„Bad romance” – A lengyel-izraeli történelem-vitáról

2018. február 4. 09:54

Veszprémy László Bernát
Mandiner

A múltértelmezés feszítheti széjjel a lengyel-izraeli barátságot, pedig a lengyeleknek sokak szerint egyértelműen igazuk van.

Beata Szydło volt lengyel miniszterelnök nem is olyan régen még boldogan jelenthette be Jeruzsálemben a lengyel-izraeli kapcsolatok új időszakát. Izrael, amely eddig a progresszív Nyugat etalonjaira tekintett, mikor „Európát” kereste, a baloldali antiszemitizmus (mint a bevándorlás egyenes hatása) okán egyedül maradt, és magányában ismét végigpásztázott az öreg kontinensen. Így döbbent rá, hogy létezik Kelet-Közép-Európa is. Lengyelek és magyarok, csehek és szlovákok: ez idáig elfelejtett és lesajnált népek, akikről az Aruc Seva izraeli oldal nemrég kollektíve közölte is, hogy en bloc „borzalmasak voltak”, mármint a holokauszt alatt.

Hirtelen pedig ezen országok kormányai 

logikus, hosszasan érő és érthető okokból Izrael-pártivá avanzsáltak, legalábbis külpolitikájuk terén mindenképpen.

Más pedig nem is igazán érdekli Izraelt, akit a nemzetközi fórumokon rendszeresen elítélnek – voltaképpen többször, mint Észak-Koreát vagy Iránt –, s ahol a mellettük kiálló, de legalább velük szemben tartózkodó országot számolgatni szokás a sajtóban. Izrael nem firtatta az országok populizmusát, a populista országok pedig támogatták Izraelt. Úgy nézett ki, hogy eddig érthető volt az alku, még akkor is, ha a liberális Háárec dagadó erekkel bizonygatta, hogy ez bizony rossz dolog.

Az izraeli politika tartózkodott a kollektív ítéletektől, a lengyel kormány pedig támogatta a zsidó kultúrát, és a zsidó állam mellett, de legalábbis nem ellene foglalt állást. Érdek- és értékegyezésről volt tehát szó.

Ebbe rondított bele az új lengyel törvényjavaslat, amit elfogadott a lengyel alsóház. A szöveg elsősorban a „lengyel haláltáborok” kifejezést akarja szankcionálni, majd homályos kitételt tesz a „lengyel nép” bűneinek emlegetőivel kapcsolatban. A tudományos kutatást és a művészetet kivételnek tekinti a törvény – már ha hihetünk a sajtó által szemlézett verziónak. Mindezt összefoglalja lengyel forrásokra alapozva a Time oldala

Erre sajnos még a legpragmatikusabb likudnyikokból is előtört a szunnyadó sivalkodó. Benjamin Netanjahu holokauszt-tagadást emlegetett, de még a Likud egy általam ismert, Kelet-Európa iránt nagy tiszteletet tanúsító képviselője is kiírta a közösségi-média oldalára, hogy „a lengyel nép” „bűnös”. Az izraeli sajtó, bal- és jobboldalt beleértve (utóbbi amúgy józanul szokta kezelni a kelet-európai populizmust), átcsapott a véresszájú támadásba, hogy a kommentelőkről ne is beszéljünk. Idézni felesleges őket: maradjunk annyiban, hogy ilyenfajta szélsőséges véleményekkel régen találkozhatott az érdeklődő olvasó.

Gyorsan tisztáznám, hogy szinte végletesen szólásszabadság-hívő emberként irtózom minden a dadus-államot vélemény-rendőrré emelő, a józan diskurzust korlátozó intézkedéstől. Nem tiltanék be semmilyen véleményt, amíg az nem számít konkrét uszításnak; még a hazai totalitárius rendszerek bűneit tagadó törvényt is ostobaságnak tartom.

Azonban erőnek erejével sem lehetne ráhúzni a lengyel törvényre, hogy történelmileg téves vagy tényeket elferdítő lenne.

