Miért nem tetszettünk forradalmat csinálni? – Normalitás vagy abnormalitás? III.

2017. december 6. 12:30

Az, hogy Magyarországon nem forradalmi átmenet lett, szorosan összefügg azzal, hogy nem csak az elit, de a társadalom sem akart ilyet.

Csizmadia Ervin könyvének (A magyar politikai fejlődés logikája) részlete, a Mandineren közölt első rész és második rész folytatása.

A könyv bemutatója december 7-én este, 18 órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi u. 16.).

***

A rendszerváltás körül Franciaországban élő, itthon is népszerű, magyar származású politikatudós, Faragó Béla, a Politikatudományi Szemle 1993-as évfolyamában megjelent kiváló írásában arról beszél, hogy az új demokráciákban a meglévő rendszerek nem az intézmények logikájától függenek, hanem az adott országok történelmi és társadalmi körülményeitől. Sőt a szerző még tovább is megy, amikor arról beszél, hogy ezekben az országokban „a közvélemény jelentős része éppen a kommunizmus előtti nemzeti tradíciókban keresi a biztonságérzet élményét”. Hozzáteszi persze, hogy „ezek a hagyományok viszont nem nyújtanak garanciát arra nézve, hogy valaha is kialakul majd ezekben az országokban a demokráciának kedvező mentalitás”.

Érdemes tehát még ezt az aspektust is bevonni elemzésünkbe s feltenni azt a kérdést:

vajon a társadalmi-emberi szempont változása milyen mértékben hat az intézmények alakulására és magára a demokráciára?

Az átmenet után egyeduralkodó tranzitológiai irodalom talán legkevésbé kidolgozott része, hogy mi a társadalom szerepe az új demokratikus rendszerben. A tranzitológusok ritkán mondják meg, hogy pontosan melyik nyugati országot kell követni, sokkal inkább azt, hogy milyen modellt kell követni. Ha most nem az intézményekről, hanem a társadalomról beszélünk, akkor be kell látnunk: a „nyugati minta” követésére való felszólítás inkább elhomályosít, mintsem, hogy érthetőbbé tenné, pontosan mit is jelent, ha nem intézményi, hanem társadalmi mintakövetésről van szó.

A magyar politikatudomány bizonyos szerzői érzik ezt a hiányt és igyekeznek továbbfejleszteni a társadalmi adaptálódásra vonatkozó nyugati modellt. Ágh Attila például egy 2001-es írásában a demokrácia konszolidációja kapcsán megkülönböztet korai és érett szakaszt, s az általa érettnek nevezett konszolidációs szakaszról úgy gondolja: abban már nem csak az intézmények fontosak, hanem a kultúrateremtés és a demokrácia szociális struktúrájának kialakítása is. Ágh szerint tíz évvel az átmenet után már el is jött a társadalmi konszolidáció ideje. Csak éppen ez egy mechanikus felfogás, mert hiszen egyáltalán nincs szó arról, hogy a 90-es években az intézményi és a gazdasági konszolidáció lezajlott volna. A folyamatoknak ez nem helyesen interpretált logikája.

De lássuk akkor, hogy a társadalom és a politika viszonyában mi a kiinduló helyzet az átmenet időszakában, és mindez hogyan változik később. Az első, amit meg kell állapítanunk, hogy az átmenet után elengedhetetlenül szükség volt (vagy lett volna) a társadalom megörökölt státusának változására. Ez a státus ugyanis a késő Kádár-korszakig meglehetősen passzív, alávetett. A társadalom e passzív, amorf állapotáról nagyon lényeges adalékokat szolgáltat nekünk a Beszélő nevű szamizdat kiadvány, amely mindjárt első száma beköszöntőjében azt írja: „Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással”.

