Nincs jó vagy rossz választási rendszer

2017. november 22. 15:50

Orbán Balázs
Mandiner

Az ellenzéki pártok nem azért gyengék, mert rossz a választási rendszer, hanem mert az emberek nem kellő számban támogatják őket. Ilyen egyszerű.

Hallgatva az arányos választási rendszerrel és az igazságtalan közjogi berendezéssel kapcsolatos ellenzéki vélekedéseket, az embernek elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutnia, hogy itt a dolgok valamilyen alapvető félreértéséről van szó.

Egyrészt, az ellenzéki pártok nem azért gyengék, mert rossz a választási rendszer, hanem mert az emberek nem kellő számban támogatják őket. Ilyen egyszerű.

Nincs jó vagy rossz választási rendszer. Van olyan, amelyikben a győztes mindent visz, s van olyan, amelyik végtelenül arányosító.

Mindegyik megközelítésnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az előző és a mostani magyar rendszer pedig a két szélsőség között próbál egyensúlyozni – egész ügyesen egyébként.

Másrészt – amiről hosszabban szeretnék írni –, a parlamentarizmus nem azt jelenti, hogy minden törvényt, közpolitikai döntést csak az ellenzék beleegyezésével lehet meghozni. Éppen ellenkezőleg: az ellenzék döntéshozatalban való részvételhez fűződő jogának és beszédjogának garantálása mellett a parlamenti többségnek képesnek kell lennie a számára fontosnak gondolt törvények elfogadására. Gondoljunk csak a dualizmus korára, amikor a parlamentarizmusra nézve a különböző obstrukciós technikák jelentették a legnagyobb veszélyt.

A mai modern parlamentáris rendszerek szerte a világon komoly kihívásokkal küzdenek – mondhatni, hogy ezek a kihívások szinte már tradicionálisak. Csakhogy a legismertebbeket idehozzam: a politika mediatizációja és a perszonalizáció átalakította a parlamenti viták karakterét; a kormány és a parlamenti többséget adó kormánypárti képviselők összefonódtak, ezért a parlamenti ellenőrzés funkciója gyengült; a szabályozási igények növekedése, azok mélysége és összetettsége egyfajta a törvénygyárszerű működés irányába tolták el a modern parlamenteket. Ezek olyan nemzetközi tendenciák, amelyek alól Magyarország sem tudja kihúzni magát.

Nézzük azonban meg, hogy ezen túlmenően hogyan áll a magyar parlament működése. Lássuk, hogy mit mondanak az adatok!

Mindenekelőtt egy félreértést kell tisztázni. Az önmagában nem feltétlenül probléma, ha kiugróan sok törvényjavaslatot tárgyal és sok törvényt fogad el az Országgyűlés. Az általában csupán annak a jele, hogy nagy társadalmi és gazdasági átalakulások zajlanak egy országban. Kutatások igazolják, hogy ha egy országban komoly változások zajlanak, akkor az a jogalkotási mennyiség növekedésével óhatatlanul együtt jár. Érthető, hiszen a jogalkotás ez esetben nem más, mint a kormányzó erő gazdasági, társadalmi változási igényének „jogi leképeződése”.

A fenti ábrából látszik, hogy – néhány, az érvelést alapvetően nem gyengítő kivételt leszámítva – a rendszerváltozás óta ciklusról ciklusra több törvényjavaslatot nyújtanak be és fogadnak el a képviselők. Ez a tendencia a kormány színezetétől függetlenül érvényesült, s alapvetően arra a fenti jelenségre vezethető vissza, hogy jóval nagyobb a szabályozási igény a modern társadalmakban – magyarul jóval több területen kell jogszabályokban rendezni az életviszonyokat. Ezt a trendet felerősíti, hogy az alkotmányos garanciák miatt az ideális jogalkotási szint feljebb tolódik. Azaz, számos olyan életviszonyt kell törvényben szabályozni, amelyet korábban nem ott kellett, hanem alacsonyabb szinten, illetve számos életviszony esetében alakul úgy – más tényezők miatt –, hogy végül törvényben, nem pedig alacsonyabb szinten szabályozzák őket.

Az általános tendenciához képest is jól látható növekmény figyelhető meg azonban 2010 után. Ez egyértelműen arra utal, hogy a kormány és a mögötte álló parlamenti többség alapvetően kezdte el átalakítani a társadalmi és gazdasági folyamatokat.

Nem csupán egyes kommunikációs panelek szintjén zajlik egyfajta új rendszerváltozás, hanem ennek „jogi leképeződése” is világosan megfigyelhető.

