Metoo: letisztul majd ez is

2018. január 29. 14:14

Benderik
Mandiner

Letisztul majd ez is, kialakulnak az új szabályok, amikből végül a gyakorlatban értelmeseket hagyják meg, és egy maihoz hasonló életünk marad, csak kevesebb hátulról tapizós seggmarkolászással.

Nagymamám, ha élne, azt mondaná ezekre a régi filmvilágbéli #metoo esetekre, hogy hisz’ hát tudta azt mindenki, hogy van az a szereposztó dívány, amin a szerepeket osztják.

És hogy ha ő innen a kis civil életéből tudta, akkor a szakmába lépő ifjú tehetségek se nagyon csodálkozhattak el rajta – legfeljebb, hogy tényleg van az a dívány.

S valamennyire még igazat is kéne adnom neki, hisz’ az ember felnőttsége valahol ott kezdődik, hogy olyan kertbe nem megy be, ahol tudja, hogy harap a kutya. És ha egy szakmáról tudja, hogy a bejáratnál rögtön csúnya szabályok várják, ám ő nagyon szeretné ezt a szakmát, akkor mérlegel. És vagy lemond róla, vagy megalkuszik az Élettel az árban – de akkor később se reklamál.

Mondom, valamennyire. Már hogy igazat kéne adnom neki.

*

Ám ez az egész – lényegét tekintve – nem arról szól, hogy igazságot osszon, kárpótolja és büntesse a múltat. Mi több, ez a része még bele is zavar egy kicsit.

Mert hát elég anakronisztikus tud lenni, amikor jelenbéli szabályok alapján akarunk múltbéli cselekedeteket megítélni.

Mert persze, a kegyosztás szexért sosem volt erkölcsös, de hát az ember se volt az sose, és innen kezdve nem az a kérdés, hogy mi volt erkölcsös, hanem hogy mi mennyire nem. És ha abban a korban ez amolyan szőnyeg alá söpört, tudjukhogymegy dolog volt, amit sokan űztek, míg a társadalom szemet hunyt, akkor ne csodálkozzunk, ha eddig nagynak tartott nevekről is kiderül, hogy jé, hát ő is.

És pont azért zavar be az egésznek a lényegébe ez a villámoknak szórása a múltra.

Mert ennek az egésznek a célja a jövő lenne.

*

Ha ugyanis tudjuk, hogy a hivatalban a telekosztályon 20 ezer a csúszópénz, és hogy a Kovács doktor hetvenet kér egy szülésért, úgy felnőtt ember eleve annyival a borítékban indul el otthonról. És aztán se csodálkozik, ha elfogadták.

Ám ettől még nem örül neki, és szíve szerint megváltoztatná.

Csak általában beletörődik, hogy ő legjobb esetben is egy darab fecske, aki pedig nem csinál nyarat. Mint tudjuk.

Ezért ezek a dolgok aztán jól úgy is maradnak.

Ám olykor – midőn a Mars és a Vénusz szerencsés együttállásban kerülnek a Fiastyúk tyúkszemének gyújtópontjába –

előállnak helyzetek, hogy valamiért sokan egyszerre gondolnak valamit, amit addig csak külön-külön – és ilyenkor valami megmozdul.

És ha nem fekszünk keresztbe neki, lehetőség adódik, hogy megváltozzon valami – valami, amit addig megváltoztathatatlannak hittünk. Megváltoztathatatlannak, pedig akartuk mi is. És most talán.

*

A #metoo igazi lényege/haszna/célja szimplán valami olyasmi, mint amikor a történelem során lassan változik a társadalom gyomra. Hogy mit vesz be és mitől öklendezik. Meg hogy mik a szokások.

Asszonyokat végigdugni, gyerekeket kardélre hányni sosem volt erkölcsös, ám sajnos megszokott volt bizonyos korok hadjáratainak győzelmes csatái után. Mai szóval a cafeteria része volt a csatában megfáradt katonák számára. Akkor is volt persze, hogy büntették, de általában inkább hagyták, hisz’ háborúban olyan kések alá kellett a katonák fejét betenni, hogy túl sok arany kellett volna ahhoz, hogy a vágóhídra menjen, ha nem hagyjuk egy kicsit aztán kiengedni azt a gőzt, ami feltolult benne.