Ebből az idézetből kiderül, hogy a Beszélő önmagát a korabeli pártvezetéssel egyenrangúnak tekinti; másrészt az is, hogy itt még nem civil társadalomról, hanem az ellenzék politikai céljai szolgálatába állított társadalomról van szó. De azt is jól kifejezi az idézet, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején egyáltalán nincs szó szervezett társadalmi csoportokról, azaz civil társadalomról.

Márpedig a demokratikus fejlődés alapja a civil társadalom.

Ahhoz, hogy az intézmények jól működjenek, nem elég az, hogy létezzenek ezek az intézmények s még csak az sem, hogy közöttük koherencia legyen. Szükséges az is, hogy a társadalom tagjai bízzanak bennük, elfogadják őket, és felhasználják a bennük rejlő potenciált.

Ebből a szempontból érdemes arra felfigyelnünk, hogy már a rendszerváltást megelőző kutatások – Bruszt László és Simon János korabeli írásai például – is ambivalens képet adtak a társadalomnak a demokráciához fűződő viszonyáról. Azaz korántsem olyan egyöntetűen pozitívak az aspirációk, mint amilyeneket várni lehetne. Ennek persze sok oka lehet. Az egyik – többek között – a puha diktatúra természete. Egy ilyen diktatúra meglehetősen sok kvázi-szabadságot biztosít, és nem korbácsolja fel az állampolgári elégedetlenséget. Ráadásul a diktatúrának ez a puha formája bizonyos integrációs lehetőséget is biztosít. Érdekes, hogy miközben Magyarországon sokáig csak a diktatúra elnyomó funkciójáról volt célszerű beszélni, a nyugati tudósok nagyon korán felfedezik a rendszer integrációs funkcióját. Hans von Zon írta erről az általam ismert legjobb tanulmányt, amikor arról értekezett 1995-ben, hogy a demokratizálás utáni kelet-közép-európai társadalmakban nincs társadalmi kohézió. És még hozzátette: az átmenet előtt volt még valami, csakhogy ez elporladt az átmenetben.

Zon elgondolkodtató tanulmánya újraértékelésre serkent abban a kérdésben, hogy vajon a diktatúrák milyen mértékig rongálják az állampolgárok közösség iránti igényét és kötődését egy bizonyos rendszerhez. A klasszikus diktatúra-interpretációk szerint a diktatúrában az állampolgár meg van fosztva szabadságjogaitól és alávetett. Sokak szerint a rendszerváltás utáni Magyarországon azért nem sikerül a demokráciaépítés, mert túl erős a magyar társadalom paternalista (alávetettségi) hagyománya.

De létezik egy másik megközelítés is, amely szerint a Kádár-rendszer már óvatos nyitás a szabadság és az állampolgári felemelkedés felé. Ronlad Inglehart és Christian Welzel sokszor kifejtett elmélete is inkább ezt a megközelítést erősíti. Mert amikor a két szerző arra hivatkozik, hogy az állampolgároknak vannak önérvényesítő céljaik a demokratizálódással kapcsolatban, ehhez az kell, hogy egy bizonyos fajta autonómiára már szert tehessenek és ebből fakadó célokat kitűzhessenek az átmenet előtt. Magam is hajlamos vagyok észlelni – különösen a késő Kádár-rendszerben – a mindennapi embereknek ezt a lassú átformálódását, amire kifejezetten szükség volt a demokratizáláshoz.

Az, hogy Magyarországon nem forradalmi átmenet lett, szorosan összefügg azzal, hogy nem csak az elit, de a társadalom sem akart ilyet.

Mindebben persze a Kádár-rendszernek a korábbi magyar politikai rendszerekkel való folytonosságát is észrevehetjük.

Akármennyire is igaz, hogy Magyarországon a 19. századtól kezdődően sok rendszerváltás volt, mégis azt mondhatjuk: a különböző karakterű, ideológiájú rendszerek között a bennük kifejlődő társadalmi magatartások között átfedések, folytonosságok fedezhetők fel. 1998-ban írott, nagyon érdekes tanulmányukban Paul Gradvohl, Marián Béla és Szabó Ildikó a „folytonosság forradalmáról” értekeznek, s azt állítják: az alkalmazkodás és a túlélés valójában kreatív stratégiák, amelyekben jó lehet használni a korábban internalizált tulajdonságokat.  

