Brüsszel – Riport egy magára hagyott városból

2018. február 12. 10:52

Szerencsés D. Márton
PestiSrácok.hu

Brüsszel, mint európai „világváros” valójában már nem létezik, inkább egy zóna, egy rendészeti szempontból elhatárolható bizonytalan, változó kiterjedésű terület, amelyben a városi jellegzetességek már gyakorlatilag megszűntek, feloldódtak, „őslakói” pedig egyáltalán nincsenek.

„Brüsszel, mint európai »világváros« valójában már nem létezik, inkább egy zóna, egy rendészeti szempontból elhatárolható bizonytalan, változó kiterjedésű terület, amelyben a városi jellegzetességek már gyakorlatilag megszűntek, feloldódtak, »őslakói« pedig egyáltalán nincsenek. A tér katonai, biztonságtechnikai szempontból értelmezhető. Kordonok, járőrök, biztonságos zónák, a nagyobb utcai rendezvényeken terelési-menekülési útvonalak, a leginkább kritikus pontokat a katonák fegyelmezetten zárják körbe, a tereket lősávokkal fedik le. Itt már nem az határozza meg a városban zajló életünket, hogy hol van az a teraszos kávézó, ahová egykor beszélgetni jártunk, hol van az egyetlen találkozástól emlékezetessé vált utcasarok, vagy a folyópart csendes része, ahová sétálni jártak Brüsszel szeretői, hanem az elsődleges, a minden szempontot felülíró kérdés: hol biztonságos?

A reconquista itt és most elképzelhetetlen. Az már az első pillanatokban is érződik: a belgák egyáltalán nem tisztelik városaikat. Korábban, fentebb azt írtam a bevándorlókról: »ez az ő városuk«, de a felvázolt képet árnyalnom szükséges, mert valójában látszik: »ők«, a betelepülők is idegenek itt. Mozgásukon, tekintetükön érezni lehet, hogy nem az »otthonuk« ez a »város«, hanem ütköző-zóna, ék a frontvonalak mögé. A különbség annyi: »ők« az idegenség elől mecseteikbe, istenük barlangjaiba menekülhetnek. Ezért fognak győzni. Az európai (a nyugati) ember magánya egyedülálló. A mindenféle közösség elutasítása, lényegében: hűtlenség, a mai tudatállapotunk eredeti, a humanizmusból fakadó kiindulópontja, vagyis az egyetlen irány, az egyetlen bejárható, bevégezhető út, amelynek a végén a társadalomtól való idegenség, a félelem magától attól, ami »társadalmi«, ami közös lehetne.

A posztmodern Európa emberének nincsen hová, nincsen kik közé menekülnie megérzései elől. Egyedül maradt. És nincsen körülötte társadalom, ami megvédené. Ez az első számú tapasztalat.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125026