Erényköztársaság

Je suis Louis XVI

2018. január 21. 22:58

XVI. Lajos király pere és kivégzése megmutatta a modern kor igazi arcát: ahol az Erény és az Ész uralmát hirdetik, ott nem létezhet törvényes ellenzék, hiszen ez a bűn törvényességét jelentené.

„Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy vérem erősítse meg a franciák boldogságát!”

Ezek voltak XVI. Lajos király – a köztársaságban immár Capet Lajos polgártárs – utolsó szavai.

Ebben a percben nagyobb erélyt és bátorságot tanúsított, mint bármikor uralkodása során. Előző éjjel a kisfiára bízta a királyi pecsétet a legitim trónutódlás jeleként. Arra intette az ifjú Dauphint, felejtsen el minden bosszúságot, ne gyűlölje atyja gyilkosait és a törvények szerint uralkodjon, ám arra is figyelmeztette: uralkodói tekintély és erélyes eszközök híján hiába a törvény uralma és a király jó szándéka, az az uralkodó, aki nem kelt tiszteletet alattvalóiban és törekvéseit minduntalan megakadályozzák a gonosz elmék, több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajthatna. Ez a jószándékú, szelíd és művelt férfiú, aki szerencsétlenségére király lett, földi életének végóráiban fájdalmasan pontos mérleget készített uralkodásáról. Valóban ilyen lenne egy pipogya zsarnok, amilyennek a kortársai láttatták?

Másnap délelőtt tízkor a mai Concorde téren a guillotine pengéje egyetlen szisszenéssel lemetszette a király fejét, Sanson hóhér pedig holmi trófea gyanánt felmutatta a népnek.

A tömeg örömtáncot járt és vászondarabokat mártott a kiömlő vérbe.

Ez a mélységesen undorító, apokaliptikus jelenet volt az „erényköztársaság” bizarr „keresztelési rítusa”. 

A király pere két évszázada éles filozófiai, politikai, jogi és történetírói vita tárgya. A royalisták szerint XVI. Lajos kivégzése közönséges gyilkosság, a tekintély és az ősi rend lábbal tiprása, míg a republikánusok szerint a fővétel szükséges cselekedet volt, hiszen a király visszaélt hatalmával, elárulta hazáját, így a nemzet méltán vette vissza tőle a felségjogot.

XVI. Lajos búcsúja

Az uralkodó felelősségre vonása a varennes-i szökés után merült fel először. Az 1792. augusztus 10-ei republikánus felkelés megfosztotta trónjától. Az egykori uralkodó a párizsi Temple börtönben várta, hogy a Nemzeti Konvent határozzon sorsáról. A szeptember 21-én kikiáltott köztársaságnak még nem volt alkotmánya. A Gironde képviselői úgy vélték, hogy az 1791-es monarchikus alkotmány formailag hatályban maradt, így alkalmazni kell a király sérthetetlenségét kimondó cikkelyeket is.

Egyik képviselőjük, Morisson így érvelt: „Egy nemzet elévülhetetlen joga, hogy társadalmi szerződésének pontos cikkelyével büntetéseket jelöljön ki bizonyos vétkekre, s elítélje a bűnöst. A vádlottat azonban csak akkor lehet bíróság elé állítani, csak akkor lehet elítélni, ha bűnére korábban létezett már egy kifejezett törvény, amelyet alkalmazhatnak. [...] A király személye szent és sérthetetlen! Az alkotmány nem érvényes már, mondhatják, és a király sérthetetlensége is megszűnt vele. Polgárok, emlékeztetnem kell önöket egy olyan igazságra, amelyet fontos lenne elterjeszteni, amely nélkül már elmerültünk volna az anarchia minden szörnyűségében. Ez az igazság pedig az, hogy egyetlen törvényt sem érvénytelenít visszamenőlegesen egy későbbi törvény. Elismerem, hogy az alkotmány nem érvényes már, de felteszem a kérdést, hogy vajon elvethetünk-e egy törvényt, amely a bűn elkövetése idején fennállt és meghatározta a büntetést, ha már nem érvényes abban a korszakban, amelyben a büntetéssel foglalkozunk?”

