Nemzeti skizofréniánk

2018. január 19. 07:24

Gál Mária
Népszava

Trianont siratjuk, miközben egy még nagyobb tragédiához asszisztálunk.

Bár a gyulafehérvári nyilatkozat valóban autonómiát ígért 1918-ban a Romániához került erdélyi magyaroknak, s ez az ígéret sohasem valósult meg, de ennyi év után talán azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy valóban a száz éve egyedül üdvözítőnek tartott megoldás-e a legjobb megoldás ma is. Kell-e görcsösen ragaszkodni valamihez, amiről mindenki tudja, hogy ebben a formában soha nem lesz belőle semmi; vagy ideje lenne már legalább más néven nevezni a gyermeket, például decentralizációnak, szubszidiaritásnak stb, ami ellen egyetlen román párt vagy kormány sem ágálhatna vagy fenyegetőzhetne akasztással.

Az Orbán-kormány harcos híve a székelyföldi autonómiának, és gyakorlatilag minden magyar parlamenti párt - legalábbis formálisan és főképp így választások előtt - hangosan támogatja azt. De bármely magyar politikai szereplő feltette-e magának a kérdést, hogy mit tenne Budapest fordított esetben? Támogatná-e azt, ha az ország közepén egy más állampolgársággal is rendelkező, nem magyar nemzetiségű népcsoport területi autonómiát sürgetne? Ha valóban ennyire fontos a magyar pártoknak a székely autonómia, akkor miért nem számoltak ezzel, amikor ünnepélyesen megszavazták a magyar állampolgárság kiterjesztését? Mit akar a magyar politika és mit akar az Orbán-kormány Erdélyben? Szavazatot a parlamenti választáson, problémamentes utánpótlást az elöregedő országnak? És milyen áron? Az etnokulturális szolidaritást már megölte a jóléti sovinizmusra építő ellenzéki politikai propaganda és a kormány támogatáspolitikája. Ami még maradt, azt majd elsöpri a kampány és az áprilisi választás.

Trianont siratjuk, miközben egy még nagyobb tragédiához asszisztálunk: ahhoz, hogy végképp, immár lelkiekben is szétszakítsuk a határok által száz éve szétszabdalt magyar nemzetet.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123852