Nők otthon nélkül – a hajléktalan nők élete az utcán

2018. január 3. 11:17
Bekker Balázs
Mandiner

A nők még a hajléktalanságon belül is az egyik legkiszolgáltatottabb kisebbség. Szinte folyamatos bántalmazásoknak vannak kitéve akár párjuk, akár családjuk, akár a többségi társadalom tagjai által. A rengeteg őket érő fizikai, verbális és szexuális kihasználás miatt szinte elvesztik minden önbecsülésüket, és a talpra állásuk szinte lehetetlenné válik. Riport.

Bekker Balázs riportsorozatának első két része itt olvasható:

Otthon nélkül a munkaerőpiacon: a hajléktalanság kihasználása

Így élnek vissza a hajléktalanok személyiségi jogaival

*

Tíz éves voltam, amikor édesapám megerőszakolt” – kezd történetébe Katalin*. Az apja rendszeresen bántalmazta, verte. Véresre verve vitték kórházba, miután a szomszéd kihívta a rendőröket. Ezután 18 éven keresztül lakott egy intézetbe, azóta pedig hajléktalan. Három nap alatt gyalog jött fel Budapestre vidékről. Lakott a város utcáin is, sátrazott erdőben, jelenleg melegedőkben és szállókon tölti a napjait.

A ránézésre már bőven a hetven év fölötti nő valójában még csak ötvenes éveiben jár, azonban az elmúlt évek megpróbáltatásai nagyon meglátszanak rajta. Az utcán eltöltött idő alatt rendszeresen kellett megküzdenie az őt érő atrocitásokkal, bántalmazásokkal. Általában sikerült a rendőrség segítségét kérni, de még így is rendszeresen érte őt erőszak, többször előfordult, hogy koldulás közben megverték. A fizikai erőszak mellett gyakoriak a szexuális csábítgatások is, Katalin ezeknek azonban sosem engedett, és eddig mindig sikerült elmenekülnie előlük.

Koldulásból és kukázásból próbálta fenntartani magát, azonban ezek közben is rendszeresen élték abúzusok. Az egyik legfőbb baja azonban a szóbeli bántalmazásokkal van. Rendszeresek a beszólások, rengetegen lenézik, megalázzák őket. Folyamatosan éreztetik vele, ő kevesebb, ő nem a társadalom része. „Sokan azzal támadnak meg, hogy miért nem megyek el dolgozni” – mondja. „Hát ha ad nekem munkát, én mennék.” Katalin megemlíti, hogy Budapesten sok szempontból rossz hajléktalannak lenni, hiszen itt sokkal több ember van – és több hajléktalan is –, és így sokkal több az olyan ember is, aki adott esetben bántalmazza őket, sokkal több a beszólogatás. Vidéken ezzel szemben közvetlenebbnek és kedvesebbnek találta az embereket, azonban a vidéki ellátórendszer sokkal elmaradottabb.

Ahogy az Katalin történetéből is kiderül, a hajléktalanoknak a megélhetésért való küzdelem mellett rengeteg bántalmazással is meg kell küzdeniük napjaik során. Rendszeres fizikai és verbális atrocitásnak vannak kitéve, amik a hajléktalan nőket különösen érintik.

Fontos megérteni, hogy

a hajléktalanok között a többségi társadalomban jelenlévő nemi különbségek hatványozott mértékben fordulnak elő.

Az általam megkérdezett szociális munkások szerint a hajléktalanok között még mindig a férfiak az elsőrangúak, és a nők – tekintve, hogy sokkal kisebb arányban képesek megvédeni magukat a külső tényezőktől – csak másodrendűnek számítanak, még a hajléktalanokon belül is. Becsült adatok – a hajléktalanszállókon dolgozó szociális munkások megfigyelései – alapján a hajléktalan nők több mint 75%-a van kitéve fizikai bántalmazásoknak. A verbális zaklatások pedig szinte mindennaposnak számítanak mindenki életében. Ezek a bántalmazások azonban nem csak nem hajléktalanoktól érkeznek. Mivel a hajléktalanok az esetek túlnyomó többségében csak más hajléktalanokkal vannak kapcsolatban, ezért a bántalmazás sokszor csoporton belülről érkeznek. Nagyon gyakran a hajléktalan férfiak verik meg párjukat. Az okok különbözőek lehetnek: vannak, akik feszültség levezetéseként, vannak, akik a saját sikertelenségük miatt okolják a nőket és ezért. Egy női éjszakai hajléktalanszállón dolgozó szociális munkás szerint rendszeresen érkeznek esténként nők a szállóra feldagadt szemmel, a fizikai erőszak látható nyomaival magukon.