A gironde-i konventtag a nullum crimen sine lege elvét kívánta a per zsinórmértékévé tenni, vagyis az egykori uralkodót ugyan felelősségre lehet vonni, de kizárólag azokért a cselekedetekért, amelyeket felelősségre vonhatóságának megállapítása után követett el. Ellenben a hegypártiak úgy vélték, hogy augusztus 10-én a nép eltörölte a monarchiát, ezzel visszanyerte teljes szuverenitását, így a monarchia alkotmánya sem lehet hatályos, tehát a volt király sem sérthetetlen többé. A hegypárti érvelésből az következne, hogy a király életéről-haláláról a szuverén nép döntsön, így kívánta a Gironde is, sőt, Condorcet hozzátette, hogy Lajost örökös száműzetéssel kellene sújtani, hiszen egy születő köztársaságot, amely az igazságosság eszméjére kíván támaszkodni, felkent képviselői nem mocskolhatják be vérrel. Thomas Paine ennél is tovább ment: azt javasolta a Konventnek, hogy az uralkodót küldjék az Amerikai Egyesült Államokba, ahol „átnevelthetnék őt jó polgárrá”.

A király haláláról végül nem a szuverén nép, hanem a Konvent határozott. A felelősségre vonás kapcsán még egy fundamentális kérdésről kellett határoznia a bírói fórummá átalakult testületnek, nevezetesen arról, hogy az igazságszolgáltatás alapelveit érvényre juttató perben hozott ítélet alapján mondják ki Lajos bűnösségét, vagy a felelősség megállapítása a „forradalmi igazságszolgáltatás” jegyében pusztán politikai aktusra szorítkozzék. Robespierre ez utóbbi mellet érvelt, amikor a Konvent színe előtt kijelentette, hogy „…itt nincs szó semmiféle perről, Lajos nem vádlott, önök nem bírák; önök nem lehetnek mások, mint államférfiak és a nemzet képviselői. [Önöknek] közüdvöt érintő intézkedést kell foganatosítaniuk, nemzeti, gondviselésszerű aktust kell végrehajtaniuk.” A Konvent nem alkotott semmiféle törvényszéket;

a képviselők bírák, ügyészek, prókátorok és esküdtek voltak egy személyben.

A vádlottat megfosztották a fellebbezés jogától, holott a szuverén néptől akár kegyelmet is kérhetett volna, ha a hatalom birtokosai következetesek maradnak imádott elveikhez.

A király ügyében talán a legszélsőségesebb véleményt az ifjú Saint-Just fejtette ki, már-már mesterét, a Megvesztegethetetlent is felülmúló következetességével. A „terror arkangyala” valamiféle zavaros természetjog-értelmezésből indul ki. Úgy vélte, a világ visszatért a „természeti állapotba”, ahol zsarnokok és szabadok között dúl a harc. A szabad honpolgárok közösségét a társadalmi szerződés köti össze, és e szerződésnek a zsarnokok nem alanyai: „Én pedig azt mondom, a királyt ellenség gyanánt kell elítélni, és nem is annyira elítélni kell, mint harcolni ellene. Mivel a franciákat egyesítő szerződésben semmi sincs, az eljárás formáit nem a polgári törvényekben, hanem az emberi jogok törvényében találhatjuk meg. Ami engem illet, én nem látok középutat: ennek az embernek vagy uralkodnia kell, vagy meg kell halnia.”

„Zsarnok” elleni harc lévén, eldőlt, hogy Franciaország és Navarra egykori királyát nem rendes perben ítélik el, hiszen a természeti állapotban nem uralkodhatnak a törvények, hanem politikai döntés eredményeként, „közüdvöt érintő intézkedést” foganatosítanak ellene: a Forradalom terén, dobpergés közepette elválasztják a fejét a testétől. A morálissá vált politika és a politikussá tett morál aligha ismerhet más büntetést, mint a halált. A „szigorra” épülő „forradalmi igazságszolgáltatásnak” természetesen semmi köze egy jogállami köztársaság igazságszolgáltatásához.

