezőtlenek, a háború elhúzódása arányában erősödni fognak, [és] egyre jobban meg fogják változtatni az eredeti erőviszonyokat.” Az alárendelt helyzetből induló, de az időhúzás segítségével egyensúlyt teremtő és végül fölénybe kerülő kínai fél ráérős háborút vívott. Mao zseniális stratégiája nem gyors sikereket, hanem egy felőrlő küzdelemben lassan beérő győzelmet akart elérni, amelyben az időt állította a maga oldalára!

A politikában, akárcsak a csatatéren, a célok rangsorolása a stratégia felállításának első lépése.

Minden taktikai lépés csak az előzetesen kijelölt nagy cél elérésének szolgálatában történhet.

A célok távlatainak megértése nem csak az egymásra épülő lépések sorrendjének eldöntésében, hanem annak meghatározásában is segít, hogy mi fontos, és mi az, ami még annál is fontosabb. Az ember társas életének természeténél és abból eredő szerkezeténél fogva a kollektív viselkedés – beleértve a politikát, vagyis a közösség ügyeinek intézését is – a kultúra függvénye. A hosszú távú cél a kultúra meghatározása, és mivel minden egyéb ezen alapul, ez is a legsürgősebb feladat.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126521