A túlélés és az alkalmazkodás keretfeltételei persze nagymértékben megváltoznak az átmenet után. Merthogy az új rendszerben már nem passzív, hanem aktív állampolgárokra lenne szükség, azaz változnia kellene a társadalomnak a politikához való viszonyának. Amikor a Beszélő lapindító vezércikkében Kis János arról beszél, hogy lényegében útmutatást kell adni a „halkan morajló embertömegnek”, ez azt jelenti, hogy ezt az embertömeget kellene politikai cselekvésre, nyomásgyakorlásra alkalmassá tenni.

A kérdés az: megváltozik-e a magyar társadalom szerkezete, alkalmassá válik-e arra, hogy „alapzata” legyen egy jól működő demokráciának? Vagy másképpen: létrejön-e a morajló embertömegen túl egy határozott kontúrokkal rendelkező civil társadalom? Ebben a tekintetben az átmenet utáni közel három évtized nem hoz látványos változást. A változáshoz számos körülmény módosulására volna szükség. A nyugati Magyarország-megfigyelők sokszor leírták az elmúlt évtizedekben, hogy Magyarországon mennyire fejletlen a civil szféra. Azt is láttuk azonban, hogy éppen Alain de Benoist a civil társadalom élesztésére vonatkozó liberális elméletet a '80-as évektől a demokráciára veszélyt jelentő teóriaként aposztrofálja (hiszen szerinte a civil társadalom a hagyományos állampolgári részvétellel és a népszuverenitással megy szembe).

Mindenesetre, ha a társadalom szerepét nem csak a civil szférával hozzuk összefüggésbe, hanem például – kiindulva a nyugat-európai mintából – a kapitalista piaci környezetben való részvétellel, akkor azt mondhatjuk: a demokratizálás erre vonatkozóan kevés útmutatást tartalmazott. Márpedig, ha a nyugati fejlődést komplex egésznek tekintjük, abba szervesen beletartozik a piaci viszonyokhoz és a kapitalizmushoz való alkalmazkodás épp úgy, mint a demokratikus keretekhez és a pártversenyhez való alkalmazkodás. Csakhogy ezen a területen a magyar társadalom csak nagyon kevés közvetlen tapasztalattal találkozhatott, s ennek az az oka, hogy a kapitalizmus valóban internacionális.

Amikor Helms dolgozatát tárgyaltam, elmondtam: a szerző a nemzetállamból az internacionalizálásba való áttérésben látja (sok egyéb mellett) a nyugati liberális demokráciák válságjelenségeinek okait. Magyarország messze nem olyan intenzitással, mint a nyugati országok, a szovjet birodalmi zártsághoz képest mégis csak egy nyitottabb gazdasági környezetbe került, ám a kapitalizmusra, a gazdasági versenyre, az önérvényesítésért folyatatott küzdelemre az állampolgárok elég nagy része nem volt felkészülve. Ráadásul

a liberális demokrácia és a sokpárti „káosz” növekedésével a választók egyre inkább úgy érezték, hogy vissza kell térniük a prekommunista társadalmi mintákhoz,

amelyekről Faragó Béla is beszél. Ezek voltak ugyanis azok a magatartáskészletek, amelyek előhívhatók voltak, merthogy – mint szintén megállapítottam – az új demokrácia nem tudott felnevelni olyan nemzedékeket, amelyek átestek valamiféle állampolgári nevelésen és ez megjelenik közéleti alapállásuk változásán is. Német kutatók például kimutatták, hogy az 1945 utáni Németországban sokféleképpen változik az állampolgári nevelés fókusza, annak megfelelően, hogy a német társadalomnak éppen milyen típusú társadalmi képességekre van szüksége. A téma kutatói egyenesen állampolgári ideálokról beszélnek, amelyek korszakról korszakra változnak, s közülük az 1980-as évekre a kompetens állampolgár ideálja emelkedik ki.