De az erőszak nem csak a hajléktalanság velejárója, hanem kiváltó oka is lehet. Katalin is szinte az erőszak előli menekülés miatt lett hajléktalan, és az ő esete nem egyedi. Több hajléktalan nővel is beszélgettem, akik inkább önként választották a hajléktalan létet, mint hogy tovább éljenek az őket rendszeresen bántalmazó szülőkkel, partnerrel. Egyik interjúalanyom szintén az otthoni állapotok miatt szökött el otthonról. Szülei alkoholproblémákkal küszködtek, és rendszeresen rajta vezették le a feszültségüket. Ezért elmenekült otthonról, de a kapcsolatot tartotta a szüleivel egész addig, amíg 2015-ben az apja több mint száz késszúrással meg nem gyilkolta az anyját. Korábban próbálta a gyermekjóléti szolgálatok segítségét kérni, azonban a szülők ezt megakadályozták. Ezért döntött végül a hajléktalan lét mellett.

De olyan is akadt, aki egy uzsorás kapcsolatból menekülve rendőri segítséggel tudott elkerülni az abuzív partnerétől, és így került az utcára. Amennyiben nem adta oda bevételét a férjének, megverték. Ez alól az sem volt kivétel, amikor terhes volt, így nagy valószínűséggel emiatt a fizikai erőszak miatt fogyatékosan született gyermekével együtt került végül rendőri védelem alá. Neki később sikerült beperelni a volt férjét, a tárgyalások jelenleg is zajlanak. Azonban nem mindenki tud elmenekülni, a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) adatai szerint családon belüli erőszak évente több mint 50 nő életét követeli Magyarországon.

Az interjúalanyaink többsége a napjait nappali melegedőkön tölti vagy dolgozik, így a napi bántalmazásoktól nagyrészt védve vannak, azonban még így is folyamatos kirekesztéssel találkoznak. A beszólás, szóbeli bántalmazás már mindennapos, azonban rendkívül zavaró számukra. Sokan megemlítették, hogy hozzászoktak már, hogy rendszeresen lekurvázzák őket, éreztetik velük alsóbbrendűségüket, ezekhez azonban hozzá lehet szokni. Ami a legzavaróbb és többen is megemlítették, az emberi mivoltuk megtagadása. Egyik interjúalanyom kétségbeesetten mesélte, hogy

neki még a mai napig nagyon rosszul esik, mikor az emberek tudomást se véve róla keresztül néznek rajta.

Elmondása szerint még az is jobb, ha elküldik őket melegebb éghajlatokra, ha folyamatosan visszautasítják, de legalább tudomást vesznek róluk, hiszen ez a fajta kitagadás rendkívül rombolóan hat az életkedvükre.

A szállókra járó hajléktalanok jelentős része ad a higiéniás állapotára, rendszeresen tisztálkodik, ránézésre szinte semmiben nem különbözik bárki mástól. A beszólásoktól azonban ők sem tudnak menekülni, hiszen van minden hajléktalannak egy ismertetőjegye, amiről fel lehet ismerni őket. Ez pedig a tömött szatyor vagy táska, amit mindenhova magukkal visznek. Ebben van az életük, minden tulajdonuk, minden, ami bármilyen értéket is képvisel számukra. Hiszen állandó otthon hiányában nem tudják ezeket a cuccokat lepakolni, kénytelenek magukkal hordozni, akárhova is mennek. Akik a napjaikat az utcákon töltik, kéregetnek, koldulnak, többnyire vagy egy férfi partnerrel együtt teszik ezt, akiben megbíznak és aki meg tudja védeni őket, vagy pedig már ismert helyekre járnak. A bántalmazások így sem elkerülhetőek. „Ismernek engem már ott, sokan hoznak nekem élelmiszert is. De néha akadnak kötekedők” – mondta az egyik interjúalanyom. Amennyiben problémájuk akad, az esetek nagy részében sikeresen tudnak a rendőrökhöz fordulni segítségért, illetve a járókelők között is szoktak akadni, akik konfliktus esetén a segítségükre sietnek.