Manapság is előfordul persze, de már csak a vadkeleti és -déli harcokban, és akkor is általános felháborodást kelt, és ha megszüntetni talán nem is tudja a világ könnyebb végén háborgó lélek, olykor épp’ egy-egy ilyen kiszivárgott eset az az utolsó csepp, ami kikényszeríti, hogy a világ végre odamenjen rendet vágni. (Amiből aztán persze vagy rend lesz, vagy nem, de az már egy másik mese…)

*

És annyi minden más is nagyon megváltozott. Rengeteg minden volt természetes a régi időkben, amin ma már igen felháborodnánk. Akkor meg azon háborodtak volna fel, hogy vesszük a bátorságot, hogy háborogjunk – hát mégis kinek képzeljük mi magunkat?

Régi regények kedvelt eleme, ahogy az urasági kocsis ostorával végigvág a túl lassan elugró paraszton. Valószínűleg akkor se szerették, de az is benne volt, hogy miért állt az útban, hát így járt – az meg hogy panaszra menjen bárkihez ezért, hát körbe is röhögték volna.

Ma meg sok dologban nagyon urak az urak, de csak rádudálni próbáljon Saabjából a gyalogátkelőhely népére, nemhogy ostorával végigvágjon rajtok…

Ahogy ma már padlóra köpni is kínos, ami pedig egykoron természetes volt.

*

A lényeg tehát szimplán az szerintem, hogy – volt ahogy volt, jó volt vagy sem, úgy volt –, de most már jobb lenne,

ha egyszerűen az lenne a természetes, hogy az ember lánya nem hagyja magát se megdugni, se megbögyörészni, ha valamit el akar érni az életben.

Legalább a hivatalos helyeken ne.

Értve ez alatt hivatalt, munkahelyet (utóbbiba értve a szereposztást is).

S az ember persze megváltoztathatatlanul ember marad – ettől olyan szép véres a történelme –, de eggyel azért előrébb tudunk lépni a kevésbé suttyóság felé. Abba az állapotba, ahol egyszerűen már nem veszi be az átlagemberek gyomra, ha azt hallják, hogy fuvoláztatja a főnök a szerepre jelentkezőket. És kinézik maguk közül. Mert már kínos.

*

Nem csak ebben változik amúgy a világ. Régi idők gyermekeinek szinte leckeként adta az Élet Iskolája a játszadozást a kisebb lények életével. Idősek mesélik olykor, hogyan cigarettáztattak békát vagy kötöttek konzervdobozt macskára, míg ki nem durrant / meg nem őrült. És ma már bánják, de akkor vicces volt, és persze a felnőttek is tudták, mert ha még rájuk is szóltak, ki mástól tudhatták volna, mint hogy ők maguk mesélték nekik, amikor ők gyermekek voltak…

S még jó egy évtizede is egy kutya szándékos megölése rongálásnak minősült – már ha a máséval tettük.

S jött előbb csak a szabály, hogy az állatkínzás bűn – mi több, a saját állat gondatlan meghalni hagyása is –, s most már a társadalom maga is ki- s megveti, aki ilyet tesz.

Mert az igazi változást sosem a törvény hozza – az csak a jelt adja –, hanem amikor már nem számít bocsánatos bűnnek a tudjukmi.

*

A #metoo haszna is ez lesz, amit majd a sok felhabzás után hordalékul lerak.

Mert persze, vannak túllihegései ennek is, mint annyi más felháborodott nekibuzdulásból induló változásnak.

Jönnek elő megkérdőjelezhető erkölcsűek, és tesznek zsebre nagy kártérítéseket vagy válnak semmiből ismertté s élnek jól belőle.