Önmagában ugyanakkor azzal nincs probléma, hogy sok törvényt tárgyal a parlament, hiszen az egy nagyszabású átalakítás során elkerülhetetlen.

 

A másik népszerű és gyakran hangoztatott kritika az egyéni képviselők által benyújtott törvényjavaslatok nagy száma. Való igaz, hogy ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság is felhívta a figyelmet arra, hogy a nagy változásokkal járó, kódexszerű törvények elfogadása esetében nem szerencsés, ha a javaslatokat egyéni képviselői indítványok útján nyújtják be az Országgyűlésnek. A magam részéről ezt a kritikát nem igazán osztom, alkotmányjogilag ugyanis nem lehet különbséget tenni a törvényjavaslat kezdeményezői között, s saját tapasztalataim azt mutatják, hogy van jól elkészített egyéni képviselő által benyújtott törvényjavaslat, illetve van kevésbé jól előkészített kormányzati javaslat is. A minőség tehát elsősorban nem ezen múlik. Ebből következően – bár, ahogy mondtam, szerintem a kutya nem itt van elásva –, az alábbi ábrából látszik, hogy a törvényalkotást végig a Kormány dominálta (ahogy azt illik), s a 2010-2014 közötti időszakot követően a mostani ciklusban nagyjából visszaállt az egyéni képviselői indítványokból elfogadott törvényeknek a korábbi ciklusokban megszokott aránya, így a korábbi kritikák ma már kevésbé aktuálisak.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy az alkotmánybírák a törvényalkotásra vonatkozó rendelkezések megsértésével összefüggésben pontról pontra, konkrét helyzetről konkrét helyzetre döntik el, hogy a parlamenti működési szabályok megsértése egyben alkotmányellenességet eredményez-e.

Az Alkotmánybíróság azt is levezette, hogy a megválasztott képviselők arra kapnak megbízatást, hogy képviselőtársaik véleményét és a nyilvánosság visszajelzéseit is megfontolva az egész ország számára lehető legjobb döntéseket hozzák meg. A fentiekből következően a parlament törvényhozási eljárásának lehetővé kell tennie a tárgyalt javaslatok alapos megismerését és megvitatását – főszabályként nyilvánosan.

A kutya tehát inkább itt van elásva. A parlament akkor működik jól, hogy kellő idő áll rendelkezésre a törvényjavaslatok megtárgyalására.

Azzal nincs tehát probléma, hogy a kormánytöbbség érvényesíti akaratát. Sőt, az is alkotmányos védelem alatt áll! Hiszen a kisebbséget segítő ellenzéki jogoknak és a parlament hatékony működésével összefüggő többségi jogoknak egyszerre kell megvalósulniuk.

Ehelyett tehát a parlament működésének értékelésekor inkább arra érdemes fókuszálni, hogy a kellő tárgyalási idő követelményét háttérbe szorító, rendkívül rövid idő alatt, különleges eljárásokban elfogadott törvények száma hogyan áll.

S ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük meg az alábbi ábrákat, akkor azt láthatjuk, hogy – ugyan a törvényjavaslatok átlagos elfogadási idejére vonatkozó szám nem változott, de –

a különleges eljárásban, illetve rendkívüli, 10 napnál rövidebb idő alatt elfogadott törvények száma is számottevően csökkent a mostani ciklusban.

Ez pedig elsősorban a 2014-től hatályos új Házszabálynak köszönhető, amelyet kimondottan azért fogadtak el, hogy a 2010-2014 közötti őrült tempót vissza lehessen fogni vele.

Természetesen a fenti adatok és az azokból általam levont következtetések nem jelentik azt, hogy a magyar parlamentarizmus hibátlan lenne, vagy hogy a törvényalkotás menetében ne lennének javításra szoruló elemek. Éppen ellenkezőleg!

De néhány hónappal a választások előtt vagyunk.

S ebben a kontextusban a fentiek annyit bizonyosan jelentenek, hogy az ellenzéknek a választási rendszer kellő arányosságára és a törvényalkotás során a kellő konzultáció és tárgyalási idő hiányára vonatkozó kritikák megfogalmazása helyett inkább a kellő támogatottság követelményének való megfelelésen kellene dolgoznia.

Anélkül ugyanis egyik parlamentáris demokráciában sem könnyű az élet.
 

Az ábrákon található valamennyi adat forrása az Országgyűlés Hivatala.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/120994