A hajléktalan nők a szexuális kihasználásnak is ki vannak téve. Vannak, akiket a partnerük prostitúcióra kényszerít, így biztosítva a bevételt. Az ilyen esetekre a szociális munkások csak következtetni tudnak, hiszen az ilyen fajta kihasználásokra jellemző egyfajta protektív magatartás, mely során a futtató személy rendszeresen ellenőrzi, hogy a nő hol tartózkodik, megérkezett-e a szállóra. Egy ilyen kapcsolatból való menekülés is lehet kiváltó oka a hajléktalanságnak. Vannak megint mások, akiket az utcán szólítanak le, súlyosabb esetben onnan erőszakkal visznek el. Ezek általában kevés esetben járnak sikerrel, hiszen az utca a maga veszélyei mellett a nyilvánosság által biztosított védelmet azért nyújtja a hajléktalanok számára.

Azonban például rendszeresen előforduló eset, hogy egyes férfiak – legyenek akár menő üzletemberek vagy többgyermekes családapák – próbálják csábítgatni a hajléktalan nőket,

hogy aztán rajtuk kiélhessék azokat az elfojtott perverzióikat, melyeket más esetben nem tehetnének meg.

Hiszen egy hajléktalan nem fog feljelentést tenni, vagy ha tesz is, a rendőrség inkább ad igazat egy nem hajléktalannak, ha egyáltalán foglalkoznak az üggyel. Előfordul – igaz, szerencsére ritkán –, hogy a hajléktalan szállók elől visznek el nőket, akár erőszakkal is. Vannak olyan esetek is, amikor nem a klasszikus értelembe vett szexuális kihasználás történik, de például arra kényszerül a hajléktalan nő, hogy a testét használja fizetőeszközként. Van, hogy lakhatásért cserébe, vagy tisztálkodási lehetőségért cserébe, vagy csak simán pihenésre alkalmas lakás biztosításért cserébe.

A szociális munkások szerint ezek az abuzív kapcsolatok részben annak is köszönhetőek, hogy alapvetően az emberek mindig hasonló párt keresnek maguknak, ezért ha valaki egyszer belefut egy ilyen kapcsolatba, akkor könnyen lehet, hogy a következő is ilyen lesz. És bár a tanulási folyamat jelen van, ahogy a munkaerő piacon is, egy idő után megtanulják, hogy milyen munkákat nem szabad elvállalni, ha nem akarnak kihasználás áldozatai lenni, vagy pedig időben otthagyni a munkahelyeket, mielőtt még jelentős veszteség érné őket, úgy itt, a párkapcsolatok esetében is megtanulják még időben otthagyni a másik felet. Azonban megfigyelhető a hajléktalanok esetében egy erős társfüggőség is. Egyedül pszichésen is sokkal nehezebben bírnák a hajléktalanlét megpróbáltatásait, ezért keresik mások társaságát, keresik a biztos pontnak vélhető párkapcsolatokat. Sokszor emiatt maradnak benne bántalmazó kapcsolatokban is, mert jobban félnek az egyedülléttől, mint a verésektől. Van a hajléktalan nőknek egy olyan kis rétege is, akik a bántalmazó kapcsolatok elől homoszexuális kapcsolatokba menekülnek. Ilyenkor van, hogy az egyik fél meleg, de olyan is előfordulhat, hogy egyik fél se az, de mégis partneri kapcsolatban élnek egymással, hogy legyen kire támaszkodni, valamint nők sokkal kevésbé jellemzően bántanak más nőket, mint a férfiak.