Saint-Just és Robespierre

Saint-Just olvasta Cicero filippikáit: „A törvények törvénye: a Köztársaság védelme!” Ám a római atyák hozzátették: „Ügyeljenek arra a consulok, hogy a res publicát kár ne érje!” A senatus consultum ultimum volt a szükséghelyzetben hozott végső döntés jogi formája. A senatus e határozatával feloldotta a consulokat – hat hónapos dictatura idején a dictatort – valamennyi esetleges túlkapás utólagos felelőssége alól, ugyanakkor felelőssé tette őket, hogy a rájuk ruházott hatalommal erélyesen éljenek, de kizárólag addig, amíg a rend helyreáll. A jakobinusok Sulla és Caesar végzetes útjára léptek, amikor a salus rei publicae elvét úgy értelmezték, hogy az nem más, mint a törvények uralmának felfüggesztése annak érdekében, hogy egy politikai csoport bármit megtehessen, amit a „haza érdekében” szükségesnek vagy „erkölcsösnek” vél.  

Az uralkodót ellenségként fosztották meg életétől, de ami még ennél is fontosabb, személyében a monarchia eszméjének megtestesülése fölött mondtak halálos ítéletet. A királygyilkosok éles választóvonalat húztak az ancien régime, az alkotmányos királyság, a gironde-i köztársaság és az ő új köztársaságuk, a vérben fogant, gyalázatos „erényköztársaság” között: „Azoknak az embereknek, akik el fogják ítélni Lajost, egy Köztársaságot kell megalapítaniuk; pedig aki bármilyen fontosságot is tulajdonít egy király igazságos büntetésének, az sohasem alapít Köztársaságot! Sohasem fogom szem elől téveszteni, hogy amilyen szellemben ítélnek a király felett, olyan szellemben fogják megalapítani a Köztársaságot. Ítéletük elmélete a közhivatalok elméletévé válik majd. Amennyi filozófia lesz ítéletükben, annyi szabadság lesz alkotmányukban!”

A király védelme végül azt implikálta, hogy akik nem szavaztak a halálára, kétségbe vonják a köztársaság kikiáltásának legitimitását. A prairial 22-i terrortörvény maximája szerint az árulók védelme hazaárulás: az erény uralma nem ismerhet el törvényes ellenzéket, hiszen ez a bűn törvényességét jelentené. 

Miféle emberek végeztek a királlyal? Békésebb időkben bohém kávéházi és könyvtári életet élő gyökértelen alakok, akik a zabolátlan szabadosság első fuvallatától megszédülve feltüzelték a tömeget, felszították a haza iránti szeretetet és a honfitársaik elleni gyűlöletet.

Ők a hivatásos forradalmárok, a világot jókra és rosszakra felosztó manicheus ideológia apostolai,

akik a politikát morális álca mögé bújtatva szítják a soha véget nem érő forradalom tüzét, és minden köztéren nyaktilókat ácsolnak: moralizáló világukban a guillotine pengéje alatt válik minden ember egyenlővé. 

Kétszázhuszonöt esztendeje, 1793. január 21-én halt mártírhalált XVI. Lajos francia király. E napon az utópia és az evilági üdvtörténetek hamisprófétáinak áldozataira kell emlékeznünk, akik elszenvedték „a népet nagykorúsító” filozófusok „gyönyörű igazságait”. Ma tűzzünk zakóink hajtókájára Bourbon-liliomot, és adózzunk a közösségi oldalakon egy szerény hashtaggel a mártír uralkodó emlékének:

#JesuisLouisXVI.

(Az idézett források Hahner Péter: A Nagy Francia Forradalom dokumentumai című kötetéből származnak.)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123947