„Némi” elégtétel

2018. február 7. 21:59

Kormos Valéria
Látószög blog

Próbáltam hinni, hogy talán többről van szó, mint egy el nem felejthető sérelemről, amit mögöttes gondolatok is motiválhatnak.

„Amikor az első hazai nagy leleplezés megtörtént, nem sokkal az amerikai minta után, próbáltam hinni benne, hogy talán többről, másról van szó, mint egy el nem felejthető sérelemről, amit mögöttes gondolatok is motiválhatnak. Az emberi megaláztatás minden formáját gyűlölöm, de szakmám arra tanított, hogy minden ilyen szituációt tárgyilagosan, összefüggéseiben mérlegeljek. Négy hónap múltán, kissé távolabbról nézve az eseménysort, nincsenek jó érzéseim. Megemlítenék ezzel kapcsolatban néhány – szerintem – zavaró mozzanatot.

Mint tudott, a virtuálisan szervezett mozgalom hatására, egy budapesti színésznő, Sárosdi Lilla 2017 októberében nyilvánosságra hozta két évtizeddel ezelőtt történt sérelmét. Szavai szerint tizennyolc éves, naiv lány volt, amikor elfogadta a már akkor neves rendező, Marton László invitálását, s beült az autójába. A férfi sajátos szexuális érintkezésre próbálta rávenni őt. Mint mondta, a szituációt húsz esztendő alatt sem tudta lelkileg feldolgozni. A közzététellel két évtized elfojtott feszültsége oldódott fel benne. Ez az érzékenység számomra nehezen fért össze azzal a színházi jelenettel (Krétakör, Lúzer, Schilling Árpád rendezése) –, amelyben ugyanő két férfi között ül mezítelenül. A »művelet«, amit »eljátszik«, nem kevésbé gusztustalan, mint amit anno az autóban szorgalmaztak. De ez csak egy a többi szexuális aktust imitáló jelenet közül, amelyet e darabban produkált.

Eszembe jutott kollégái panasza, milyen megalázó számukra, amikor a rendezők szinte öncélúan erőltetik a színpadi mezítelenséget, a  szexuális aktusok  imitálását. Igaz az is, hogy vannak kollégák, akiket ez nem zavar, skrupulusok nélkül vállalják.

Úgy tűnik, a fenti esetben sem volt gond. Hisz a közönségnek szánt kiszólás szerint ez csak színház volt. Ami az élet forgatókönyvét illeti, először jött a reflexszerű tagadás, aztán a nyilvános bocsánatkérés, majd további nők jelentkezése, névvel, név nélkül. A szakmai ítészek álszent vagy cinikus véleményei csak növelték a kívülálló zavarát. A lényeg: Marton minden hazai pozícióját elveszítette, megszégyenült, visszavonult. Időközben Sárosdihoz mintegy csaknem négyszáz elektronikus levél érkezett, amelyben más nők az őket ért hasonló jellegű esetekről számoltak be. Nem akarok a szószólójuk lenni, mondta a televízió műsorvezetőjének. Nyilván nem mozgalmár típus, tán megsejtette a »sok, csúnya sztori« mögött rejlő ingoványt. De az is lehet, megijedt a felelősségtől, annak terhétől amit elindított – gondoltam. A 168 Óra hetilapban már sajnálja, ha egykori zaklatóját olyan dolgokért is megvádolták, amit nem követett el. Hozzáfűzte, éjjelente arról álmodik, mennyit szenvedhetett a másik fél, hiszen neki is családja, gyereke van.

Miért ne érezhetne így valaki, aki így vagy úgy, megkapta az erkölcsi elégtételt? – kérdeztem magamtól. De miért sejtek mégis valami álságosságot az egészben? Nem tudtam eldönteni.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124851