Az egyik szociális munkás, akivel beszélgettem a témában, ugyan azt mondta, a hajléktalanok között baráti kapcsolatok nem igazán alakulnak ki, ezek inkább csak érdekkapcsolatok, azonban a hajléktalan interjúalanyaim túlnyomó többsége egy, az életükben fontos pontként hivatkozott a barátnőire. Az éjszakai szállókra többnyire ugyan azok az emberek járnak vissza: több ember, akivel beszélgettem hivatkozott egy összeszokott „asztaltársaságra” a szállón belül, mint legjobb barátai. „Nekem ez az élet itt a szállókon. Semmim és senkim nincs, csak a barátnőim a szállókon” – mondta egyikük. Az elmondások alapján valóban egy összetartó közegnek tűntek: ha egyikük kórházba kerül látogatják a másikat, kisegítik egymást és próbálják megosztani azt, amijük van.

A hajléktalanságból való talpra állás azonban nagyon nehéz. „Nem elég egy hajléktalannak, hogy lakást és munkahelyet kapnak” – mondta az egyik szociális munkás. Vissza is kell őket integrálni a társadalomba. Három hónapnyi hajléktalanság az az időszak, ahonnan még rendesen talpra lehet állni, fél évig még lehetséges, azután már nagyon nehéz. Ahhoz, hogy rendesen vissza tudjanak illeszkedni a többségi társadalomba, meg kell hogy legyenek azok az igényeik, az az énképük, azok a tőkéik, amik a többi embernek megvannak.

A hajléktalan nők esetében kiemelkedően fontos probléma, hogy egy idő után alkalmazkodnak a róluk alkotott sztereotípiákhoz,

elkezdik elveszíteni minden önértékelésüket.

A társadalmi integráció egyik nagyon fontos mozzanata, hogy ezt visszaépítsék, újra képesek legyenek teljes értékű emberként tekinteni magukra. Amennyiben ez nem történik meg, soha nem lesznek képesek újra visszaállni egy rendes életmódra. Ilyen szempontból kiemelkedő például a Podmaniczky utcai hajléktalanszálló, ahol a szociális munkások rendszeresen biztosítanak lehetőséget az ott megszállóknak például színházba járásra vagy egyéb kulturális események látogatására, valamint mennek velük például felvonulásokra.

Nagyon fontos, hogy legyen bizonyos kulturális tőkéjük, amire építhetnek, és hogy meglegyen az igényük az olyan dolgokra, amire hajléktalanként nincs lehetőségük. Ezen kívül a NANE-nek van egy önbecsülés programja, mely során a hajléktalanok pszichés állapotának helyreállítására törekednek, megpróbálják mentálisan visszaállítani az önértékelésüket, az önbecsülésüket. Erősíteni kell bennük a tudatot, hogy ők valakik, saját személyiséggel. Vissza kell állítani bennük azt a szemléletmódot, ami a társadalomba való beilleszkedéshez szükséges.

A hajléktalan interjúalanyaimnál jellemző volt, hogy amikor kérdeztem őket, akkor nem említették, hogy különösebben bántalmaznák őket vagy bántalmazó kapcsolatban élnének, azonban a beszélgetés során szinte mindig kiderült, hogy valamiféle bántalmazás mindig van.

„Egy-két pofon néha elcsattan, de semmi komoly”

– mondta egyikük.

Ez az álláspont jellemző volt másokra is: sokan úgy beszéltek az őket ért fizikai bántalmazásokról, mintha azok jelentéktelenek lennének, hiszen ez is szinte a mindennapjuk részévé vált.

A talpra állás minden hajléktalan esetében egy nagyon nehéz folyamat, a nők esetében azonban talán még nehezebb, hiszen ők nem csak a többségi társadalomtól kapnak negatív behatásokat, de még a hajléktalan férfiaktól érkező lenézést is kezelniük kell. Nagyon gyorsan képes az ember azt az identitását elveszteni, elveszteni az önértékelést, amit nagyon körülményes és nehéz munka eredménye lehet visszanyerni. A hajléktalanok helyzetéért a többségi társadalom tagjai is felelősek, pedig egy minimális odafigyeléssel a problémák egy része könnyen megelőzhető lenne.

*A nevet megváltoztattam, a személy védelme érdekében.

A cikk a Komáromy Gábor-ösztöndíj segítségével valósult meg.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123115