Lesznek amúgy inkább jó emberek, kik engedtek egykor a kangörcsnek, s bár csak a társadalom azon rétege által akkor szokásos mértékig, ám mai mércével utólag mérik most őket, így keservesen megfizetnek érte és bukják el egy amúgy tisztességes élet apránként felépített és jogosan elért jó hírét.

Mert csak Isten bűntelen, az ember jó is meg rossz is, és a normál mérce általában megelégszik azzal, ha inkább jó volt, mint rossz. S ha büntet is a rosszért, azért elismeri a jót.

Ahogy utólag büntetni húsz évvel ezelőtti CO2 kibocsátásért sem illik, mert az túllépte a mai határértéket.

Ilyesmi érvek árnyalják a képet az emberben,

aki túlzónak érzi olykor, ha a sok tényleg suttyó közt néhány amúgy jó embert is teljes mértékig földbe taposnak jellemének egykori hibája okán.

Igen, ez egy sajnálatos mellékhatás. Ráadásul sokak szemében ettől hitelét is veszti ez az egész, mert erkölcstelennek tartják az erkölcs nevében elkövetett meghurcolások egy részét. Erre mondtam az elején, hogy pont ezért zavar be ez a sok múltbeli számonkérés a lényegbe, és veszélyezteti annak sikerét.

*

Ám az is igaz, hogy mi más módon lenne elérhető a társadalom igazságérzetének felébresztése és ráébresztése arra, hogy ez az egész tényleg egy mocsár, mint ha szembesítjük annak elegendő mennyiségű, elegendően bűzös mocskával?

Sajnos az ember olyan, hogy csak akkor mozdul, ha nagyon kilökik a komfortzónájából – kevésbé divatos szóval, ha nagyon basztatják. A mocsok felkavarása egy sajnálatos mellékhatás, ám enélkül – úgy tűnik – tényleg nem megy.

Ami igaz sok más mozgalomra is. Sokak szemében ellenszenves hőbörgések kísérték egykor a feminizmust, s kísérik ma is – ám nélküle ma a nők nem választhatnának vagy tanulhatnának akár középfokon. Csendes megpiszkálgatásra a társadalom legfeljebb megvakarja, ahol bizgetik. A történelem azt mutatja, seggbe kell döfni, ha azt akarjuk, hogy végre megmozduljon.

A teherautókon vonagló melegfesztiválok is inkább visszatetszővé teszik a csendes hétköznapi célokat, amikért harcolnak, de tény, hogy csendes felvetésekkel, beadványokkal csak álmában legyintene rájuk farkával az oroszlán.

*

Ennyi hát.

Sok koszt és bűzt fröcskölnek hullámai, sok történet jön még elő, ahol nem érezzük majd a vádló igazát és sajnáljuk a vádlottat, és sokban igazunk is lesz ezzel. És ez tényleg rossz.

De válasszuk le ezeket a lényegről, ítéljük meg egyenként őket, s ahol a vádlottnak érezzük igazát, magunkban adjuk meg neki.

S azok a vadhajtások se kedvetlenítsenek el, amelyek a hétköznapi férfi-nő kapcsolatban katyvaszként most támadnak, hogy akkor most mit szabad, mit nem, és hogy akad nő, aki kikéri magának, ha előreengedik az ajtóban, mert ő nem nő, hanem ember.

Sokan érzik úgy, hogy felzúgtak a harsonák, támadás, felégetünk mindent és gyökeresen új világot építünk. Mint minden nagy felbolydulásnál a történelem során.

Letisztul majd ez is, kialakulnak az új szabályok, amikből a közmegegyezés régi jó szokása szerint végül a gyakorlatban értelmeseket hagyja meg, és egy maihoz hasonló életünk marad, csak kevesebb hátulról tapizós seggmarkolászással.

*

A lényegnek meg tartsuk azt, ami a haszna lesz majd mindennek a szennyes hullámok elültével egyszer: hogy világunk megint eggyel élhetőbb lett, ahol megint eggyel kevesebb dolgot illik a földre köpni.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124359