Itt az újabb fejezet a lengyel-zsidó vitában

2018. február 19. 14:20

Veszprémy László Bernát
Mandiner

A lengyel miniszterelnök a holokauszt „zsidó elkövetőiről” értekezett, s így újabb fejezetéhez ért a lengyel-izraeli történelem-vita. Vajon direkt rombol a lengyel elefánt a morális porcelánboltban?

Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök újságírói kérdésre arról beszélt, hogy a holokausztnak „voltak lengyel elkövetői, ahogy voltak zsidó elkövetői, orosz és ukrán elkövetői, nem csak német elkövetői”.

Amennyiben az egyébként részben zsidó származású Morawiecki célja a zsidó szervezetekkel és Izraellel való konfrontáció volt, akkor célját tökéletesen elérte: újabb felháborodás-hullámot váltott ki szavaival, mikor egyenlőségjelet tett a különböző nemzetiségű együttműködők, a német elkövetők és a zsidó kollaboránsok között.

Ha viszont enyhíteni akarta a korábbi lengyel történelemképpel szemben kialakult ítéleteket, akkor tanácsadóitól legjobb lenne, ha megválna: fenti mondatával a huszadik század történelmi kérdéseit vizsgáló történészek, filozófusok, írók által legnehezebbnek ítélt morális dilemmába sikerült beletrappolnia.

Voltak-e zsidó „elkövetői” a holokausztnak?

Abban az értelemben, ahogy egy német vagy más nemzetiségű gyilkosról elkövetőként beszélünk, lényegében nem.

A zsidó kollaboráció kérdése azonban valós és összetett kérdés, melyet egy fél mondattal elintézett Morawiecki – miért kell politikusoknak mindig nehéz történelmi kérdésekben nyilatkozniuk? –, s melynek tengernyi irodalma született a holokauszt éveitől a háború utáni felelősségre vonáson át a legújabb szakmai munkákig. A kezdeti ítéletek hevesek és szélsőségesek voltak. Átugorva azon tény felett, hogy zsidók és nem-zsidók élménye nem volt azonos a holokauszt során – elvégre a nácik és kollaboránsaik a zsidók kiirtását tűzték ki célul –, megannyian elítélően nyilatkoztak a zsidó kollaboránsokról. A származásnak és a politikának ehhez kevéssé volt köze: emigráns nyilas lapok és baloldali filozófusok, magyar és izraeli újságok és politikusok egyaránt képesek voltak elhamarkodott, leegyszerűsítő ítéletekre.

Szélsőséges eset volt példának okáért Berend Béla magyar rabbi, a budapesti Zsidó Tanács tagjának esete, akit a háború után népbíróság elé rángattak, s akit a kommunista lapok SS-egyenruhában ábrázoltak. Berend rabbi természetesen nem volt SS-tiszt és a zsidók kiirtását sem tűzte ki célul. (Lásd linkelt írásaimat!) Elkeseredett, ám az ellenállásnak legalább valamilyen formáját követni akaró zsidó vezető volt, aki a maximumot próbálta kihozni egy életveszélyes helyzetből.

Hasonlóan heves reakciókat vált ki máig az életmentésért cserébe kollaboráció mellett döntő Kasztner Rezső magyar zsidó ügyvéd története, akit 1957-ben lőttek le a nyílt utcán Tel-Avivban. Schmidt Mária a magyar zsidó vezetőség történetét előtanulmányban és forráskiadásban dolgozta fel Kollaboráció vagy kooperáció? címmel, melyben okkal vetette fel, hogy „kooperálni egyenrangú partnerek szoktak, azonos cél érdekében tevékenykedve. A kollaboráns anyagi vagy egyéb haszon reményében tesz szolgálatot az erősebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező fél számára”. Az aktuális kérdésre reflektálva hozzátehetnénk, hogy az „elkövető” kifejezés sem írja le az életében fenyegetett, alárendelt viszonyban lévő zsidókat.

Hogyan lehet tehát megítélni a zsidó kollaboránsokat, akik esetleg akaratlanul is részt vettek népük kiirtásának folyamatában? Sander H. Lee amerikai filozófus érdekfeszítő esszét közölt a soá alatt történt zsidó kollaboráció megítélése tárgyában. Nem zárkózva el a kényes kérdésekben való ítéletmondástól, véleménye, hogy a kanti vagy az utilitárius filozófia talaján állva kettőképpen ítélhetjük meg a nácikkal való kooperációt: vagy az indíttatás, vagy pedig az eredmények terén.

Bizonyos, hogy indíttatás terén nem lehet azonos egy zsidó és példának okáért egy lengyel kollaboráns tevékenysége.