Mivel azonban a magyar oktatási rendszer a szó szoros értelmében csak oktatási rendszer, és nem koncentrál bizonyos állampolgári képességek kialakítására, óhatatlan, hogy a társadalom csak a régi rendszerekből megörökölt képességeit tudja reprodukálni – új környezetben. Erre azonban a liberális demokrácia értékeit valló pártok nem tudnak építkezni. Innét van az, hogy azok a pártok (mindenekelőtt az SZDSZ) véreznek el, amelyeknek olyan szavazók kellettek volna, akik nyitottak a Magyarországon addig ismeretlen univerzális értékekre, vagy az Ulrich Beck által leírt kockázattársadalomra.

Természetesen semmiképp sem szabad abba a hibába esnünk, hogy a gyenge kapitalizmus-értésért a felelősséget az állampolgárokra hárítsuk. Összességében a kapitalizmusra még inkább érvényes, mint a demokráciára, hogy ez egy történelmi rendszer, amelyből Magyarország az elmúlt 27 évben csak nagyon áttételesen, illetve a geopolitikai folyamatokból következő korlátokkal részesül. Míg tehát abban biztosak lehetünk, hogy átmenet során a létrejön egy demokratikus intézményrendszer, bizonytalan választ adnék arra, hogy létrejött-e egy kapitalisztikus (piaci) intézményrendszer is. Itt rá kell mutatnom arra, hogy a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszültséget (mint ahogy a demokrácia és a liberalizmus közötti feszültségeket is) eliminálja az átmenet, ugyanakkor a későbbiekben ezek a konfliktusok felszínre kerülnek, s azt mutatják, hogy

egy szűk piac- és kapitalizmusképes rétegen kívül a társadalom szélesebb rétegei lényegében a kapitalisztikus rendszeren kívül léteznek.

Ily módon a demokrácia kapitalisztikus háttér nélkül marad, illetve a társadalom a demokrácia és a kapitalizmus kontextusában két részre bomlik.

Az egyik a napjainkban egyre aktívabb önszervezést produkáló civil társadalom. Ez a társadalom-rész a „morajlást” szerveződésre és cselekvésre konvertálja, és ma már hasonlóképpen viselkedik, mint a világ más civil társadalmai: bele akar szólni a politikába és folyamatosan képes utcai megmozdulások szervezésére.

Létezik viszont egy másfajta társadalom is. A társadalomnak ez a része nem aktív, nem cselekvő, nem fejezi direkt módon politikai értékeit, viszont nagymértékben támogatólag lép fel, ha olyan vezetőket (pártokat, kormányokat) lát, amelyek határozott politikai irányt és cselekvést mutatnak. A liberális felfogás szerint az előbbi civil társadalom a „jó” társadalom, az utóbbi pedig a „rossz”, amely táptalaja az új idők populista mozgalmait. Mai kutatások általában egyetértenek abban, hogy a társadalom állapotában, a politikához való viszonyulásában nem sikerült látványos változást elérni az elmúlt évtizedekben.

A magyar társadalom eléggé félrevonult a politikától, a választásokon való részvétel aránya nem módosult, széles rétegek semmilyen módon nem vesznek részt a politikában. Ezt persze megint csak egy liberális felfogás szerint akár annak jeleként is betudhatnánk, hogy az állampolgárok számára önmaguk váltak fontossá, nem pedig bármilyen tőlük független csoportok vagy hatalmi tényezők szolgálata. Voltaképp tehát a társadalmi szabadság növekedéséről is beszélhetnénk.

