„Minden határátlépésnél gyomorgörcsöm van”

2018. február 4. 11:17

ifj. Vidnyánszky Attila
Magyar Nemzet

Van gyerekkori barátom, aki jelenleg is kinn van az ukrán–orosz fronton. Nekem most ősszel érkezett meg a második behívóm. Interjú.

„Mi volt, ami ezt a kárpátaljaiságot speciálisan jellemezte, és amit magával is tudott aztán hozni? Nemrég Trill Zsolt beszélt arról lapunknak, hogy »ezt az egész határon túlit meg innenit el kéne felejteni«.

Neki ebben nagyon igaza van, valószínűleg így is áll a helyzet. Azért mégis tapasztalja az ember a különbségeket. Egészen másik világ, ami ott van: sokkal nyersebb, sokkal egyszerűbb és sokkal távolibb, mint mondjuk a szomszédban, Nyíregyházán. Ha átlépi az ember a határt, érzi a különbséget. Mintha Beregszász világát Kusturica rendezte volna.

De a kisebbségi jogok terén is érezhetjük a különbséget: rendre érkeznek a hírek, hogy épp Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján próbálják nehezíteni az ottaniak életét. Elég csak az ukrán oktatási törvényt említenünk.

Van gyerekkori barátom, aki jelenleg is kinn van az ukrán–orosz fronton. Nekem most ősszel érkezett meg a második behívóm. Az útlevelemet elvették a határon, egy hónapig kellett járni a katonasághoz, hogy visszakapjam. Nem tudom, hol van még sorkötelesség a határon túli részeken, de a mi életünket elég jelentősen befolyásolja. Minden határátlépésnél gyomorgörcsöm van, bárhova utazom. Ez nyomasztó, számomra megfejthetetlen érzés. Örökség. Iskolásként sikerélmény volt, ujjongtunk, ha átléptük a határt, mivel gyakran fordítottak vissza. Otthon magyaroztak, itthon ukránoztak, édesanyám ehhez képest egészen orosz. Szerencsére meg vagyok lőve ezzel egy életre, mivel én mindig magyarnak érzem magam. Ott is, ahol ennek súlya van, ott is, ahol már alig.

A frontról milyen történeteket hallani most?

Nem tudom, miről lehet beszélni, miről nem. Mivel senki sem tudja valójában, mi és miért történik. Nyáron Oroszországban, Moszkvában dolgoztam. Az egyik színész épp a próbafolyamat alatt kapta meg a behívóját. Nekem is van – mondtam neki, csak a másik oldalra. Nem tudok ezekre a helyzetekre reagálni. Valószínűleg soha nem változik meg a világ, egyre nagyobb gödörbe esünk bele, de mégis azt érzem, hogy a mi generációnk – mert két kattintásra van mindentől – nehezebben éli meg azt, ami épp történik körülöttünk. Szerencsésnek érzem magam, hogy a színházba menekülhetek. Esténként egy pillanatig el lehet hinni, hogy tehetünk valamit a világért.

A nyelvtörvény mennyire érintheti súlyosan a helyi magyarságot?

Szörnyű hallani, hogy a gimnáziumot, ahova jártam, miként lehetetlenítik el szép lassan. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok otthon, és nem teszek érte semmit. Azzal ringatom magam, hogy most is épp érte teszek. Fejet hajtok azok előtt a „harcosok” előtt, akik minden erejükkel otthon küzdenek azért a maroknyi közösségért. Igen, az szó szerinti küzdelem. Találkoztam egy idős bácsival, aki egész életében nem hagyta el a faluját, és négy különböző állam polgára volt. Mit lehet tenni? Felnézek a nagyszüleimre, ahogy élték az életüket. Nem tudom, nekem hogy kéne. Igyekszem belőlük erőt meríteni, és helytállni a saját szakmámban. Ez a legkevesebb.”

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124650