A kérdés teljes irodalmát itt nem lehet felsorolni, de a lényeg, hogy nem voltak olyan táborok, amelyeket a lengyelek – értsd: a nép vagy annak választott vezetői – állítottak fel. A táborok vezetői nem lengyelek voltak, és az emigráns lengyel kormány (nem, mintha beleszólása lett volna) nem támogatta a táborok létét. Mindez jól dokumentált, ismert dolog.

A legkevésbé sem történelem-revizionista Konstanty Gebert példának okáért hosszú esszét publikált 2014-ben, melyben a „lengyel táborok” kérdését tekintve a lengyel oldalnak adott igazat. A legközelebbi példa a „lengyel táborokhoz” a – halálbüntetés terhe mellett - kollaboráló lengyel „kék rendőrség” lenne, de őrájuk is nehéz lenne a „haláltábor” kifejezést használni. Ezért is írhatta a hírekre reagálva Abraham Foxman, a Rágalmazásellenes Liga volt elnöke, hogy „megértjük, hogy [a lengyelek] nem akarnak ’lengyel haláltáborokról’ hallani – ezt senki sem vitatja”. Hasonlóan vélekedett Efraim Zuroff is, akinek részletes véleményét érdemes elolvasni az ügyben

Az izraeli orgánumok sem állították persze a fentieket ebben a formában, hanem rögtön azt vették elő, hogy voltak lengyel egyének, akik kollaboráltak és zsidókat adtak náci kézre. Ez tény, de hogy ebből miért következik a „lengyel haláltáborok” kifejezés legitimálása vagy a teljes lengyel nép elítélése: továbbra is rejtély. Jan T. Grosz egyébiránt kiváló, Neighbours c. könyvében leírta egy a második világháború alatti vidéki lengyel pogrom történetét. Sajnálatos, hogy erre egyesek a felelősöket akarták mentegetni, és nem a szembenézést és a megemlékezést választották. De ez sem bizonyítja, hogy a „lengyel nép” egésze bűnös. (Igaz, ezt Grosz sem állította).

A holokauszt-tagadás veszélyes, undorító és főleg hülye dolog. De a lengyel kormány nem tesz ilyesmit, a törvény nem írja ezt elő, sőt, ha a fordítás helyes, és az elfogadandó szöveg így marad, akkor csak azt büntetné, aki a „tényekkel” szemben, „elnagyolva” említi a nép kollektív felelősségét. Ez – mint kifejtettem – a szólás-szabadság elvével ellentétes, és homályos, félreérthető értelmezéseknek adhat teret,

de semmiképp sem holokauszt-tagadás.

Az ügy azonban más, nehezen emészthető fejleményeket is mutat. Az izraeli-V4 partnerség persze friss, és felesleges lenne elvárni, hogy pár év alatt minden a helyére kerüljön. De semmi értelme egy olyan diskurzusnak, amely kollektív ítéletet akar hozni egy nép felett.

Az izraeli és kelet-európai megindult párbeszéd alapja láthatóan az volt, hogy a kelet-európai fél nem akarta a kollektív bűnösség vádját hallgatni. Az izraeli kormány ez idáig elfogadni látszott ezt. Szomorú, hogy most néhány orgánum uszítására azonnal támadásba lendültek eddigi partnereik ellen, a „lengyel nép” bűneit emlegetve.

A kelet-európaiak azonban büszke népek. Büszkeségükre tekinthetünk előnyként vagy hátrányként, ám ettől az adottság még megvan. A lengyelek sem akarnak beleegyezni egy olyan alkuba, amely az igazságérzetüket és a nemzeti önbecsülésüket sérti.

Nem látható, hogy a lengyel kormány fog-e meghátrálni, vagy Izrael lesz-e megengedőbb. Az izraeli külügy kezdeti, holokauszt-tagadást emlegető nyilatkozatához képest a mostaniak már sokat engedtek. Annyi azonban bizonyos, hogy ha még a kollektív ítéletekből sem hajlandó engedni – ha nem is a történészi szakma, de legalább – Izrael jelenlegi vezetése, akkor az új, izraeli-kelet-európai együttműködés alapjai bizonytalanabbak, mint amilyennek ez idáig tűntek.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124645