A másik megközelítés szerint a főképpen 2010 után kialakuló autoriter hatalom az, amely megakasztotta és visszájára fordította a társadalom önfejlődését. Az egyik, hogy a hatalom elkezdte támadni a civil szervezeteket. A másik, hogy a jogállami intézmények támadásával általában is károkat okozott a liberális demokráciának, a szabadság- és az emberi jogoknak. Így tehát ebben a logikában egy kormányváltás a társadalmi faktor rendbetételét jelentheti, s voltaképp a rendszerváltás ígéretének megvalósítását, miszerint a társadalom tagjai elégedettek lesznek mind egzisztenciális, mind pedig politikai értelemben.

***

Konklúzió

Hosszú dolgozatom elején kértem az olvasókat, csak azok maradjanak velem, akik nem könnyű utazásra és főként nem a felszín kapargatására számítanak. Remélem, sokan vannak, akik menetközben nem dőltek ki a sorból. Nekik hadd foglaljam tehát össze, miért is született ez az írás, és mit akarok vele mondani.

Mint jeleztem: a folytatásokban megjelenő szöveg rövidesen napvilágot látó könyvem egy fejezete. Az a rész, amely az 1990-től napjainkig tartó 27 év három alapproblémájára keresi a választ. Az volt a kiindulópontom, hogy látnivaló az elmúlt évtizedekben bekövetkező sokfajta változás, de – érzésem szerint – nagyon kevés az e változásokra adott mélyreható magyarázat. Számomra nem elfogadhatóak sem az „árulás-elméletek”, sem az, hogy a Fidesz egyszerűen csak „megőrült”, és valamilyen értelmezhetetlen okból leépítette a demokráciát.

Én politológus vagyok, nem népmese-író. Nem érdekel az „őrültség, de van benne rendszer” megközelítés sem, a probléma ugyanis sokkal-sokkal komolyabb, semmint hogy egy ember vagy akár egy párt nyakába varrjunk mindent. A probléma (ha ez egyáltalán probléma) a magyar történelem egész folyamatában keresendő (ha már fentebb mindig hangsúlyoztam a folyamatokat), amiről persze ez a hosszú írásom nem szólhatott, de könyvem annál inkább. A rendszerváltás utáni kor pedig a magyar politikai fejlődés része. Nem is annyira mostani írásom, hanem könyvem tanulságát mondva: a magyar politika fejlődésének bizonyos logikája az, amely 1990 után ismét „visszavitt” bennünket oda, ahol mindig is voltunk.

A parlamenti egypártrendszer, az illiberális tendenciák, illetve a társadalom visszaszorulása – mind-mind nagyon ismert kísérőjelenségei a magyar politikai fejlődésnek.

A rendszerváltás utáni korszak fejlődésének iránya persze nem volt determinálva a történelem által, de mégis csak érdemes felfigyelnünk rá, hogy bizonyos történelmi minták, igenis, újjáéledtek.

Írásom erre kívánja felhívni a figyelmet. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy én nem az a szerző vagyok, aki en bloc el- vagy pláne megveti a magyar történelmet, illetve a magyar politikai fejlődést. Sőt ennek az ellenkezőjét mondom: kezdjünk megbarátkozni azzal, hogy ez egy normális fejlődés – már ha nem a nyugati liberális demokráciák kiépülését tartjuk az egyetlen normális fejlődésnek. Kérem az olvasót, jól értsen. A liberális demokráciák klasszikus angolszász mintája örökké fontos lesz nekünk, magyaroknak.

De a mi történelmi utunk sok tekintetben nagyon más, ezért olyanok nagy valószínűséggel sosem leszünk, mint ők. Ezt az egyszerű felismerést szeretném hangoztatni és dokumentálni. És azt, hogy világítsuk újra át a magyar politikai fejlődést – immáron túl az elmúlt 27 évben is.

Lassacskán ugyanis be kell látnunk: alig valamit tudunk saját magunkról. Ha pedig ez így van, talán el kellene kezdenünk legyűrni ezt a gigászi deficitet. Máskülönben csak az ég mondhatja meg, mitől lenne fényesebb a jelen.  

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/121712