Jókai vagy Esterházy? Vagy...?

2018. január 29. 14:44

Mórocz Zsolt
Mandiner

Vannak kitűnő munkái, de valami különös elsivatagosodás tanúi lehetünk Esterházy életművében.

Jókairól nincs mit mondani. Műve vitán fölül áll, kiállta az idő próbáját. Néha megkérdőjelezik ugyan szerepét – miként Németh László a Kisebbségben –, mondván: némileg híg, nem elég drámai, nem igazán „mélymagyar”. Ebben az esetben azonban, a különben megbízható ítéletű szerző téved. Esterházy ellenben vitatható és vitatandó.  

A modern magyar prózaírók zömmel Ottlik zakójából bújtak elő. Esterházy Ottlik mellett sokat tanult vagy inkább merített Hamvasból, akinek munkái jó ideig irodalmi szamizdatként, gépiratban terjedtek. A merítőháló mélyre süllyedt, gazdag zsákmányt emelt ki a Karneválból, a Patmoszból, a Hamvas-óceánból. Mikor azonban a Hamvas-életmű legfontosabb darabjai végre megjelentek, Esterházy fanyalogva elhatárolódott tőlük, Láthatatlan történetünk című írásában. Holott itt még csak a plágium látens lehetősége derengett fel, míg később filológiailag bizonyította vált a Mester ez irányú hajlama.

Esterházy eredetinek indult, aztán eredetieskedő lett. Mániákusan törekedett az irodalmi-politikai jelenlétre. Rengeteget írt. Regényt, esszét, publicisztikát, drámának nevezett fene tudja mit. Gyakran viszont csak szövegeket, amelyek nem mindig álltak össze valódi művé. A minőség fokozatosan átment mennyiségbe.

Életműve summája a mennyiség forradalma.

Azt hiszem, nincs még egy alkotó irodalomunkban, aki nála ügyesebben palástolta volna alkalmanként a mondanivaló tökéletes hiányát. Időnként gyötrelmesen hosszú oldalakon át áriázik, mert kórosan hiányzik a tartalom. 

Vannak kitűnő munkái, de valami különös elsivatagosodás tanúi lehetünk, amint a kezdettől a végső munkákig baktatunk, könyvről könyvre. Egyre gyakrabban halljuk ugyanazokat a poénokat.

És a forma? Nos, szinte semmi sincs nála, ami Hamvasnál ne lett volna meg jóval előtte. Többnyire elegánsabban. Azután itt a nyelv. Rituális szokássá vált Esterházy nyelvét ünnepelni. A mester tanulmányozta Pázmány Péter prózáját, majd tollat ragadott, és megírta Csokonai Lili néven Tizenhét hattyúk című munkáját. Aminek irodalomtörténeti érdemét messze felülmúlja marketingtörténeti jelentősége. Tanítani lehetne a közgazdasági egyetemeken. Esterházy irigylésre méltón belőtte a piacot, a „ki van az álnév mögött?” álságos könyvnapi izgalmával. (Egy nemzet várta lélegzetvisszafojtva azt, amit tudott.) Az ötlet itt sem eredeti, csak a marketing-felhajtás. Weöres Pszichéje jóval megelőzte Esterházyt. Hasonlóképpen Fernando Pessoa vagy Emil Ajar – azaz Romain Gary – hol komoly, hol ironikus megoldásai a személyiséglehetőségekkel játszva. 

Egyébiránt Pázmány és Esterházy prózája közti különbség olyan, mint valódi és művirágok közötti különbség. Az első természetes, illatos, élő, míg a második kimódolt, művi, papírzizegésű. Persze voltak sziporkázó ötletei Esterházy Péternek. Gyilkos és pontos a népnemzetiek felé kilőtt mérgezett nyila, miszerint nem népben és nemzetben gondolkodik, hanem alanyban és állítmányban. Hasonlóképpen telitalálatnak éreztem rövid szösszenetét Petőfiről, a légtornászról. Kár, hogy mindkét ötlet – az első szó szerint – Márai Sándortól származik. Előbbire Domokos Mátyás hívta fel a figyelmet, utóbbival nem régen találkoztam Márai naplójában. (Fölöttébb kínos, mármint az eredetiség felől nézve, bár a Mester nem zavartatta magát különösképpen.)

Esterházy több munkáját a kritika állványzata tartja.

Másként fogalmazva: könnyen lehet, előbb-utóbb olvashatatlan lesz. Ehhez járul a szerző egyoldalú kritikai attitűdje, amit többen – mégpedig joggal – magyarellenességként értékelnek. Esterházy sokakhoz hasonlóan szerette volna eljátszani, hogy a népi-urbánusként kódolt vitán kívül, illetve afölött áll, ám eljött a pillanat, amikor színt kellett vallania. Színt vallott mint magyar-gondozó. Ez nem növelte népszerűségét a Kiskörúton túli területeken. 

Persze, már ami az olvashatatlanságot illeti, nem így lesz, mert a kritikai állványzatot fel fogja váltani az irodalomtörténeti. Nem a minőség, hanem az ideológia, a kultúrharc jegyében. Ennek a harcnak a talpasai – azzal lehet csak istenien taposni – ünnepelni fogják a „dizájnos” Esterházy-szövegeket. A remek és a hosszadalmas, a dagályos, önmaga nagyszerűségébe belefeledkező szerző jó és semmitmondó munkáit egyaránt. 

Végül tehát a „Jókai vagy Esterházy?” kérdésre, azt hiszem, a legjobb válasz az, hogy Ottlik Géza. Amennyiben modern írót óhajtana a nép. Ottlik azon ritka alkotók közé tartozik, akinek sem személye, sem műve nem megosztó. Mindkettő minőségi. Annak is a csúcsa. Lényében volt valami eredendő elegancia, valami nagyúri. Nem nemesi származásról beszélek, hanem szellemi habitusáról, erkölcsi tartásáról, művéről. Páratlan. Esterházy eleitől ezt nem örökölte, maximum – az eltörölt – grófi címet. 

Jó írónk rengeteg van, olvasó alig. Talán ezúttal, kivételesen meg kellene kérdezni őket, kit szeretnének a magyar próza emblematikus alakjának. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124362