A zsidókat feljelentő lengyel egyének nem azonos okkal működtek együtt, mint egy életét menteni akaró zsidó gettórendőr.

Az eredmény terén már lehetséges kimondani, hogy egyes zsidók rossz politikát folytatattak (azaz olyan kollaborációs modellt követtek, mely végső soron még több zsidó halálához vezetett), ám „elkövetőnek” ekkor sem nevezhetők.

Morawiecki ez esetben tehát bizonyosan bakot lőtt, hiszen ha eddig valós történelmi tényekre hivatkozva tehette meg homályos utalásait a lengyel felelősség kollektív emlegetésével szemben, most már a nehéz morális ítéletek és érzékeny narratívák közepébe talált belerondítani. Korábbi írásomban magam is jóindulatúan félreértésként tekintettem a lengyel lépésekre (ez legyen a legnagyobb bűnöm!). Azóta azonban bizonyos fejlemények a helyzet átgondolására késztettek, de még csak nem is a törvény végleges szövege – mely végül kihagyta az egész „lengyel haláltábor” kifejezést –, vagy a legújabb miniszterelnöki elszólás vetett fényt előttem a valós lengyel intenciókra.

A kulcsot egy kevéssé felkapott hírben leltem meg, amelyet először az izraeli Jediot Ahronot közölt, és pár napra rá többet átvettek: ha minden igaz, a lengyel alsóház szavazni készül a kóser vágás állatvédelmi okokból való betiltásáról. Ez első látásra semmilyen kapcsolatban nincsen a holokauszt-törvénnyel, ám voltaképpen igen komoly jelzést tesz.

Eddig ugyanis az európai zsidósággal kapcsolatos politikai térképen a következő fejleményt lehetett megfigyelni. A baloldal a progresszió nevében és a migráns rétegeknek tetszelegve intéz rohamokat a zsidó élet néhány kulcselemével szemben (lásd kóser vágás és más vallási szabadságok támadása, Izrael-ellenes anticionizmus), míg a konzervatív-populista oldal, noha bizonyos vitás kérdésekben (lásd a lengyel holokauszt-törvényt) nem ért egyet Izraellel, alapvetően kíméli a zsidó vallás szabadságát, támogatja a zsidó kultúrát, és jó kapcsolatokat ápol a zsidó állammal.

Az új lengyel törvények és törvényjavaslatok összessége azonban nem illik ebbe a képbe. A holokauszt-törvény egyértelműen a jobboldali tábor ízlésének felelt meg, és kritikusai is a jobboldali antiszemitizmus jeleként tekintettek rá – semmiképp sem a progresszív, új antiszemitizmus jeleként. Régi reakció volt egy régi vitára. A kóservágás tiltásának ötlete azonban vajmi kevéssé illik a lengyel kormány agendájába, hiszen nem egy progresszív politikát követő pártról van szó. Nehéz elképzelni, hogy a Jog és Igazságosság szavazói ökölbe szorított kézzel követelik az állatvédést, a csirkevérben fürdő multik korlátozását, stb. Nehéz másképp értelmezni az egymást követő lépéseket – a kóser vágás tiltását, a holokauszt-törvényt –,

mint folyamatos kikacsintást a szélsőjobboldali törzsbázis felé.

Szomorú, hogy a belpolitikai előnyökért a komoly külpolitikai tőkét is hajlandóak feláldozni lengyel részről.

Benjamin Netanjahu láthatóan nem tett le a kapcsolatok megmentéséről. Az izraeli miniszterelnök irodájának közösségi-média oldala szerint február 18-án telefonon egyeztettek a miniszterelnökök: Netanjahu szerint az ominózus megjegyzés „elfogadhatatlan” volt, hiszen a holokauszt során „minden zsidót halálra ítéltek”, és közölte, hogy megegyeztek az ügyben való „dialógus” folytatására.

Kérdés azonban, hogy van-e olyan külpolitikai érdek – még akár a V4-elszigeteltség feloldása, illetve Izrael napi harca létéért –, ami megér ennyi kínos botrányt a két országnak. A jelek szerint egyelőre igen. De az is lehet, hogy még nem érett meg az idő a két ország közötti diskurzusok józan megindulására. Talán túl lelkesen, túl korán akartak túllépni a felek a történelmi vitákon. Az egyszeri szemlélő csak arra vár, hogy Morawiecki vagy Izrael helyi születésű, cseppet fessebb Dániel Pétere, Jair Lapid mikor nyitja ki újra a száját, és ugrasztja egymásnak a lengyel vagy az izraeli közvéleményt.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125367